Népújság, 1988. július (39. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
Etruszkok, keresztes lovagok, aranyművesek városa Az ókorban etruszkok alapították, a középkorban keresztes lovagok uralták, manapság pedig elsősorban aranyművességéről híres a toscanai kisváros, Arezzo. Ódon hangulatú, védett belvárosába kalauzolnak el most Koncz János fotói, hogy közelebbről megismerjük, hogy is zajlottak Eger és megyénk bemutatkozásának júniusi eseményei. V ilágot látni jó — de még jobb megmutatni magunkat a világnak. Ez utóbbira vállalkozott a megyei tanács kereskedelmi osztályának szervezésében gazdasági, kereskedelmi, kulturális és vendéglátóipari szakemberek egy kis kollektívája,'mely az olaszországi Arezzo lakóit igyekezett meggyőzni: Eger valóban Magyarország gyöngyszeme. A vállalkozás előzményeiről, programjáról lapunk is tudósított, most az élményeket, a tanulságokat szeretnénk megosztani az olvasóval. Kéthónapos intenzív szervezőmunka után, június tizedikén indultak el az árukkal, kiállítási tárgyakkal és az egyéb szükséges felszereléssel megrakott teherautók Jugoszlávián át Itáliába. Ez a kis konvoj volt kalandozó magyarjaink előőrse: a lassúbb tempó, az időigényes vámoltatási eljárás miatt elsőként a Mátra Volán sofőrjei keltek útra. Őket követte tizenegyedikén a „vezérkar” személyautója, majd a Felsőmagyarországi Vendéglátó Vállalat és az Eger Tourist munkatársait szállító Ikarus, és a protokollvendégek mikrobusza. Azzal a nem titkolt céllal indultunk útnak Mis- kolczi Lászlónak, a megyei tanács kereskedelmi osztályvezetőjének, a vállalkozás szellemi atyjának irányításával, hogy meghódítsuk az olasz várost, ám előbb mi estünk ebbe a „csapdába”. Senkit nem hagyott érintetlenül a kavargó, latinos tempójú élet látványa, és az érintetlen középkori városmag lenyűgöző szépsége. Már csak azért is érdemes ezekkel az értékekkel megismerkedni egy kicsit, hogy felkészültebben fogadhassuk majd októberben a miénkhez hasonló szándékkal Egerbe érkező arezzóiakat. Arezzo kis város — mondhatnánk, ha éppen mi, egriek nem tudnánk, hogy egy település méretei keveset mondanak el annak értékeiről, jelentőségéről. Csínján kell bánni ezzel a kifejezéssel most is, hiszen a Toszkána szívében, Firenzétől nyolcvan kilométerre fekvő település három évezredes civilizált múltra tekint vissza. Már a római birodalom alapítása előtt jelentős centrumnak számított, mint a tizenkét etruszk központ egyike. Ekkor alakult ki jellegzetes szerkezete is, a dombtetőre felkúszó utcák hálózatával. Az egymásba kapaszkodó házak, a vastag fallal körülvett város erős, otthonos fészekre emlékeztette a messziről rátekintő idegent. Az erős védművekre igen nagy szükség volt a középkorban is, hiszen a széttagolt, független városállamok vitáitól parázsló Itáliában Arezzo csak így őrizhette meg függetlenségét és erejét. Végül a Mediciek vonták hatalmuk alá, méghozzá nem a fegyverek, hanem az ügyes politizálás eszközeivel. Nagy nevek fémjelzik ezt a korszakot. Itt született, alkotott „ Arezzoi Guido”, azaz Guido Monaco szerzetes, akinek kolostori magányában az jutott eszébe, hogy bármely dallamot ábrázolni lehet vízszintes vonalkák között elhelyezett pöty- työkkel — s így a hangjegyek „feltalálásával” az európai zeneirodalom egyik megalapozójaként tisztelhetjük. Itt, e városban látta meg a napvilágot 1304-ben a világirodalom egyik legkiemelkedőbb költője, Petrarca, akit az „új édes stílus” megte- remtőjeként, a humanizmus egyik jelentős alakjaként tartunk számon. Megemlíthetjük még Vásárit, a neves építészt és műtörténészt, valamint Aretinót is, aki maró politikai pamfletjeivel „tartotta sakkban” korának hatalmasságait. A régi időkben gyökerező és gazdag múlt ereklyéit a múzeumokban rendszerezetten is megtekinthetjük, de múzeum maga a város is: ódon sikátoraiban, templomainak hűvös félhomályában szentek megfakult képmásai, püspökök pompásan faragott sírkövei, ég felé törő oltárok és színes ablakok között érheti tetten a kíváncsiskodó az eltűnt időt. Az óváros dombjának csúcsát a toszkán gótika egyik kiemelkedő alkotásaként számon tartott dóm uralja, lejjebb a Piazza Grandénak, a főtérnek veti körgalériás hátát a Pieve di Santa Maria, melyet még az 1100-as években, román stílusban építettek. Fő érdekességét az érintetlenül megőrzött, ritkaságszámba menő, fából készült fedélszékes tetőszerkezet adja. Később építették hozzá az ötemeletes, négyszögletes harangtornyot, amely a város egyik jelképévé vált! Hogy a stílusbemutató teljes legyen, reneszánsz templom is található a városban, a megejtő szépségű Santa Maria Deila Grazie, melyhez kolostorépület is csatlakozik. A leghíresebb azonban egy külsőre jelentéktelenebb templom, a San Francesco. Ennek szentélyében festette meg ugyanis a szent kereszt történetéről szóló freskósorozatát