Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-23 / 175. szám
Repüléstörténeti múzeum Szolnokon A Kilián György Repülő Műszaki Főiskola hozta létre a Magyar Néphad sereg Repüléstörténeti Múzeumát Szolnokon. A Néphadseregben a polgári repülés területén alkalmazott 21 géptípus található xneg a szabadtéri kiállításon. Az intézmény sokat tesz azért, hogy összegyűjtse, megőrizze a magyar repülés relikviáit az utókor számára, s kedvet teremtsen a fiatalok körében a hivatás megszerettetéséhez. Az értékes gyűjteményt a nagyközönség is látogathatja előre bejelentkezés alapján. esoportosan. F orró, júliusi délutánon érkezik hívogatni az ifjú pár. Kedvesen, aranyosan és szerelmesen, személyesen nyújtják át a díszes meghívót: — Elváljuk szeretettel az egész családot! A jó falusi lakodalmat egy életen át sem lehet elfelejteni. Magam ugyan azok közé tartozom, akik irtóznak a nagy csinnadrattától, és ég-föld szakad rám, ha családi, vagy egyéb okok miatt mégis mennem kell a sok idegen, ismeretlen ember közé. Kemény kötésű, kun tekintetű legény a vőlegény, nem afféle selyemfiú... A menyasszony — a mi rokonságunkból való — gyermekkora óta ismerős, végigkísértük életútját a mai napig. — Mennyien leszünk? — Százharminc embert számoltunk! — szerénykedik Emese, és bizonytalanul Daru Péterre, a vőlegényre néz, aki bólogatva bizonyítja, hogy e körüli a vendégkoszorú. Nem tart sokáig a hívogatás, de azért ennyi időből is kitelik, hogy megtudjuk a részleteket, amely szerint az udvaron, sátor alatt lesz a vacsora, levágnak két disznót, egy boíjút, számtalanul a tyúkokat, szomjan sem hal senki, hiszen szomszédban van a vendéglő. — Szóval, nagy lagzit csináltok! Mennyibe kerül? Emese a vállát vonogatja, a vőlegény — mintha a pontos időt mondaná — válaszol: — Százezerbe! — Menyecsketánc, ajándékok? — Százharminc körül. A családban nem illetlenség beszélni az anyagiakról, úgyszólván így a természetes, szinte kötelező az érdeklődés. Gyorsan telnek a napok a lakodalomig, aztán ott találom magam a hatalmas katonasátor alatt, a párolgó csigaleveses tálak között. — Ez a legtöbbet érő a lagziban! — mondja az egyik férfi. — A csigaleves, meg a nászéjszaka! — szelle- meskedik egy harcsabajszú paraszt, és felém löki a mentőkanalat. Szedjük, merítjük az aranysárga, háromféle húsból főtt levest, mindenki mosolyog az imént elhangzott vőfélyversen, aztán elcsendesedik a sátor, és jószerivel csak a tányérok csörgése, a kanalak koccanása, a jóízű szürcsölés hallatszik. Vacsorázunk. A magyar ember, amikor eszik, nem szeret beszélni, de erőt gyűjt magának ahhoz, hogy amikor végre megtörli a száját és jóllakik, iszik is néhány kortyot, akkor istenigazából kiöntse a szívét. — Leves után hetven cseppet! — kínál szaporán egy ismerősnek tűnő rokon, és fenékig issza a poharát. A vacsora talán az egyedüli alkalom, amikor a vendégkoszorút számba veheti az ember. A közeli rokonok gyorsan feltűnnek, a távolabbi- akról inkább csak sejti, mint tudja, hogy kicsoda, némelyiknek csupán egy-egy jellegzetes mozdulata, vagy éppen a beszédje árulja el, hogy rokon lehet, és hogy tulajdonképpen ismerni illene egymást. A vőlegény rokonságával viszont már egészen más a helyzet. Ők messze vidékről valók, számunkra idegenek, és csak a lakodalmas asztal hozza össze az embereket szegről-végről rokonságba. Hozzák a főtt húst, a töltött káposztát, annak rendje-módja szerint, hasunkat fogjuk a nevetéstől a nagyvőfély pajzán versei hallatán. — Saját költés! — dicsekszik. — Meg is látszik! — nevet nagyot a ’’felvégi” asztalsor, miközben esszük a töltött káposztát. Sátor alatt elviselhetőbb a lakodalmi vacsora, enyhe, hűs levegő érkezik az