Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-18 / 170. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. július 18., hétfő

GAZDASÁG TÁRSADALOM

3.

Ez a téma nem tabu többé •••

...avagy erőművet építünk a Dunán

Nekünk itt az ország keleti féltekén esetleg egy-egy kirándulást jelent csak a Duna. Közel sem annyit, mint azoknak, akik két partján élnek, élvezve minden örömét, elviselve megannyi terhét, kihasználva számtalan előnyét, megküzdve nem is kevés hátrányával. A napokban mégis hatalmába kerített a Duna. Történt ugyanis, hogy a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium vendégeként több mint hatvan kollégámmal együtt részt vehettem azon a helyszíni bejárással egybekötött sajtótájékoztatón, amit a Bős- Nagymarosi Vízlépcsőrendszer magyar és csehszlovák munkaterületeire szerveztek. Bős-Nagymaros, E név hallatán is sokakban felidéződhetnek a közelmúlt szenvedélyes vitái. Ez a beruházás már annyi vihart kavart, any- nyiféle vélemény látott napvilágot, hogy joggal nevezhető a demokratizálódásunk felé vezető út jelentős szakaszának is. Kezdve onnan, hogy sokáig tabuként kezelték a témát, majd ami a tájékoztatást, a társadalmi vitát, véleménnyilvánítást illeti: megnyílt a sorompó. Méghozzá olyannyira, hogy szóban forgó szakmai kirándulásra, tájékoztatóra meghívót kaptak azok a szervezetek, csoportok tagjai is, amelyek a Duna védelme, a környezet megmentése érdekében alakultak, számtalan fórumon hangoztatva véleményüket.

Már a meghívóból is kitűnt, s végig ezt lehetett tapasztalni a rendezvényen is, hogy a szervezők végérvényesen tiszta vizet kívántak önteni a pohárba. Hangsúlyozván,a téma ma már nem tabu. Mert hogy a tizennégy órásra sikeredett program során nem maradt megválaszolatlan kérdés, s láttuk a Dunát, a leendő s a már megmunkált területeket maketten, aztán élőben jobb-, majd bal oldalról, felülről, s (nem tévedés) alulról, sőt belülről és végezetül pedig a szomszédból, azaz Csehszlovákiából. Dr. Persányi Miklós, a minisztérium főosztályvezetője, Havas Péter kormánymeghatalmazott, Virág Árpád minisztériumi főtanácsos, Szántó Miklós, az OVIBER mint főberuházó vezérigazgatója, Szöllősi Nagy András, a VITUKI tudományos főigazgató helyettese, Bencsik Béla a Magyar Hidrológiai Társaság elnöke, s a beruházásban a helyszíneken dolgozó vállalatok

vezető munkatársai keményen állták a kérdések özönét. Mert hogy egyáltalán nem indult valami barátságosan ez a nap.

Szinte felforrósodott a levegő Visegrádon, az első állomáshelyen, ahol alkalom nyílt az első közös beszélgetésre. A röpködő, s valljuk meg,nem is mindig a jó szándék vezérelte kérdések sokaságából néhány, a parázs hangulat jellemzésére. Az egész beruházás 54 milliárd forintot emészt fel. Ebben a közel sem könnyű gazdasági helyzetben a legjobb felhasználása ez ennek a pénznek? Miért a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium tartja, rendezi ezt az összejövetelt? Mit ér ez az utólagos, már-már elkésett tájékoztatás? Miért volt ez sokáig tabu téma? Milyen ökológiai veszélyei vannak ennek a beruházásnak? Milyen tételes károkat okoz az építkezés? Mi történik szeizmikus mozgás esetén? Tényleg el- öntheti-e Budapestet az árvíz, ha valamilyen katasztrófa következményeként átszakad a duzzasztómű gátja ?

Aztán a kérdezők soraiban természetesen a „jól informáltak” következtek. No nem kérdéseikkel, hanem kis előadásaikkal arról, hogy mi mit bont meg, mit épít s rombol, gyorsít, avagy lassít. Magasröptű szakmai, sőt mi több: tudományos eszmefuttatás egész sora hangzott el a témában. 5 ekkor előkerült a Lip- ták-féle lista. Erről tudni kell, hogy a külföldön élő magyarok aggódását fogalmazza meg 26 pontban, amit néhány ezres aláírással eljuttattak a Magyar Nép- köztársaság Elnöki Tanácsához,tisztelettel kérve az illetékeseket, még egyszer gondolják át elképzeléseiket, s állítsák le a beruházást. A vízlépcső ellen felsorakoztatott 26 vádpontot tudományos alapossággal egytől- egyig cáfolták, s visszautasították a szakemberek. Méghozzá olyan formában,amikor az ellenzék legelkötelezettebb tagjainak sem igen lehet további érvük a Bős-Nagymarosi Vízlépcső megépítése ellen. Amit még ma is hallani,az nem más, mint az eddigiek ismételgetése,mintha a válaszokat, a kísérletekben bizonyított tényeket nem is ismernék. Nem hiába fakadt ki a visegrádi tetőről, azaz a fentről történő körbepillantás alkalmával Szántó Miklós,az OVIBER vezérigazgatója:

