Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-19 / 171. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1988. július 19., kedd VERJÜK FÉLRE A HARANGOKAT? Hol tart a hazai filmgyártás? Olvasom a Tudományszervezési és Informatikai Intézet előzetes statisztikáját közművelődésünk 1987-es „teljesítményéről". A szá- • mok tükrében úgy tetszik, hogy szorító — s már-már katasztrofálisnak tekinthető — gazdasági gondjai közepette a közművelődés" tartani tudta a korábbi szintet, nem volt tapasztalható az a visszaesés, amelyet a közvélemény szinte egyöntetűen prognosztizált. A kérdés természetesen az: a mennyiségi mutatók hogyan tudják visszaadni a valós helyzetet, miként utalnak a minőség változásaira? Vegyünk példának egyetlen részterületet, a filmgyár, tást és a mozik nézőszámának alakulását. A gyorsmérleg híven tükrözi a valóságot, amikor kimutatja, hogy 1987-ben ösz- szesen 31 nagyjátékfilm készült el. míg egy esztendővel korábban. 1986-ban, csupán 24. A számok impozánsak, szépek, mutatósak, csak éppen a több mint harminc játékfilm műfaji összetételét nem árulják el. Nem beszélnek arról például, hogy — punként az 1987-es termést fölvonultató, 1988 februárjában megtartott magyar játékfilmszemlén is látható volt — a harmincegy, egész estés munkából több hosz- szú, nemegyszer többrészes dokumentumfilm volt. Nem beszélnek arról sem, hogy 1987-ben hiányzott a filmtermés palettájáról a köny- nyebb műfaj, a vígjáték, a szatíra. A dokumentumfilmek megszaporodásának okait könnyebb fölfejteni, hiszen köztudott, hogy előállítási költségük töredéke annak, amit egy-egy játékfilm fölemészt, így logikus, hogy a magyar filmgyártás súlyos gazdasági válságában, a tőkehiány állapotában, előtérbe kerültek az olcsóbb produkciók. A kérdések kérdése per sze, az, hogy miként jelentkezik ez a felfokozott érdeklődés. lemérhető-e ennek létezése valóban a mozik látogatottságának alakulásán, tükröződik-e a magyar filmek forgalmazási statisztikáiban? Az senkit sem lep meg. hogy a televízió tömeges elterjedése, majd a video és a műholdas, kábeles tévézés megjelenése óta a mozik látogatottsága — s persze, ezen belül a magyar filmeké is — folyamatosan csökken. 1960-ban. a csúcsévben, például még 140 millió mozijegy kelt el hazánkban, s minden negyedik néző magyar filmhez váltott belépőt. A mélypont 1980- ban volt, 60 millió mozilátogatóval, és tízmilliós negatív nézőrekorddal a magyar filmek látogatóit illetőleg. Azóta úgy hatvan-het- venmillió között látszott megállapodni a mozinézők száma, s ezzel — figyelembe véve a többi audiovizuális média mind erősebb konkurenciáját — a filmforgalmazás elégedett is lehetett. (Már csak azért is, hiszen 1980 és 1987 között megszűnt csaknem háromszáz mozi, így csökkent a megtartott s megtartható vetítések száma is.) Tavaly azonban egyetlen esztendő alatt tizenkét millió látogatóval kevesebbet regisztrálhattak a filmszínházak. Az 1986-os 68 millió helyett, 1987-ben csupán 56 milliót. S ez abban az esztendőben történt. amikor egyébként nőtt a hazai gyártású, egész estés filmek és a külföldi játékfilmek bemutatóinak száma. Ennyit a statisztikákról, a számokról, amelyek jelzik ugyan a tendenciákat, az ellentmondásokat, ám képtelenek az okokat fölfejteni. Hiszen hogyan is árulkodhatnak rideg számok például arról, hogy milyen a magyar mozik technikai fölszereltsége, komfortfoka, menynyire hiányoznak belőlük a korszerű vetítő- és hangosí- tóberendezések — a klíma- berendezésekről már nem is szólva —. milyen szűkek és kényelmetlenek a széksorok. Az általános áremelkedés minden családot sújtó hatásai közül egyébként is előre jelezhető volt a kultúrára fordított kiadások visz- szafogása, ám ha ez még a jegyárak növekedésével is párosul, akkor a statisztikában megfogalmazott tendencián nincs mit csodálkozni. Az azonban mindenképpen elgondolkodtató, hogy ez a folyamat olyan időszakban zajlott le. amikor