Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-18 / 170. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. július 18., hétfő Nem műfaji kérdés Egy jelenet A Makropulosz-ügyből Azt hiszem, közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a műfaji kategóriákat, s a velük összefüggő, csak azért is skatulyázást a meglehetősen szerény képességű esztéták kiáltották ki értékmérőnek, azok, akik alkotóenergia, teremtőkészség fiiján, kizárólag a patikai mé- ricskélés sovány reguláira esküdtek. A vérbeli, a küldetéstudattól, az egyéni gondolatoktól sarkallt szerzők azonban mit sem törődtek velük: éltek, dolgoztak, öntörvényeik szerint. Mindezt az eszmefuttatást A Makropulosz-ügy szerda esti bemutatója juttatta eszembe. A Rádió- és Televízióújságban közzétett, figyelemfelkeltő írásában Aczél János, a Capek-mű fordítója meditál — szerintem teljesen feleslegesen! — azon. hogy ebben a darabban miként arányúinak a komédia, a szalonvígjáték, a krimi, illetve a sci-fi elemei. Kár volt ezen töprengenie, hiszen mindnyájan megelégszünk. ha a munkát magvas erényei miatt ajánlja, azaz étvágykeltő sorokkal lep meg minket. Annál is inkább, mert nem csalódtunk: élveztük a szuverén karakter leleményeit, bravúrjait, s a figurákat remekül megjelenítő színészeknek is köszönhetően, szembesülhettünk létünk ma sem időszerűtlen abszurditásaival, valameny. nyiünket foglalkoztató ellentmondásaival. Nem is beszélve a színvonalas szórakozás sajnos ritka gyönyörűségéről. arról az annyira sóvárgott ajándékról, amelyből meglehetősen kevésszer részesülünk. A mindnyájunkban ott szunnyadó érzék ugyanis mindenféle irodalmárkodó fontoskodást mellőzve minősít, méghozzá az esetek zömében hibátlanul. Az elmúlt napokban — akárcsak korábban — az elég telenek, a kegyelemelégsége sek uralták a terepet. Ha tározottan ellaposodott, af féle lélektani nyafogássá szürkült az egyébként lendületes indítású angol sorozat. az Eltűnt otthonról. A szerdai Ki mit tud?-előzetes hevenyészettségével zsibbasz- tott minket. Szerencsére Antal Imre néhányszor a helyzet magaslatára emelkedett, no, nem a Himalája, csupán egy közepes dombocska „csúcsára”. Mégis, attrakciójával legalább feltupírozta a majd- hogy semmit. A Kanadából érkezett Ördögi eszközök tartalmilag ugyan felébresztette bennünk a kíváncsiságot, a formai köntös azonban elszomorította a nézőket. A nyitányhoz hasonultak a záróakkordok. A francia Bachou, s az ugyancsak frankföldi, A kékszakáll, szintén az elszalasztott lehetőségekre emlékeztetett mindenkit. Függetlenül a címkézéstől, a pedáns dobozolástól . . . Pécsi István Ászok A televízió igencsak feladja magának a leckét, amikor a filmművészet kimagasló alkotásait tűzi műsorára. Az elmúlt héten például két ilyen csemege is kínálkozott: pénteken Francis Ford Coppola alkotása, a Magánbeszélgetés, szombaton pedig Federico Fellini műve, az Amarcord. Ezeknek a fényében, bizony sokszor még ügyefogyottabbnak tűnik a honi tévéjátéktermés, olyan összehasonlítást nyerhet általuk a néző, amely rendre balul üt ki a hazai mezőnyre nézve. Ráadásul, ha megvizsgáltuk például a Magánbeszélgetés történetét, bizony, nem a pazar filmtrükkök és a drága kosztümök érik el a hatást. Sokkal inkább az a bátorság, amellyel Coppola saját társadalma képmutatását boncolgatta, s ráadásul épkézláb cselekmény vezetéssel és természetes párbeszédekkel vezetett útja a céljáig. Persze, mondhatná bárki, hogy könnyű neki, mivel világsztárok játszanak a keze alatt. A főszerepet a kitűnő Gene Hackman alakította, s mellette feltűnt a kitűnő Harrison Ford is. Ezt persze, valóban nehéz utolérni. Viszont a hazai művészekben is van elég töltés. inkább