Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
8. NÉPÚJSÁG, 1988. június 11., szombat A kortárs magyar dráma alakváltozatai örvendetes jelenség, hogy a kortárs magyar drámairodalom s a színház végre egymásra talált. Már jórészt a múlté az a terméketlen vita, „kié” a dráma: az irodalomé vagy a színházé? Ha előadják: immár „egyiké" sem, hiszen teljesen új — színházművészeti — minőség keletkezik, s abban egyaránt benne van az író, a rendező, a tervező, a dramaturg, a színészek s a többi munkatársak teljesítménye. Ez a kölcsönhatás fölfedezhető a nyolcvanas évek valamennyi érdemleges drámai alkotásában. Illyés Gyula egyik utolsó színdarabja, a Sorsválasztók is a színházzal való termékeny együttműködés jegyében szü- lettett. S hogy mennyire így van, bizonyítja, hogy a mű alapgondolata egy egész sor kortárs magyar színdarabban rezdül tovább: valami általánosabb, mások által is fölfedezett, fontosnak érzett mondanivalót fejezett ki Illyés. „Rendezni az igazságot még akkor is, ha maga a hazugság az élet!" — mondja Illyés egyik szereplője, történetesen épp színházi rendező (s a főhős pedig: a színész!). A morális tartás, az erkölcsi igényesség a kortárs magyar dráma legfőbb üzenete. Azzal összefüggésben is, hogy kik vagyunk, mik vagyunk? Nem véletlenül kérdezi már a cím is Szakonyi Károly darabjában: Ki van a képen? A Svédországból hazalátogató Péter szembesül itt múlttal és jelennel. Az „ismerd meg magad!” ógörög intelme fogalmazódik meg Nádas Péter egészen más stílusú, kevésbé hagyományos szerkezetű, előadásmódú Találkozásában is, hasonlóképp Kornis Mihály Kozma című tragédiájában (nem véletlenül foglalta kötetbe három darabját Kornis Ki vagy te? címmel.) S ha tetszik: a Tamási Áron ..népi szürrealizmusát” lebilincselő költői erővel folytató Sütő András Advent a Hargitán című munkájában is a megismerés, a különféle nemzedékek azonosságának és eltéréseinek rádöbbenés- szerű föltárulása a központi mozzanat. Nem lehet állás- foglalás nélkül élni, döntés- kényszerek hálója borul ránk, győz meg erről Szabó Magda is a Szent Bertalan nappala című drámájában, mely a kamasz zseni Csokonai Vitéz Mihály, a „kölyök” Debrecenből való eltávolítása kapcsán a „kisebbik rossz", egyszersmind a. nagyobb kö- zösség érdekének a választását, a kompromisszüm örök kötelezettségét ábrázolja rendkívül izgalmasan. A színház mint ház, szoba — gyakori helyszín a kortárs magyar dráma előadásainak színpadán. Ezek a „házak” és „szobák” egyszersmind történelmi helyszínek. „Történelmi szoba” voltaképp a Halleluja című Kor- nis-darab helyszíne is: több nemzedék egymásba folyó tudatvilága elevenedik meg itt. Leromlott ház udvarán játszódik Spiró György Csirkefej című, fölkavaró drámája, egy olyan ház udvarán, amelynek jószerivel még számtáblája sincs, a postás elkerüli. Kiszolgáltatottság, öröklött nyomorúság termelődik újra a szemünk láttára; azok akaszkodnak össze, gyötrik egymást, akikben pedig a közös helyzet leküzdésének igénye kellene hogy fölébredjen. A „ház” fogalomkörébe sorolható két „kastély-darab” is. Milyen tehát a kortárs magyar dráma? Tartalmiformai sokfélesége nyilvánvaló, társadalmi szerepvállalása is egyértelmű. Gyönge színdarabok persze nálunk is születnek, de a fejlődést mégiscsak az említettekhez hasonló, nem kevés számban íródó munkák határozzák meg. K. Zs. LÖRINCZY ISTVÁN Lány a kútnál (Szönyi István befejezetlen képe) i. a karcsú lány vizet mert a kútból abban nézte a futó