a nemzeti filmgyártás fennmaradásáért összefogott a filmes szakma, amikor a kulturális kormányzat komoly anyagi áldozatvállalással megmentette a magyar filmet a gazdasági összeomlástól, s amikor a magyar filmművészet az égető, friss társadalmi kérdések iránti, újra föltámadt fogékonyságával mindennél jobban megérdemelné a közönség támogatását. Verjük-e félre a harangokat tehát, van-e moziválság Magyarországon vagy sem? Többféle válasz fogalmazható meg, s mindegyikben akad némi igazság. A mozik számának csökkenése világjelenség (egész Brazíliában például fele annyi filmszínház működik, mint hazánkban), így ezen nincs mit si: ratni. főként akkor, ha tudjuk, hogy elsősorban a gazdaságtalan, lepusztult kis falusi mozik szűntek meg. Azon azonban már lehet meditálni, hogy a falvakban miért nem lépett helyükbe az olcsón, gazdaságosan üzemeltethető videomozizás. A mozilátogatók számának rohamos csökkenését látva, egyfelől nyugodtan kétségbe is eshetünk, másfelől — tudva az új adórendszerrel, az inflációval, az áremelkedésekkel sújtott családi költségvetések terheit — a közgazdasági okokat magunk elé idézve, a folyamat törvényszerűnek és nehezen visszafordíthatónak tűnik. A moziválság létét kérdőjelezi meg például az az adat, hogy miközben az össz- nézőszám csökkent 1987-ben, a magyar filmek látogatóinak aránya ezen belül nem változott jelentősen. 20,2 százalék volt. Ám, ha figye lembe vesszük a régi, nagy sikerű magyar filmek felújításából származó „forgalmat", s a szervezetten „kivezényelt" iskolásokat, akkor ez az adat is azonnal kérdésessé válik. Már csak azért is, mert a felmérésekből kiderül: minden állampolgár évente átlag alig több mint ötször megy moziba, s ezen öt alkalom közül csupán egyszer ül be magyar filmhez. Valahol itt lehetne érzésem szerint elvágni a gordiuszi csomót, innen lehetne — közös filmgyártási és filmforgalmazási erőfeszítéssel — újrakezdeni a dolgot. Például úgy, hogy a tisztes, komoly, fontos történelmi és társadalmi kérdéseket boncolgató, egész estés dokumentumfilmek bemutatásának „terepe" ne a mozi, hanem az eleve sokkal nagyobb nézettséget garantálni tudó televízió legyen, s a moziban azok a könnyebb vagy komolyabb műfajú játékfilmek fussanak, amelyek alkalmasak arra, hogy a néző visz- szaszokjon a magyar filmek- hez. Ehhez természetesen például annak is meg kellene teremteni a feltételeit, hogyan egyesülhetnének egy jó ügy érdekében a televízió és a filmstúdió-vállalatok filmgyártásra fordítandó összegei, hogyan érzékelhetnék kézzel fogható módon a filmstúdiók filmjeik sikerét vagy bukását. 1987-ben alapjaiban szervezték át a magyar játékfilmgyártást, s megindult a filmforgalmazás átalakítása is. 1987-ben ugyanakkor soha nem látott mélypontra zuhant a mozik látogatottsága. Verjük félre a harangokat? Vagy várjunk még egy évet, amíg a helyzet kiforrja magát? Én az utóbbi megoldást javaslom: várjunk. De ne tétlenül.. . Vértessy Péter NÉPSZERŰSÍTENI a hagyományokat Táncház-népzene pályázat LAKÁSOKAT, TELKEKET KERESNEK Segítséget vár az Otthonteremtők Országos Egyesülete Táncház-népzene 1989 címmel pályázatot hirdet népzenei együttesek, hangszeres szólisták és énekesek számára az Országos Köz- művelődési Központ és a Hungaroton. A pályázat célja: elősegíteni a hagyományhű népzenét előadók bemutatkozását, népszerűsítését. Pályázni népzenei anyaggal, illetve e szellemben készült feldolgozással lehet. A kazettán beküldendő hangfelvételek együtteseknél maximum 30, szólistáknál pedig 15 perc lehet. Beküldési határidő: 1988. szeptember 30. Cím: Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete Tánc és Zenei Osztály (Budapest 1251 I., Corvin tér 8.). A beérkezett pályaművek közül szakmai bizottság választja ki azokat az együtteseket és szólistákat, akikkel a Hungaroton elkészíti a VIII. Magyarországi táncháztalálkozó című lemezt. Az Otthonteremtők Országos Egyesülete az állami