Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. július 16., szombat 7 Gúzsba kötött kultúra? Ha bárki azt kérdezné; feleslegesek-e a mai Magyarországon a népművelők, némi megbotránkozás, megbotránkoztatás után az a közmegegyezés születne, hogy semmiképpen sem! S mit mutat a valóság? Szükség van rájuk, de nehogy igazán dolgozzanak! Ez a tétel persze semmiféle magasabb határozatban, törvényben nem fogalmazódott meg, csupán a felerősödött antikulturális körülmények szentesítik. Könnyű és olcsó fogás lenne abból kiindulni, hogy üres bukszával nem telik nótaszóra. S mivel a kultúra is áruként viselkedik, fizessük meg az árát! Ezzel már a közvélemény, meg még a népművelők is torkig vannak. Évszázadok során a népművelésnek klasszikus formái alakultak ki, elég csak a népfőiskolákra utalnunk, ám napjainkra ezek korszerűtlenekké váltak, elsorvadtak, vagy használhatatlanokká üresedtek. Említsük meg például az ezüstkalászos gazdatanfolyamokat, bár jól betöltötték hivatásukat, nem követhették végig a társadalmi mozgásodat, tartalmuk és létük egyre szűkebb szakmai, speciális igényeknek felelt csak meg. Ez o szétaprózottság, az ezerféle igényeknek való szolgáltatás napjainkban is eleven gondja a közművelődésnek. Az emberek többsége erején felül is munkát vállal, hogy megélhessen, hogy előteremtse családja számára a mindennapi betevő falatot, s a közművelődés lehetőségeit csak akkor veszi igénybe, ha hasznát látja. Méghozzá rövid időn belül. A kulturálódás, a művelődés időt és pénzt kívánó tevékenység. Sajnos, egyértelműen azok az önművelődési, s egyben közösségteremtő formái sorvadnak látványosan, amelyekre ma már a fenntartó intézmények anyagi keretéből nem futja; kórusok, amatőr színjátszócsoportok szűnnek meg egyik napról a másikra. Néhány évtizede még az állam magára vállalta a teljes mecenatúrát, az intézményhálózatot is úgy alakította, hogy csodapaloták épültek a művelődés hajlékaiként, s meglehetős szélsőségek szabdalták fel a közművelődés térképét. Ma a pénzt hozó rendezvények uralják a mezőnyt; lakodalmak, nótaestek, video- tanfolyamok, diszkók minden mennyiségben. Változott a gazdálkodás megítélése, szerepe és környezete, hát a kultúrában sem lehet ez másképpen. Kinek kellenek ma már irodalmi estek? Rossz és csapnivaló színházi tájelőadások? Erre toborozzanak hallgatóságot? Árusítsanak jegyeket? Dehogy lesz ezeken telt ház, a bevétel a világítás és a fűtés költségeit sem fedezi! Különben is a tévé, a rádió ontja a hasonló és aránylag jó színvonalú műsorokat, rendezvényeket, a tehetősebbek videón, saját karosszékükből élvezhetik. Valahogy úgy tűnik, az egész intézmény- hálózat a levegőben lóg, lassú vegetálásra ítélve, mert se felszámolni nem tudjuk, de intenziven, hasznosan működtetni sem. Nehéz pontos képet alkotni arról, hogy a mai köz- művelődési hálózat, intézményrendszer mennyiben tudja jövőt szolgáló funkcióját betölteni. Bűn lenne azonban, ha elfeledkeznénk arról, hogy a kultúra, a művelődés nemcsak pénz- és időigényes szórakozás, hanem jó értelemben vett nemzetvédelem is. Hiába a kibontakozási program, a termelési célkitűzések holnapra és hol- naputánra; hogyan válthatók ezek valóra képzett, kulturált emberek nélkül? Éppen az utóbbi évek tőke- befektetésének iránya árulja el (Tajvan, Dél-Korea. Hongkong), hogy nem elsőrendű szempont az olcsó munkaerő, hanem inkább az dönt, képzett-e, művelt-e a munkásosztály, tud-e megfelelően bánni a szupertechnikával? Ahol pedig nincs magas színvonalú, bővített újratermelés, ott szocializmus