Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
8 MŰVÉSZET — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1988. július 16., szombat Száz éve született Füst Milán Huszadik századi irodalmunk talán legkülönösebb, legtalányosabb alakja volt Füst Milán, akinek életműve máig inkább az írók és az elszánt irodalmi ínyencek titkos kiese, mint a széles olvasóközönségé. Verseinek sejtelmes, tünékeny gondolatisága és zeneisége, drámáinak (Boldogtalanok, IV Henrik király) egyéni dra- maturgiájű gondolati összetettsége, bölcseleti munkáinak ih- letettsége és követhetetlen műfajteremtő kísérlete (Látomás és indulat a művészetben; Ez mind én voltam egykor) nem adják könnyen igazi étékeiket. Talán csak a Nobel-díj közelségébe került regénye, A feleségem története vált igazán népszerűvé. A nehézkes, a köznapi életben esetlen hajóskapitány, akinek a szerelem nem boldogság, hanem vágyakozás, kétely és gyötrelem, és kifogyhatatlan derűjével is megfoghatatlan, elérhetetlen felesége alakjaiban Füst Milán egyetemes típusokat formált meg, az egyszerű történeten keresztül filozófiai mélységgel az emberi lét általános kérdéseiről is vallott. Nem vett részt írói mozgalmakban, nem csinált és nem követett semmiféle divatot. Következetesen járta a maga útját, eltéríthetetlen szenvedéllyel maradt hűséges eszményeihez. Ezt a következetességet nem téríthették ki útjából történelmi események és fordulatok: ami az író világába hatolhatott, az mindig csak az volt, ami korábban kialakult meggyőződésében megerősítette. Füst Milán nem azzal a világgal tartott kapcsolatot, amelyben élt, hanem azzal, amelyiket időtlennek, változatlannak, örökkévalónak tartott. így aztán talán nics is nála életrajzi adatokkal kevésbé jellemezhető élettörténetű alkotó irodalmunkban. Az öröknek, állandónak vált értékek igézetében élt, ezt érezte egyedüli esélynek a környezetét meghatározó kétségek között. „Az emberi lélek, nem tudni, mely oknál fogva, alig is képes felfogni, elfogadni, megérteni a világ végességét, minthogy eredendően más igényt hordoz magában” — írta. Vagyis érezve az emberi lét szívszorító végességét, a végtelenség igénye miatt árasztja el műveit az a kifogyhatatlan szomorúság, amelynek végtelen sötétségét mindig átlengi valami opá- los fényű ragyogás, amely akkor is reményt ad az ezerszer csalódottaknak, ha biztosak benne: minden hiába. „Aki küzdőképtelen s mégis meg van verve ambícióval, az egy másik világba menekül, olyanba, ahol más módon is boldogulhat — nyílt küzdelem nélkül. Rendesen a művészet világa ez” — foglalta össze sorsa képletét, vagyis a művészet magasabbrendű törvényei, eszményei nemcsak önmagukért voltak fontosak számára, hanem arra is lehetőséget nyújtottak, hogy a mindennapokból egy másik szférába kerülve kárpótolja magát az ifjúkor nélkülözéseiért, sanyarúságáért. Személyiségében meghatározó szerepű volt a szeretet és biztonságérzet nélkül felnőtt ember bizonytalansága. Ott élt benne a saját kudarcait a fia által bepótolni vágyó anyja átörökített becsvágya, s a mártí- romsággal ráerőszakolt terhekkel való vívódás is hosszú ideig kísérte. Ezért jelenhetett meg már fiatal korában gondolkodásában a betegségek szinte kultikus tisztelete — a szülők gyöngédségét, figyelmét kiharcolni akaró gyermek jellegzetes magatartási formájának törvényei szerint. így aztán a koravén ifjúból szinte a felnőttkort átugorva lett már fiatalon öregember, akinek külső kudarcai sohasem igazán mint művészt keserítették. A költő és író sebei az embernek fájtak, és ezt sajnálta ő is — önmagában. S mindezen nem segíthetett a késői elégtétel: amit az élet sikerekben, elismerésben elmulasztott megadni neki, azt véglegesen jóvátehetetlennek tartotta. „Hol vannak már azok, akik fiatalkoromban annyira kételkedtek bennem? és akiknek mai csodálkozása volna az igazi elégtétel számomra? már