csak a cselekményszövéssel van sokszor a baj. Mindenesetre a Magán- beszélgetés nemcsak élményt, de számos tanulságot is hozott. Nem kevésbé volt lenyűgöző Fellini múltidézése. A valamikori szülőföld minden ízét ötvözte a Borgo nevű, képzeletbeli kisvárosban. Kamaszszemmel láttatja az ese. ményeket: az élet színeit tündökletesen mutatja meg. Könnyen fülön csíphetők tó- dításai, mintha egy öregember mesélné iróniával, melegséggel, de túlzások özönével ifjúkori élményeit. Csodálatos ez a film. Szellemessége szinte pár nélküli, a jellemek, a helyzetek és a sztorik különleges mozaikká állnak benne össze. Az a rejtélyes, hogy egészen szélsőséges közeget mutat be, s kicsit mégis valamennyien saját, elfelejtett ifjúságunkra emlékezünk. Talán azért, mert nem a külsőségekre kíváncsi, hanem az érzéseket, az indulatokat tárja elénk. S persze, itt is a közvetlen hatás után, föléled ' a közönségben a kérdés: vajon miért kevés nálunk az eny- nyire mélyen fogant látomás? Ritka csemegékkel lepett meg bennünket a tévé, de talán el is kényeztette máshoz szokott szemünket. Természetes, hogy kellenek egy „pakliban” az ászok, de jó lenne, ha kerülnének ezekhez illő királyok, dámák, sőt uram, bocsá’ még hetesek is. De ha így föltesszük a mércét, bizony, száműzni kéne a műsorfolyamból a szellemi sivárságot. Gábor László Jo Andres mozgásszínháza a Petőfi Csarnokban Jo Andres, a világhírű, New York-i Wooster Group inozgásművészeti vezetője „Médiák tánca” címmel mutatta be műsorát a Petőfi Csarnokban, a közelmúltban íMTl-fotó: Kieb Attila) A helyi kultúra mecénásai Az utóbbi években újra polgárjogot nyert a lokálpatriotizmus, valamelyest erősödött a településhez, térséghez, régióhoz való kötődés. Ma már inkább büszkén, mint szégyenkezve mondhatjuk azt,' hogy Debrecenből származunk, hogy Kecskeméten lakunk, hogy dunántúliak, pestimreiek va gyünk. Ez az attitűd, magatartás kulturális szempontból nagyon fontos, hiszen a kultúra elsősorban a helyi, kőnk rét — nem pedig ideologi kus, szimbolikus, elvont — közösségekhez kötődik, a helyi kultúra az, amely a folytonosságot, a fejlődés szervességét biztosítja. Csakis a helyi közössége-- ken keresztül lehet kapcso lódni a tágabb világhoz: néphez, nemzethez, Európához. Ez a kijelentés ma már közhelynek hangzik, de ne felejtsük el, hogy nem is olyan régen a helyi kullú ra ápolása elmaradottságnak, provinciális tényezőnek számított. A helyi kultúrát képviselő intézmények jószerével a központi irányítás telephelyei, a központi akarat végrehajtásának eszközei voltak. A központ által vezérelt kulturális mechanizmus természetszerűleg a finanszírozási módokban is éreztette hatását: a támoga tások megállapításánál sohasem az adott térség élet- képességét, saját akaratát, tradícióit, hanem a helyi kultúra szempontjából másodlagos, harmadlagos tényezőket (településnagyság, iparosítási szint, népgazdasági fontosság stb.) vették alapul. A lokális kultúra jelentőségét a másik oldalról, a település, a helyi társadalom' oldaláról is megfogalmazhatjuk. Elegendő arra a közhelyszerű igazságra utalnunk, hogy nincs helyi társadalom helyi nyilvánosság nélkül, amelynek viszont egyik legfontosabb hordozója a kulturális nyilvánosság. A helyi azonosságtudat, a lokálpatriotizmus kifejlődésében szintén nélkülözhetetlen a helyi kultúra, sőt, arra is nem egy példát találhatunk, . amikor a gazdasági fellendülés éltetője volt a jól megválasztott helyi kultúrpolitika. Például a fesztiválvárosok esetében. A lokalitás jelentőségének újrafelfedezése, a helyi társadalom intézményeinek „re- habilitása” sarkalatos pontja a meghirdetett demokratizálási programoknak. E sajátos „második