sincs, hiába is bizonygatjuk. Kár lenne egy elhibázott, értelmiségellenes demagógia alapján az egész, közművelődési hálózatot, szakembergárdát szélnek ereszteni, vagy hagyni, hogy addig pácolódjon keserű levében, ameddig cselekvési, megújuló képességét elveszíti, s hitehagyottan számolgatja a napok múlását a jelenléti vigaszdíjért. Törvénytisztelő, országot emelő kultúrára van szükségünJc. olyan generációkra, amelyek tovább viszik a munkát, a haza építését. A krajcáros kultúrának később fizetjük az árát. Az igazi számlát a jövő nyújtja be. Ma még felbecsülhetetlen ez. Hiszen tömeges jelenség, hogy csak az anyagiakba kapaszkodnak az emberek, a gyarapodást tartják, életük értelmének, igazolásának, amikor az álértékeket természetesnek fogadják el, hogy a professzor kevesebbet keres a segédmunkásnál. Ez a legtökéletesebb pazarlás, amikor nemcsak az anyagi javaink devalválódnak, de a közösségek értékítéletei és — sajnos — az erkölcsi is. Zsákban futtatjuk szellemi erőink jó részét. Ettől így semmiképpen nem várható nemzeti megújulás. Félő. hogy alacsonyabb rendű társadalomként kezeljük a kultúránkat, lesöpörve évtizedek óta halmozódó gondjait azzal a szándékkal és indoklással, majd ha gazdaságilag jól állunk, akkor többet áldozunk rá. Létrejött egy túlméretezett intézmény- rendszer, amelyet a régi módon és a régi eszközökkel, s annyi anyagi ráfordítással már nem üzemeltethetünk tovább, s ugyanúgy, mint a gazdaságban. a kultúrában is foggal-körömmel, de szerkezetátalakításra kerül sor. Nerri az a kérdés, fontos-e a kultúra, hiszen az nélkülözhetetlen Különben, ha rövidebb-hosz- szabb ideig gúzsba is kötik, egyszer szétszakítja a köteleit, de nekünk egyáltalán nem mindegy, hogyan. Ezért lenne üdvös, ha az új kezdeményezések. módszerek, mint például a bokor-mozi, erőteljesebben kibontakoznának. A szakemberek nem tőlünk várják a megoldást, s nem akarnak feltétlenül a zsebünkbe nyúlkálni, de a megértésünket és cselekvő támogatásunkat igénylik Nyújtsunk kezet. Sz. L. I. AGRIA '88 Játszva örömöt szerezni Csonka Pál- érmet alapítottak és adtak át A Magyar Építőművészek Szövetsége Csonka Pál professzornak, több építésznemzedék tanítómesterének és nemzetközi tudósnak a tiszteletére és emlékezetére Csonka Pál-érmet alapított. Az első ilyen kitüntetéseket a napokban adta át Borvendég Béla, a szövetség elnöke. Ebben a megtisztelő elismerésben részesült a dr. Ra- dós Jenő és Filippovits Ferenc építészmérnök alkotópáros a fertődi Esterházy- kastély és más műemlékek helyreállításának, valamint különböző középületeknek a megtervezéséért. Ezzel a kitüntetéssel ismerte el a szövetség dr. Trautmann Rezső építészmérnök negyedszázados szerkezettervezői életművét is. Szombathelyi kórus Spanyolországban Két ráadást követelt a közönség azon a fellépésen, amelyen a szombathelyi tanárképző főiskola vegyes kórusa mutatkozott be Madridban. Az énekkar Vinczeffy Adrienn vezetésével Madrid egyik dominikánus rendi templomában kortárs magyar zeneszerzők műveiből adott elő. Az együttes ezekben- a napokban Spanyolország városaiban szerepel. Az Agria ’88 keretei között hétfőn este a bazilikában a második hangversenyt rendezték meg. Ez alkalommal az orgonamuzsika hívei, egriek és külföldiek nagy érdeklődéssel fordultak Sebestyén János művészete felé. Őt nemcsak a külföldi és hazai koncertek dicsérik, de az a hat lemez is, amelyen Liszt összes orgonaműveit szólaltatta meg; de Purcell is kedvenc témája, hiszen három lemez őrzi az orgonista játékában Purcell csembalódarabjait. Az estén Pintér