gondozásból kikerültek, valamint a 30 év alatti, hátrányos helyzetű fiatalok lakáshoz jutását oly módon kívánja segíteni, hogy számukra átmenetiotthon-há- lózatot épít ki. A szervezel jelenleg nem rendelkezik alaptőkével, ezért az MNB 536—4178 számú csekken, illetve a Budapest 100., pf. 205, 1476 címen szívesen fogad pénzadományokat, valamint az átmeneti otthonok kialakítására alkalmas la. kásokra, beépíthető telkekre vonatkozó felajánlásokat. Keresnek olyan helyiséget is, amelyben kialakíthatják az egyesület központi irodáját. Várják azoknak a jelentkezését, akik egyetértenek az egyesület céljaival, s részt kívánnak venni munkájában. MATÚZ GÁBOR: Hideg fény Táskámat a térdeimmel szorítva guggoltam, s hogy minél kevésbé akadályozzam a körülöttem tipródó vásárlókat, szinte rátapadtam a polcra. A „Ra-Re” sorozat frissen megjelent köteteit mustrál- gattam, majd összeszedtem belőlük néhányat, felegyenesedtem — a táskát hagyl tam a földre csúszni —, és összehúzva magam megkíséreltem még kisebb teret elfoglalni. Kinyitottam az egyik könyvet a lapok sercegve váltak el egymástól —, elolvastam a borító fekete belső oldalára nyomott szöveget („Ha meghal az Isten, valakinek el kell temetni.”), utána néhány centiméterre az orrom elé emeltem, és meg. szagoltam. Félig leeresztett szemhéjakkal, elrévedve sza- szagolgattam. (Szeretem az új könyvek illatát.) „Műélvezetemben” szelíd, a tömeg mormogása felett lebegő női hang zavart meg. A mögöttem lévő polcrendszert megtöltő könyvek íróit sorolta. Élők és holtak.. Én már átfésültem azt a részt. Próbáltam nem odafigyelni, de hasztalan. Lassan közeledtek. — Van valami érdekes? — türelmetlen férfihang vágta el a névzuhatagot. — Azt hiszem, nincs — mondta a nő nyugodtan. — Gyerünk! — horkantot- ta a férfi. Valami durván a derekamnak vágódott, a vékony kabát alig fogott az ütés erejéből, Felszisszentem, és merev lábakkal, bokában megcsavarodva, dühösen hátrafordultam. Hatvan év körüli, ősz hajú férfi volt a bűnös. A könyékben behajlított, bal karjára akasztott vékony, fehér kampósbot elállt a testétől, azzal „támadhatott”. Tétován forgatta a fejét, szája némán, éppencsak rés- nyire nyílva tátogott, mozdulatlan szemgolyóinak fehérsége néha-néha átütött szemüvege sötét lencséjén. Nem éreztem a tekintetét. „Jégszemű”, gondoltam elpirulva. Ideges mosolyú, sovány nő állt mellette, jobbra, bo- csánatkérően felém tárt két kézzel. Biccentettem. Észre kellett vennie, „látom”. — Valami baj van? — kérdezte a férfi. — Semmi, semmi, gyerünk ... — mondta a nő. Leemelte az öreg alkarjáról a botot, a kezébe adta, ráhajlítgatta az ujjait, elindultak. Utat akartam nekik adni — segíteni! —, de egyszerűen képtelen voltam, a polc nem engedett. Nagy nehezen sikerült kievickélnünk a pénztárgépekhez, áttuszakodtak a sorban állókon, az ajtóig. A nő előre engedte a férfit, megfordult, még egyszer széttárta a kezeit, és ő is kilépett a boltból. Anyák az iskolapadban? A méltán közkedvelt Családi Tükör folyvást szolgál hamisítatlan meglepetésekkel. Szombaton reggel az oktatási törvény egy fura kité. telének meghökkentő következményeire hívták fel a figyelmet. A rendelkezések ugyanis lehetővé teszik, hogy a középiskolás lányok házasságot kössenek, s anyaként is az iskolapadban maradjanak. A riporter nem a döntést kérdőjelezte meg — pedig lehetett, sőt kellett volna —, hanem megszólaltatta az ügyben konkrétan érintett ifjakat, s érthetően tanácstalan nevelőiket. A fiatalok — s ez érthető — az egész dologban nem talál- tak semmi különöset. Annál inkább a pedagógusok, akik az egyértelműen abszurd helyzet riasztó ellentmondásaira utaltak, s kimondatlanul is megvétózták ezt az elhamarkodott, ezt a teljesen átgondolatlan intézkedést. Tulajdonképpen erre célzott a talpraesett szerkesztő, Juhász Judit is. Nemcsak egyetértünk vele, nemcsak nyomatékoljuk meglátásait, i Utolsó Mindannyiunkat megrázott a hír: a