polgárosodás", a helyi politikai és kulturális nyilvánosság fórumainak újrateremtése jelentheti azt a sokat hiányolt érdekeltségi többletet, ami nélkül semmilyen modernizálási, demokratizálási törekvés nem járhat sikerrel. Helyi kultúra nincs helyi mecénások nélkül. Mecénás, tehát valamely kulturális intézmény vagy tevékenység támogatója mindenütt a világon a három jövedelemtulajdonos lehet: az állam és annak központi és helyi szervei, a lakosság és a gazdálkodó szervezetek, valamint a vállalatok, szövetkezetek és egyéb gazdasági társulások. Kevésbé ismert tény, hogy a legnagyobb, legerősebb mecénás a lakosság, mivel a kulturális kiadások 70 százalékát vásárlásai, hozzájárulásai, adományai révén ő fedezi. Természetesen az állami „részesedést” is, hiszen a költségvetésbe kerülő és kulturális célra használható pénzösszegeket — adók és alacsonyabb bérek formájában — az állam már korábban elvonta tőlük. Ezért demagóg minden olyan kijelentés, amely szerint az állam minden egyes színházjeggyel, mozijeggyel, belépti díjjal 50—100 forintot csúsztat a látogatók szebé- be. További problémát jelent, hogy a művelődési intézmények a központi támogatások csökkenéséből keletkező hiányt növekvő ösz- szegű belépőjegyek, szolgáltatások stb. formájában egyre inkább a lakosságra hárítják. Ily módon az emberek kétszer fizetik meg ugyanazt a műsort, programot. A művelődési intézményeket fenntartó tanácsok lehetőségei is korlátozottak. Az elmúlt négy évtizedben a helyi tanácsok sohasem voltak olyan helyzetben, hogy számottevő befolyásuk lett volna bevételeik alakulására, szabad kezet kaphattak volna kiadásaikkal kapcsolatos döntésekben. Anyagi helyzetük mindig erősebben függött a központi és megyei újraelosztási döntésektől, mint saját gazdálkodási erőfeszítéseik eredményétől. A helyi kultúrafinanszírozás jelenlegi rendszerében a bevett, mindenütt egyformán jelentkező feladatok ellátásához (az óvodák, iskolák, művelődési házak, könyvtárak működtetéséhez) a központi támogatásokkal összhangban még csak-csak sikerül előteremteni a szükséges összegek minimumát, de ellenállásba ütközik minden, ami nem szokványos, nem rutinszerű. Márpedig a kultúra éppen ezektől az egyszeri, a helybeli körülményekből fakadó kezdeményezésektől válhat valóban helyivé. Igen fontos lenne, hogy a települések gazdálkodása megszabaduljon a jelenlegi kötöttségektől, a forrásképződés au- tomatikusabbá, a rendelkezésre álló összegek felhasználása szabadabbá váljon, de ezeket a feltételeket is a helyi társadalom ellenőrzése alatt álló, annak érdekeit szolgáló vezetés tudná igazán kihasználni, a helyi kultúra javára fordítani. A gazdálkodó szervezetek mecénási szerepe szerte a világon igen jelentős, arányaiban messze meghaladja a magyarországi gyakorlatot. Pedig ha valahol, akkor nálunk ugyancsak szükség lenne a vállalati mecenatúrára, mert a költségvetésből származó támogatás nem bővíthető, sőt, a gyakorlat éppen azt bizonyítja, hogy a takarékoskodási kampányok először a kulturális kiadásokat érintik. Ha mindezek után feltesszük a kérdést, megvannak-e az anyagi, finanszírozási feltételei egy város életében oly fontos helyi kultúra létrejöttének, akkor azt kell mondanunk, hogy nincsenek meg —, ahogy ez Kuti Évával és Marschall Miklóssal közösen készített . felmérésünkből, tanulmányunkból kitűnik. Nyilas György Grande funcrale Gábor bátyánk úgy aludt el vasárnap éjszaka, a tizedik emeleten, hogy Mártus- ka. a felesége, csak a hétfő reggeli kávénál vette észre közel negyvenéves házasságuk befejeztét. Gábor ugyan még ráért volna, a hatvan és hetven felezőjén vett részt a nyugdíjasok ígéretteli menetelésében az államháztartás