mind halottak” — írja. De mindenekelőtt anyjának szeretett volna bizonyítani: „ha most látta volna, hogy az ünneplő közönség előtt mint hajlongok páholyomban, és ezt most ő elmesélhetné a szomszédasszonyoknak, és azt mondaná nekik: — Látta volna csak az én fiamat ... — Ez volna az én igazi elégtételem.” A filozofikus, az eszmét és eszményt kereső és szogáló író mégsem csak az ideák világában lebegett. Szerelmese volt az anyagoknak, a tárgyak szépségének: mert eszményeit a megvalósult alkotásokban, a mindennapi valóságban is fel tudta fedezni, s itt tudta a legközvetlenebbül tanulmányozni. „Mert lehet-e hívebben szolgálni az Istenséget, mint az örökös elmélyedéssel, van-e oda- adóbb szolgálat, mint az, mikor az ember a Teremtés művét figyeli szűnni nem akaró szomjúsággal, s odaáldozva ennek minden idejét, de minden boldogulását is?” — kérdezi. Ez a rajongó áhitat jellemzi a legjobban a való világhoz kapcsolódását. Van ebben valami végzetszerűség is: része lenni valaminek, de igazán sohasem oldódni fel abban. Persze, két oldala van ennek is, a kívülmaradás szabadságot is jelenthet. Füst Milán erre azonban nem tartott igényt, semmilyen szinten. Az 1944-ben életveszélyes kalandokat túlélt író példás hűsége a magyar kultúrába ágyazottság, az eltéphetetlen kötődés példázata is. „Itt éltem, itt is akarok meghalni, mert ez a hazám” — írta, tovább aligha egyszerűsít- hetően. Születésének századik évfordulóján, műveit olvasva, gondolatait, nyelve zenéjét figyelve ne csak tisztelegjünk emléke előtt. Vessünk számot magunkkal is: méltóak voltunk-e, vagyunk-e erre a hűségre? G. G. FÜST MILÁN EZ MIND.ÉN VOLTAM EGYKOR (RÉSZLETEK) Azt feleled nékem: — Ez nincsen egészen úgy. — Semmi sincsen egészen úgy, — felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad. * Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenül hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelül adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosz- szú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Hajói odafigyelsz. » Ezenfelül: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek . . . Minden szempontból helyesen cselekedni nem lehet. * — Ami forog, forogni akar, s ami nyugszik, nyugodni akar. A halottak tehát valószínűleg épp úgy ragaszkodnak halálukhoz, mint mi az életünkhöz — mondotta Lokmán. * — Vannak magabiztos lények és vannak, akiknek állandóan visszhangra, tükröződésre, vagyis arra az önigazolásra van szükségük, hogy ők is valakik a világon. Ezek aztán sohase tudnak egyedül maradni, és mindig sikerekre, ragyogásra van szükségük — mondotta Lokmán. * Aki a halált állapotnak képzeli, annak azt felelem, hogy hiába reménykedik, mert a halál nem lehet jobb, minthogy jobb állapot nincs, mint a mi életünk. S hogy a halál rosszabb-e? Valószínűleg a mi életünknél rosszabb dolog se létezik. De ha azt kérdezné valaki, hogy a halál lehet-e megváltás? Erre már nehezebb felelni, s különösen egy orvosnak. Mert képzeld el, vegyük azt: ha valakit fejjel lefelé fölakasztanánk, s így lógna egy hétig — nem megváltás volna annak a halál? — kérdezte Lokmán. * — Eredménye szerint megítélni egy embert, szemtelenség. Hány olyan kitűnő ember van, akinek se története nincs, se különös eredményeket nem tud felmutatni, és mégis jó volt nekünk, hogy a világon volt. Itt vagyok mindjárt én. Olyan sok nagy eredményt értem én el? Semmit. És mégis voltam számodra, vagy a feleségem számára valaki, bár hiszen én ma már ezt se nagyon firtatom, — mondotta Lokmán. * — Ha a természet úgy rendezte volna be, hogy a nőknek csak egy válluk legyen, vagy majom-állkapcsuk, akkor azt mondanók: — milyen csodaszépek a nők ezzel az egy vállukkal, — mondotta Lokmán. * — Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy elfelejtenek minket, mielőtt még emlékeztek volna ránk, — mondotta ugyanő.