— Én beruházó vagyok, kivitelező, mérnök, nagy dolgok megálmodója, megvalósítója. Teszi az ember a dolgát, végzi a feladatát szívvel, lélekkel. S akkor lépten nyomon mást sem hallunk, csak azt, hogy katasztrofális bűnt követünk el ezzel az építkezéssel. Ki hallgatta végig az én válaszaimat a már felsorolt kérdésekre? Miért vágtak közbe egy újabb vádaskodást felénk zúdítva...?

E kérdések is költőiek maradtak. Nem válaszolt rá senki. Mindenkinek jót tett a Nagymaroson, Visegrádon, Esztergomon átvezető hosszabb út a következő állomáshelyig. Közben mindenki gondolatait rendezte. Megnyugtatott a mesés környezetben üdülők népes táborának látványa, ahogy átadták magukat a nyárnak, az önfeledt szórakozás, a kikapcsolódás, a feltöl- tődés évszakának. S mintha Szántó Miklós mély barázdákban húzódó ráncai is halványodtak volna valamelyest. Amikor elhagytuk Esztergomot, a híres Prímás-szigetet, amiről bebizonyította a helyszínen állva, hogy nem fenyegeti veszély sem a szigetet, sem magát a történelmi belvárost, az ott fellelhető felbecsülhetetlen értékeket,már megfordult a kérdés. Közel négy órája voltunk együtt, amikor a „józan ész” is szóhoz jutott:

Milyen jogi és anyagi következményei vannak annak; ha mi megszegve az 1978 júniusában Prágában megkötött államközi szerződést,leállítjuk a beruházást? S mivel ideiglenes építmények sokasága készült el a Duna felső szakaszán, visszaállítjuk az eredeti állapotot?

S végre nem vágott közbe senki, hanem nagy érdeklődéssel hallgatta a „kályhától” elindított választ.

Már a századfordulón felmerült, hogy miként lehetne hasznosítani a

Gabcsikovo-Nagymaros közötti 220 kilométeres Duna-szakaszt. Akkor azon gondolkodtak, hogy hogyan lehetne energiatermelésre fogni a folyót, biztonságossá tenni az árvízvédelmet, a hajózást. Aztán a két világháború miatt csak a gondolatok sokasága maradt meg. Konkrétumok, kézzel fogható eredmények nem születtek. De maga a téma nem veszett el örökre. Újra 1951-ben kezdték el vizsgálni a kérdést. Külön a csehszlovákok, s külön a

magyarok. Ekkor az elképzelések már az öntözéssel is foglalkoztak. Aztán újabb hét éves csend vette körül a Gabcsikovo- Nagymarosi építkezéseket, megint csak eredmény nélkül. Az viszont már feltétlenül sokat jelentett, hogy legközelebb,

1958-ban a két szomszédos ország szakemberei már közösen gondolkodtak a témában. 1964-ig papírra is került a megoldások egész sora. Szám szerint ötvennégy főváltozatot tartottak számon, s megszámlálhatatlan úgynevezett alváltozatot. Csakhogy mindezeket megbuktatta az összehasonlító vizsgálat, amit a vízi- s a szénerőművek között áhítottak szemben. Akkor a dotált árakkal sokkal gazdaságosabbnak tűnt a szénerőmű, mint magának a vízlépcső megépítésének költségeit vállalni. Nem vetették el a terveket - elhalasztották. Mindenféle kötelezettség, megállapodás nélkül.

Valamiféle megoldás után legközelebb 1967-ben néztek.. Akkoriban viszont már az olaj erőművekkel hasonlították össze a felmerülő költségeket. Az ismeretesen alacsony olajárak újra zátonyra futtatták a dolgot. Amikor azonban 1972-ben bekövetkezett az olajárrobbanás - hordónként 35 dollárba került hirtelen -, akkor már egyértelműen ez volt a legolcsóbb megoldás. Megkezdődött az addigi elgondolások halmazának kiválogatása, s 1975-re elkészült a beruházási program. Közben elkezdődtek az 1977-ig tartó államközi tárgyalások, a szerződések kidolgozása, amit,mint már szóltunk róla,1978-ban írtak alá.