sokoldalú, a közéleti hangoltságú, a tiszta emberségtől vezérelt Gobbi Hilda eltávozott körünkből. A közlemény sokkolt bennünket. Tiltakoztunk, nem akartuk elhinni, hogy ez a pUsz- títhatatlan energiájú, ez a folyvást agilis lény búcsúzott tőlünk. Utolsó üzenetét mégis eljuttatta hozzánk. Vasárnap délelőtt hallgathattuk a nemes egyszerűséggel formába öntött, megrázóan szép vallomást önmagáról, a lét értelméről. küzdelmeinek mérlegéről. Ha valamikor kerülte a bombasztikus hatású nagy szavakat, bántó közhelyeket, akkor ezúttal még inkább ezt tette. Feleselt az elmúlással, a törvényszerű véggel, beszélt a néma vágyak templomáról, ahol elcsendesülnek az indulatok, ahol az ott levők mellőzik az irigységet, az ‘intrikát, ahol egyetlen kitétel a vérbeli humanizmus, az egymás csinnadratta nélküli segítése, felkarolása. Kesergett amiatt, hogy a közülünk elmenők magukkal viszik azokat a titkokat, azokat az információkat, amelyekre többé soha nem derülhet Ismeretlen Az előbb már említett, hangos hírlapban Lázár István. a Valóság munkatársa, szimpatikus eszméket sor- jáztatott, amikor a publicisták ars poeticáját körvonalazta. Igaza van: a zsurnalisztáknak a holnap birodalmát is pásztázniuk kell, nem húzódozva az efféle magatartással járó ütközésektől sem. Nehezményezte viszont azt, hogy új művelődési miniszterünket vidékről választották, s így a pesti benfentesek aggályoskodnak, majd hogy kétségbe vonva képességei!, alkalmasságát. hanem azt is sürgetjük, hogy célszerű lenne minél hamarabb korrigálni ezt a megmagyarázhatatlan liberaliz. musból fakadó, fura szituációt. Az illetékesek vegyék tudomásul: a tanuló egyetlen feladata a számára előírt ismeretek minél tökéletesebb elsajátítása. Erre csak akkor képes, ha kizárólag erre koncentrál, ha nem gyermeke, esetleg férje ellátásával bíbelődik. Ha valaki másképp vélekedik, akkor annyit ért a katedrák problémáihoz, mint egy jól nevelt tyúk a magyar ábécé legalapvetőbb fortélyaihoz. Az újítás lényege nem a felforgatás, a nyers káosz előidézése, hanem a pillanatnyi és a távlati gondok okos mérlegelése, illetve kiiktatása. Ebben az esetben a hivatalnokok a zűrzavarra voksoltak. Még az a szerencse, hogy kevesen vették a lapot, azaz hatott a most tényleg egészséges konzervativizmus. Így csak az „első fecskék" döbbentik meg a tanárokat. s emiatt küldik az S. O. S.-jelzéseket. Remélhetőleg nem hába . .. üzenet lény, amelyek nélkül valamennyien szegényebbek leszünk. Ezzel indokolta azt, hogy tollat ragadott, s publikálta élményeit, tapasztalatait, fánk hagyományozva azokat a tanácsokat, amelyek Ari- adne-fonalként könnyíthetik . meg eligazodásunkat, s elvezetnek az önző Éntől ahhoz a közösséghez, amely megsokszorozza kitartásunkat, erőnket, viaskodókedvünket, amely minket is arra sarkall, hogy jelet hagyjunk magunk után. Sokak okulására. Következzék egy szubjektív motívum: különösképp tetszett az. hogy ez a nagyszerű asszony milyen kemény önkritikával értékelte tevékenységét. Nem tartozott a grafomániások egyre gyarapodó táborához, s csak azért tette közzé észrevételeit, mert más nem vállalkozott rá. „Írástudatlannak” hirdette magát. Hadd vitatkozzam vele! Szerénységét ostorozom, hiszen ennyire megkapóan csak az avatottak nyilatkozhatnak, azok. akik tisztában vannak a lélektől lélekig verető út minden buktatójával. Nem feledjük, köszönet érte ... vidékiek? Mindehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ez az ország nem zárul a Budapest névtáblánál. Ha valaki fővároscentrikus, akkor vegye a fáradságot, és nézzen szét azon az elmaradottnak minősített, azon az átkos vidéken. ahol éppúgy teremnek tehetségek, alkotó elmék, mint abban a bizonyos szupercentrumban. Kormányfőnk ezt észrevette. Azt hiszem, példája követésre méltó. Méghozzá gyorsan .. . Pécsi István Kántor Sándor nagyméretű Miska-kancsókkal (MTl-fotó: Oláh Tibor) alcidw^t^uelö Kántor Sándor fazekasműhelyében