égen hunyorgó csillagokkal. Túl vagyunk a köszöntgetéseken, az ismerkedéseken, a találgatásokon, csupán az ízletes vacsora köti le a figyelmünket, meg a halk zene, amely ezúttal ízlésesen simul bele az ünnepi hangulatba. Kezdem jól érezni magam. Az asztal sarkán egy magas, fekete hajú fiú ül két lány között. Alig szólnak egymáshoz, legföljebb a fiú háta mögött kacsintanak egymásra a lányok, aztán nevetgélnek, gyúiják a kenyeret az abroszon. — Ismered ezt a fiút? — kérdezi a feleségem. — Honnan ismerném? Biztosan a vőlegény rokona. Bejelenti a vőfély a hurkát, a kolbászt, hirtelen zsírszag tölti meg a sátor belsejét, hozzák a krumplis tálakat, friss bort, sörös üvegeket raknak az asztalra. — Tessék, ne kínáltassák magukat! így esszük végig a fejedelmi vacsorát, mulatjuk át az éjszakát, természetesen ki-ki a maga módján: a fiatalok táncolnak, erősödik a zene, foghíjasak maradnak a helyek a lócákon. A menyecsketáncban repülnek a szoknyák, izzadnak a férf iak a júliusi éjszakában, az idősebbek megszabadulnak az ezrestől, aztán néhány lépés után visszatérnek a boroskancsókhoz. Nyáron gyorsan virrad, egykettőre itt a hajnal, angolos távozásra szánjuk el magunkat, és kisétálunk a vasútállomásra. Jólesik a hűvös, de még mindig langyos levegő, a hegyek felől fújdogáló szél, a mozgás is, a séta, a sok evés, ivás, az egész éjszaka tartó ücsörgés után. Korán van még a vonatindulásig, alig egy-két ember lézeng a váróban, az állomás előtti pádon is csupán egy fiatalember bóbiskol. Ismerősnek tűnik, aztán amikor cigarettára gyújt, már biztos vagyok benne, hogy együtt töltöttük az éjszakát. — Jó reggelt! Mélyet slukkol, zavartalan bólint, álmosan, italtól, tánctól gyötörten visszaköszön: — Mikor indulnak? — kérdezi két szippantás között, és ránk ismer ő is. — Van még egy szűk félóránk. — A vőlegény rokona vagy? Hallgat jó hosszan, szívja a cigarettát, töröl- geti, nyomkodja az álmos szemét, kotorászik a zsebében, az egyiket a zakóján ki is fordítja, aztán visszanyomja, miután csodálkozva megállapítja, hogy üres. — Nincs egy százasa véletlenül? — Véletlenül van! — és már nyújtom is neki a bankót. Morog valamit fáradtan a bajusza alatt, aztán elindul a pénztárhoz, majd jeggyel a kezében visszaül a lócára. — Tudja mit? Ne találgasson! Én nem tartozom sem az egyik, sem a másik rokonsághoz. Hálából a százasért, elmesélem magának, hogy számomra nyaranta ez az egyik legkedvesebb szórakozás. Odacsapódok a vadidegen lakodalmas menethez, és miután ott az emberek inkább csak sejtik, mint ismerik egymást, szépen elvegyülök a vendégsokadalomban, és általában nagyszerűen szórakozok. És nagyokat kajálok! Imádom az evést, szerencsére a piával már óvatosabb vagyok... — Szóval? — Semmi szóval! Higgye el nekem, hogy olyan jók és kedvesek az emberek, legföljebb a lányokkal akad néha zűröm, amikor az éjszakai csókok után kérik a címemet, követelik, hogy újra találkozzunk... Távolról vonatfütty hallatszik, a hajnal reggelbe simul, előbújik a Nap a látóhatár alól, csípős szellő húzatja össze velem a kabátot. Alaposan megnézem magamnak a pádról feltá- pászkodó fiatalembert, a rendes ruháját, divatos nyakkendőjét. — Jól érezted magad? — Nagyszerűen! Csupán annyi a gondom, hogy megismerkedtem egy lánnyal, akinek viszont én szeretnék írni. Nem ismeri véletlenül? Elnevetem magam, és föllépek az első osztályú fülke lépcsőjére. — A közvetlen rokonaimon kívül, hidd el, téged ismerlek a legközelebbről... Lehúzom az ablakot, éppen úgy, mint ő a szomszéd kocsiban. Látom, hogy az arcát menetiránnyal szemben tartja, miközben divatosan nyírt fekete haját zászlóként lobogtatja a nyári szél... Szalay István Menyecsketánc