György, a győri Kisfaludy Színház kitűnő énekese működött közre. Egy este. egy ilyen, igen csak igénybevevő másfél óra tartalmát, értékét felületesen azzal szoktuk mérni, hogy mennyire vagyunk elégedettek a hangulattal, amit a művész és játéka keltett bennünk. És most mintha a művészt és a játékot elválasztottuk volna. Sebestyén, a zenész benne van,, benne lélegzik minden elhangzó műben. Hiszen az ő képességei, az ő csoportosításában, az egyes darabok egymásra hatásában alakul ki a hallgatóságban az az élmény, amelyet emlékké növekedve viszünk majd magunkkal haza. abban a derűs, szinte mosolygós nyár esti órában, amikor a bazilika kupolája és tornyai felett olyan magától értetődően ragyognak a csillagok. Most sem arról számolunk be. mekkora technikai fölénnyel, a magabiztos mesteri kéz csalta ki a futamokat a hangszerből. Ezen a szinten magától értetődő, hogy a mester komolyan veszi önmagát és feladatát. Játszik nekünk, tehát elszórakoztat, feltett célja és szándéka szerint megelevenít több olyan zenei alkotást, amely távoli korokat ébreszt fel, olyan európai nagyságokat és vidékeket, akik és amelyek valóban felébrednek, ha jól érintik meg őket. A koncert utáni sétánkban szellemi, lélektani őrjáratnak nevezhettük el ezt a műsort, amelyben Purcell Fanfárokja, a Bach által átírt, átdolgozott Vivaldi a-moll concerto, C. Franck Pastoraléja, Bosst Scherzója jól összefért a Bartók Mikrokozmoszából vett részletekkel. Major Ervin Esti harangszó című kompozíciójával; hogy Viertle Westminstert harangok- járól. vagy Liszt D-dúr con- solationjáról, netán a Lisztátiratként elhangzó két Cho- pin-prelűdről megfeledkeznénk. S ha az énekes Bachot. Handelt és Beethovent énekelt. csak megerősödött az az érzésünk, hogy íme itt van egy térben és időben egységes Európa, csak elő kell vennünk a kottát, és játszani kell a leírt érzéseket, hangulatokat, gondolatokat. Fenntartás és előítélet nélkül. Ha Beethoven és Bach az Istent dicséri, el kell fogadnunk tőlük, mert ez a két szellemóriás az egész életével és nem érdekeivel bizonyította, mit tart a világ rendjének. A világpolgárzenész Liszt a Desz-dúr vigasztalásban önmagát mondja ; Bossi önfeledten, olasz temperamentummal, a játékban és a szellemes fordulatokban mélyen elmerülve, végül is harsány jókedvvel fejezi ki azt. ami az ő hitét jellemzi. A Westminsteri harangok másképp szólnak, a gall szellem másként érti-hallja a csodálatos bronzöntvények hangját, mint a magyar Major Ervin, de ez az egész, így: tanúbizonyság arról, hogy a zenész azért szerzi meg tudását. azért műveli önmagát, érzéseit olyanná, amilyenné, mert a homo ludens és a hívő lélek erejével akar hatni. Ha már szellemi-lélektani őrjáratnak becéztük el ezt az emlékezetes estét, indítsuk el a másik oldalról is gondolatainkat. Liszt után • Bartókot játszott Sebestyén, majd Major-darabot, majd a műsor végén, ráadásként Ti- hanyról szólt az orgona és ének (Csokonai versére) és Tinódit idézte szöveg és dallam. Az Este a székelyeknél fájdalmas aktualitása, Bartók hamvai hazatérésének örömével vegyült, a Tihany- ról szóló Csokonai-vers és az ének előzte az egri summahőst ünneplő dallamát. Ez a lelki országjárás, megint csak térben és időben, a zenész játéka. De bennünk valahol, közben megrezdült az a ritkán ébresztgetett mélység, amit Sütő András kiált világgá onnan. Erdélyből, amikor a szavak puszta lé téért. a bizonytalan jövőéri szórja ránk hajnalian szép kiáltásait, kedves meséit, drámáit! Csak ennyi egy hangverseny bűvölete? (farkas) A fa művésze A fa mindenkori adottságait kihasználva faragja szobai és kerti bútorait, valamint különleges domborműveit Géró Ferenc, a Bács-Kiskun megyei, Helvécián élő fafaragó. 