rovására, de ezen semmit sem segített, hogy ellátta a főhatóságokat precíz olasz fordításokkal, ami után az idén már rendesen adózott is, hogy a körzetben rendszeresen részt vett a taggyűléseken, hogy aláírta a Sky és a Super Channel és a tv 5 program lakásába történő bevezetését és a költségek vállalását; hétfőn reggelre Mártuska magára maradt. Itt van azonban az egész lépcsőház, régi kollégák, ismerősök. a lakóbizottság és a Vöröskereszt, valamint Gábor bátyánk horgásztársai, a hajdan volt három munkahely; Mártuska egy szót sem ejthetett, hogy magára maradt volna. Gábor bátyánk már korábban rendelkezett a grande funerale vele kapcsolatos körülményeiről, hamvasztva kívánt végső nyughelyére távozni, de kettős fülkébe, Mártuskáról sem megfeledkezve. A hamvasz- tás elhúzódása ugyan rendkívül alkalmas volt a beletörődésre és tudomásulvételre, ám mindettől mereven elhatárolta magát a tízemeletnyi magasság és mélység; összejött a koszorúpénz, melynek Pali néni, a Vöröskereszt aktívája (ahogy eddig is) volt a szorgalmazó ügyvivője. Közben Mártuska sem panaszkodhatott a lépcsőház figyelmessége miatt (bolti bevásárlás, újság- és postafelhozás a földszinti ládából, esténként meg „gyere már le hozzánk, ne légy egyedül”), egyszóval, egyre közelebb jutottunk a mindennapok szürkesége felé, Gábor bátyánk gyermekei vidékről jöttek a temetésre (az unokák is) közvetlen a temetőbe, így Mártuska sokkal hamarább a taxiba ült, hogy ott találkozhassanak a végtisztességen a volt munkahelyek és a lakótársak jelenlétében. A szomorú nap reggelén ütött be a kánikula. Pali néni ettől függetlenül már kora délelőtt riasztotta a lépcsőházat, piszka termetére az unokája általános iskolai ballagásán viselt, habos fehér blúzában és a két világháború zűrzavarában lerakott szoknyában. Így mindenki tudta, hánykor, hol a gyülekező, a hőségre tekintettel, férfiaknak nyakkendő elengedve. Délben 30 fok volt, Celsius. Induláskor Pali néni, úgy mellesleg, megjegyezte, a temető húsz kilométerre van még a legjobb barátok között is a lakóteleptől, ám a koszorúk (kettőre is jutott a gyűjtésből) már bizonyára kint vannak a helyszínen, s ha megfontoljuk, hogy Gábor bátyánk három munkahelye viszont a temető tőszomszédságában van ... A gyászoló gyülekezet elakadásának kérdése ott lebegett a levegőben. Igaz, túlnyomó volt az ellenszavazatok száma, az indulásra készség, de nem meggyőzően. Oda még igen, de vissza is kell jönni. (Akkor már 33 Celsius volt.) Nem tudni, ki szédelgett le elsőnek a tömegközlekedési járműről a második megállóban, a Tulipánról elnevezett söröző előtt, de nem volt véletlen, a megszokás játszott közre. Gábor bátyánk is itt szokott levegőt venni, még ha intettük is mind a két infarktusa között és után. A presszós Erzsiké, a harmadik körnél ránk is kérdezett: hol van a Gabi bácsi. Nem volt alkalmas a helyzet a kérdés részletes kifejtésére, így csak annyit tudott meg, hogy itt vannak a gyerekei és az unokái. ami teljesen meg is felelt a valóságnak. Tulajdonképpen sokkal keserűbbnek tűnt a sör, mint amilyen valójában, és Már- tuskával szinte egy időben érkeztünk haza, s vettük köszönetét részvétünkért, a koszorúkért, s tudtuk, meg. hogy vagy kétszázan voltunk a temetésen, s amiatt ne haragudjunk, mivel ránk nem jutott ideje a kondoleálás- nál. Mártuska azóta bűntudatunk kedvezményezettje. Talán most már kellene egy nyugodt estét hagyni neki, hogy Gábor iránti érzelmeit s életének alakulását rendbe tegye. Majd, ha abbamaradnak az esti loggia-partik, egyszer meghívom a Tulipánba, s elmondom neki; a temetésen, igaz, hogy nem voltunk ott. de az élők összetartanak s vele vagyunk. Benkő Károly Egy hét... KÄYÖ