Piero della Francesca. A quattrocento kiemelkedő alkotásaként számon tartott mű, mint a mágnes vonzza a művészetkedvelőket, így valóságos zarándoklat tanúi lehetünk. A paloták, lakóházak is érintetlenül őrzik az időt, amelyben születtek. Délidőben, szieszta idején, amikor kihal néhány órára a város, a sikátorok hűvösében, a terek napégette kövein kóborló, magányos idegen azon sem lepődne meg, ha Alfa Rómeók, Fiatok vagy Mercedesek helyett hirtelen keresztes lovagok vágtatnának feléje, díszesen öltözött polgárok lépnének elő a kapualjakból. E környezet sugallta látomás annyira kézenfekvő, hogy a múltjukra büszke arezzoiak évente egyszer meg is valósítják. Szeptember első vasárnapján jelmezbe öltözve zenészek, komédiások kíséretében tarka felvonulást tartanak, amelynek csúcspontja a Piazza Grande négyszögében rendezett lovagi torna, ahol még a „szaracénokkal” is megmérkőznek a legbátrabbak, utalva arra, hogy az elődök a szentföldi háborúkból is kivették részüket. E vidám népünnepéllyel máris a jelenbe értünk, hiszen ez a turisztikai látványosság idegen- csalogatónak sem utolsó, és azt is jelzi, hogy a középkori ősök mai leszármazottai sem kevésbé élelmesek és talpraesettek elődeiknél. Közismert, hogy a turizmus egész Olaszországban fontos bevételi forrás jelentős összegekkel gyarapítja az államháztartást, és az utazókat kiszolgáló vállalkozók pénztárcáját. Ebből a „nagy kalácsból” természetesen Arezzo is kihasítja a maga szeletét, egyrészt műemlékei, másrészt a pompás toszkán konyha révén, amelyről például Archer Bromber, a New York Times munkatársa tavaly egész oldalt írt, részletesen felsorolva, mely város melyik éttermében milyen gasztronómiai káprázatokban volt része. Arezzoban a Ristorante le Tastevint emelte ki, mint a kulináris élvezetek egyik központját. Nos, éppen ebbén a rangos vendéglőben álltak helyt a magyar szakácsok és zenészek, és nem is akárhogyan, mint arra később még visszatérünk... E konyhaművészetnek van mire alapoznia, hiszen Toszkána az olasz föld egyik legjobban művelt vidéke, ahol szinte minden használható négyzetméteren termesztenek valamit. Hogy mást ne mondjunk, itt állítják elő a legjobb minőségű olívaolajat, a híres saláták egyik alapvető alkotórészét, és itt a hazája az egyik legismertebb olasz vörösbornak, a Chiantinak is. Említsünk meg egy igen kedvelt ételspecialitást, a crostinit. Ez lényegében apró pirítós, amelyet a legkülönfélébb mártásokkal és feltétekkel kennek meg, és étvágycsináló előételnek fogyasztnak. A földműveléssel összefüggésben igen sokan majorokban, tanyaházakban laknak, így igen nehéz megállapítani, hol végződik Arezzo, és hol kezdődik a vidék. Valójában az egész toszkán táj lakott. A gondosan művelt földek közepén itt is, ott is felpiroslik egy-egy ciprusok árnyékába húzódó cseréptető. A gondosan megművelt szántók, az elszórt házak, a dombtetőkön trónoló templomok és kastélyok emberléptékűvé, lakályossá varázsolják a tájat. A mezőgazdasági kultúra magas foka nem azt jelenti, hogy az ipar másodlagos szerepet játszik, ellenkezőleg. Arezzo az itáliai aranyművesség fő központja. Az ékszerek és más aranytárgyak, amelyek a város kisebb-nagyobb üzemeiben, műhelyeiben készülnek, a világ minden tájára eljutnak. (Az aranyművesek tudásáról Egerben is meggyőződhetünk majd, az októberi rendezvény- sorozat idején.) Emellett elsősorban a könnyűipar jelentős: textilüzemek, élelmiszeripari létesítmények jelzik, hogy itt elsősorban olyan gazdasági tevékenységgel foglalkoznak, amelynek helyben adott a nyersanyagbázisa, a háttere. Igen sok kisvállalkozó tevékenykedik, akik gyorsan tudnak profilt váltani, a gazdaság változó szeleinek megfelelően vitorlázni. Igaz, a fogalom mást takar, mint itthon, ebbe a kategóriába tartoznak még a negyven főt foglalkoztató vállalatok is. Ha a városról beszélünk, nem feledkezhetünk meg polgárairól sem, akik őszinte kíváncsisággal és érdeklődéssel fogadták a magyarokat. A második-harmadik napon már személyes ismerősként állítottak meg az utcán, a bankban, térképet hoztak, hogy megtudják, hol van Eger, a pizzaárus nem engedett el addig, míg el nem mesélte budapesti élményeit. E kedvességgel vegyes büszkeség talán a toszkán nép legfontosabb jellemzője. Évezredes kultúra, gazdag történelmi múlt örökösei és továbbvivői: innen az öntudat. Kincseiket azonban (éppen mert büszkék rájuk) szívesen megosztják bárkivel. Ez a jóindulat és barátságosság magyarázata, mellyel az idegent is fogadják. Született ínyenc módjára, fiatalos erővel, belülről sugárzó eleganciával élik az életet, kiélvezve annak minden előnyét, de kerülve káros szélsőségeit. Részeg embert például állítólag évszázadok óta nem láttak a kopott kövű utcákon — hacsak nem külföldi volt az illető... Koncz János Arezzo: bemutatók, barátok, bővületek Ódon utcák kopott kövén