felleget és a festő leült az ágyára égre akasztotta a fáradt ecsetet II. PASKAND! GÉZA a karcsú lány vizet mer a kútból az égen keresi tán az ecsetet de a festő rég alszik a hegyen s a képet nézik futó fellegek Meséli nagyapám Sokan nem sejtik, hogy az ■én nagyapám tudja, hogy ’s mint van a mennyország tájékán. Múltkor is elmesélte, hogyan fúj sorakozót Szent Péter, amikor a Lelkek közül valakinek friss hírt szeretne mondani. A Lelkek felsorakoznak, Szent Péter pedig, kisuvic- kolt. recsegős csizmában — így meséli nagyapám — végigsétál a sorok között, s azt mondja: — Maga, meg maga, meg maga, lépjen ki! A Lelkek szép illedelmesen kiállnak a sorból, s csendben várakoznak. — No, lesz kapsz! — gondolja riadtan a többi, sorban maradt lélek, s van, aki persze, kárörömmel is. Ekkor Szent Péter, mintha csak kitalálná gondolatukat, nagyot nevet: — Berezeltetek, mi?! Mi tagadás — mondja nagyapám —. a Lelkek mind nagyon berezeltek. — Na, maga utcát kapott a Földön. Nem hallja? Utcát neveztek el magáról. A Lélek meg csak áll. s azt se tudja, sírjon-e, nevessen-e — s nagyapám éppen úgy csinál, mintha ő maga lenne ez a Lélek. — Magának is fényesebb lehetne a gombja! — szól Szent Péter. — Bezzeg, ha látnák a múzeum vizitálói, milyen szerencsétlenül áll itt... — Miféle múzeum? — hebegi a Lélek. — Miféle, miféle! Magának a szülővárosában takaros kis múzeumot építettek. Még beléptidíjat se kell fizetni. Vagy nagyon keveset. A Lelkek csak bámulnak — meséli nagyapám —, olyik szívének kertjében bizony, az irigység kezdi nyitni sárgácska virágját, melynek levele úgy csíp, mint a csalán. Mert, szó, ami szó: más elbánás várja azon Lelkeket, akiknek emlékével a Földön valami szép történik, mint azokat, kikkel rút dolgok vagy éppen semmi, mintha nem is éltek volna. S bizony Szent Péter — hunyorít nagyapám — nemcsak eme híreseket állítja ki a sorból. • — Maga, meg maga .. . Reménykedve lépnek ki a Lelkek. — No, magát megint sza- pulják a Földön. Sose lesz vége! — Hogy engem? — kérdi ijedten a Gélek. — Bizony ám! Hogy így, meg úgy, nem jól csinálta a dolgot Szépen megszökött az igazság elől! A Lélek tudja, aznap csak száraz kenyeret kap, s hozzá csupor vizet. Mert — azt mondja nagyapám — a mennyország leginkább egy nagy kaszárnyára hasonlít, ahol még zárka is van. De én tudom, csak azért mondja, hogy ne vágy. jón oda senki, mert akkor* ott sem volna hely. — Hát magáról mért nem írnak soha semmit az újságok? Még az apróhirdetés sem! — fordul a másik felé a bajszos Péter. A Lélek lesüti szemét, nagyon röstellkedik, hogy eltelt annyi év, és róla még semmit nem neveztek el. Mert, ha itt lenn tudnák —. emeli fel ujját nagyapám —-, hogy ott. fenn, milyen fontos a mi vélekedésünk, ezerszer meggondolnánk, mi. földiek, hogyan gazdálkodjunk az emlékükkel. Néha, miközben nagyapám ezt meséli, kikukkant nagy- anyó is. Nagyanyó — akár a mesében : kis, ősz. töpörödött asz- szony. A féső alig áll meg apró kontyában, olyan ritka szálú lett, de a régi utcában senki olyan túrós csuszát nem tudott csinálni, amilyet ' ő. Ettől még Penyigei Béla bácsi is megnyalja mind a tíz ujját, pedig ő bárók és grófok asztalánál is vendégeskedett. Volt egy gyönyörűséges leánya — meséli nagyapám — hosszú és vör- h'enyes hajú, egy amerikai milliomos vitte el a háztól. De Béla bácsi maga is valami báró vagy gróf volt. nagyapámnak távoli rokona. Olyan ménese volt, hogy még a kormányzó úr is csodájára járt. Körtvélyessi Me festményei