1971-től él saját építésű nádfedeles tanyájában, és itt is alkotja az igen keresett berendezéseket. A művész a közeljövőben Olaszországban mutatja be alkotásait. (MTl-fotó) Mindennapi nyelvünk ítélőképességünk határai...? Őszintén megvalljuk. hogy nem kis góbésággal és gu- nyoros felhanggal fogalmaztuk meg közleményünk címadó mondatát. Röviden és tömören arra utaltunk vele. hogy mai nyelvhasználatunkban. s elsősorban az interjúkban és a párbeszédes riportokban a közhelyesen megformált és sűrűn ismétlődő megítélésem szerint, úgy ítélem meg, ítéletem szerint stb. nyelvi formák éppen a gyakori és divatos agyonhasználat miatt kiürülnek. hitelüket vesztik, önkéntelenül vetődik fel a kérdés: lehet-e határt szabni gyakori használatuknak, hogyan gátolhatjuk meg sűrű jelentkezésüket? Beszédes példatárunk segítségével kereshetjük meg a választ. Először is: hitelét veszti a feleslegesen gyakori ítélkezési készségünk, ítéletmondó buzgalmunk. Annál is inkább, mert a riporter és a riportalany az interjúvoló és a megkérdezett kölcsönösen élnek a rostára tett nyelvi formákkal. Manapság a leggyakoribb riporteri kérdés: „Hogyan ítéli meg a jövőt? (Népújság, 1988. máj. 7.). Erre a sablonos. szabványkérdésre természetesen a riportalanyi szabványválaszkezdés így fogalmazódik meg: „Úgy ítélem (ítéljük) meg ezt a problémát .... hogy ...! —„Súlyosnak ítéljük meg a helyzetet" (Népszava. 1988. ápr. 30). A riportok és az interjúk szövege telítve van az ítélkezőkészség árulkodó mondatformáival: „Megítélésem szerint fel kell venni a kész tyűt" (Népszava, 1988. ápr. 9.). A megkérdezett edző is így fogalmaz- „Megítélésem szerint három védőnk is elmélázott" (Népsport. 1988. márc. 20.). „A magyar csatár is úgy ítélte meg, hogy a klub orvosa nem részesíti olyan kezelésben. amely gyors javulását biztosítaná' (Magyar Hírlap, 1988. ápr 5.). Az újságíró gyakran adja írása szereplőjének szájába a sablonos kifejezéseket: „A miniszter úgy ítélte meg, hogy a magyarországi közlekedés első fázisa (?) a végéhez közeledik" (Népújság, 1988. márc. 2.). Az olvasók kérdésére válaszoló illetékesek is „ítélkező” álláspontjukat fogalmazzák meg: „Megítélésünk szerint létesítményeinkben zökkei nőmentesebb a vendégfogadás” (Népszabadság, 1988 aug. 15.). Úgy látszik, hogy a Fővárosi Fürdőigazgatóság vezetője maga is megriadt a hivataloskodó és saját véleményét ítélkezésnek tituláló kijelentésétől, és szerényebben így folytatta mondanivalóját: „Ügy vélem, lehetséges lenne a mostani helyzet orvoslása." Valóban, azzal is gátat, korlátot, s mértéket szabhatunk. állíthatunk gyakori ítélkező buzgalmunknak, ha szerényebb és hitelesebb választ kezdő nyelvi formákkal élünk. Hogy van miből válogatnunk, arról ez a példatár tanúskodik: Véleményem (véleményünk) szerint, úgy véljük, meggyőződésem szerint, azt hiszem, szerintem, úgy gondolom, úgy tetszik, meglátásom szerint, úgy érzem, az az álláspontom, meg kell mondanom stb. A meggyőződés, a mondanivaló, az elérendő cél minősége és fontossága úgy kívánja, hogy nem az ítélkezés. s valamiféle ítélethirdetés legyen mondanivalónk központjában, hanem az őszinte vélemény és meggyőződés hangoztatása. Ha mégis ezzel a formulával élünk: úgy ítélem (ítéljük) meg, akkor óvakodjunk, hogy ne tessék ítélethirdetésnek, kötelező. előírásos kijelentésnek. Kerülnünk kell az előítéletnek még a látszatát is Dr. Bakos József