Csakhogy mi közben nem hogy gazdagabbak lettünk volna, hanem egyre nőttek gazdasági gondjaink. Emiatt nem szorgalmaztuk a beruházás indítását, sőt javaslatunkra átütemezték. Ezzel persze nem lett olcsóbb a dolog, csak elodáztunk mindent. Gabcsikovóban 1984-ben kezdődött a munka. Ennek köszönhetően ott már 1990júniusában termel az erőmű. Nagymaroson a tervek szerint ugyanez csak 1992-ben következhet be. Ahhoz azonban, hogy ez így legyen,kellettek az osztrákok is. Egy „három lábon álló” szerződést kötöttünk velük, amely,minden túlzás nélkül állítható, mindkét fél számára előnyös. Ezek szerint 1996 és 2015 között szállítunk Ausztriába 1200 Gigawatt óra elektromos áramot. Az osztrákok pedig megelőlegezik ennek árát, s folyamatosan biztosítják a pénzt a nagymarosi építkezéshez. Tehát nem hitelt, kölcsönt, hanem előleget kapunk. Az építési költségek a termelt villamosenergiának az említett időszakában a nyolcvan százalékát teszik ki, tehát a fennmaradó 20 százalék 6,2 milliárd schilling exportbevételt jelent. Ahhoz, hogy az áramot átadhassuk a nyugati szomszédainknak,400 Kilowattos vezetéket is építeni kell. Mi ennek a kapaci- tásnák a többszörösét építjük, azért, hogy ha bármelyik fél, akár az osztrák, akár a magyar viilamosenergia-ellátásban zavar keletkezik, tudjunk egymásnak segíteni. Az sem elhanyagolható szempont, hogy ezzel belépünk a nyugat-európai villamosenergia rendszerbe, akár onnan is vételezhetünk energiát.

Összegezve: ha befejeznénk,mindezektől elesnénk, s ezek csak a nagyobbb dolgok. Kártérítésként többszáz milliárd forintot kellene kifizetnünk a csehszlovákoknak, s megszűnne

Ez az ami a hétköznapi embernek elképzelhetetlen

Hengerelik az új Duna-medret

Szántó Miklóst az OVIBER vezérigazgatóját mindenki nagy érdeklődéssel hallgatta

Bősön már a turbinákat szerelik

A csehszlovák oldalon már előrehaladott az építkezés

(Foto: Perl Márton)

a fele-fele tulajdonosi arány. A VII-VIII. öt éves tervben 18,4 milliárd forintot nem kell kifizetnünk, ha építkezünk, mert kapjuk az osztrák előleget. Rövid távon 1,5 milliárd, hosszú távon 6,2 milliárd schillinggel növekszik az exportunk. Az osztrák előleggel folyamatosan végezhetjük a munkát, ami a felére csökkenti az építkezési időt, s ez által kisebb lesz a környezeti kártétel is.

Míg mindezt megtudtuk,áthajóztunk Csehszlovákiába, ahol 60 százalékos már a készenléti arány. (Nagymaroson ugyanez 25 százalék.) A Bősön épülő erőműben már szerelik a turbinákat. Végigautóztunk az új Dur na-mederben, amit most aszfaltoznak, a szivárgás megelőzése érdekében ezt még egy műanyag fóliaréteggel is bevonják. Amit ott láttunk,a hétköznapi ember számára elképzelhetetlen. Monumentális építmények, zsilipek, gátak, fantasztikus mesterséges medrek.

Visszafelé, a magyar oldalra hajózva már arról beszélgettünk, hogy mire képes a huszadik század embere. S erre Szöllősi Nagy András,a VITUKI tudományos főigazgató-helyettese csak any- nyit jegyzett meg, hogy egy olyan rugalmas rendszer építésére, ami képes kiküszöbölni, megállítani, visszafordítani az előre nem látott, látható káros hatásokat. Az építkezés után visszaáll a természet rendje is. Bizonyított tény: az ökológiai egyensúly nem borul fel, a természeti értékeket nem éri károsodás. Ezért, hogy ez így legyen, nem hiába gondolkodtak a szakemberek jó néhány emberöltőn keresztül, a század- fordulótól egészen napjainkig.

Lenne még miről szólni bőven. Bizonyára sok érdekesség felett átsiklott a tudósító, sőt megválaszolatlan kérdés is lehet, hogy maradt nem is egy. A sűrű éjszakában hazafelé vezető úton például azon gondolkodtunk szinte Egerig: egyáltalán miért számított tabunak ez a téma sok éven keresztül.

Mert ez volt a téma, ami nem tabu többé...

Kis Szabó Ervin

Itt pedig már aszfaltozzák a rézsűt