Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. június 11., szombat 9. Than Mór: A zene ébredése (falkép) A díszlépcső Csupán a helyhiány szorította ki a bevezetést író két hölgy mellől a könyv első számú alkotóit, Bérezi Lórántot és Bérezi Gábort, akik a tatarozás-restaurálás- rekonstrukció egyedülálló lehetőségeit felhasználva alaposan „körbefényképez- ték” a hajdani Sugár út díszét. Képeik pontosak, korrektek, mentesek minden művészkedéstől, s hogy két nagy zeneszerzőnk szobra a 6. és 7. oldalon az újévi malac rózsaszínében pompázik, bizonyára nem az ő hibájuk. Aki egyet lapoz, megtudhatja, milyen a szobrok és a fal valódi színe. S még valamit: érdemük, hogy megmutatták az utókornak, micsoda elképesztően csúf zöld műanyag szemétkosár éktelenkedik a művészbüfé új piros ülőbútorai között. Mint a könyvből megtudjuk, valaha Ybl Miklós egyenként tervezett meg díszítő kazettákat... Ez az apróság, gondolom, kellőképpen jelzi azt a különbséget, ami 1884 műgondja és évtizedünk „könnyedsége'1 közt megnyilvánul. Az épitéstörténeti rész, olvasom egy igen komoly lapban, nem tért ki kellőképpen azokra a vitákra, amelyek a felépítést és megnyitást megelőzték, és a munkát hátráltatták. No, Czétényi Piroska azért utal a gondokra. Például arra, hogy „Budapest vőlegénye”, Podmaniczky Frigyes valósággal megzsarolta a költségvetést az építkezés hatodik évében, s kapott is pénzt, mégpedig az uralkodó számára készülő építmények terhére. Azután: az ötlettől a megvalósulásig tizenkét esztendő telt el. Mindamellett betartották az eredetileg jóváhagyott költségvetést, illetve volt, ami még kevesebbe is került. A gépészetnél az akkori csúcs- technológiát alkalmazták, és ami különösen érdekes, -az építési bizottság a hazai cégeket részesítette előnytudományos, de örvendetesen emberi fogyasztásra alkalmas nyelvezetű leírását. Sajnos, a kép és a szöveg együtt való nyomása drágább, mint elkülönítésük, s ezért minduntalan hátra kell lapozni — ezt megkönnyítette volna egy-egy utalás a képszámokra. Elgondolkodtató ez a képanyag: bár kü- lön-külön képzőművészeti igénnyel készültek a dekoráció részei, a görög-római mitológiából, elvont allegóriákból vett tematika, a reneszánsz és barokk művészeti fogásokat az akadémiák iskolásságával feldolgozó festésmód enyhe unalommal vonja be őket. Hangsúlyozandó: külön-külön. összességében viszont az Opera díszítőfestészete és -szobrászata i'gen jelentős alkotás. És pontosan azért, amit Szvoboda D. Gabriella hangsúlyoz: a fővárost az ilyen épületek tették „igazi világvárossá”. Valljuk be, talán igazibb világváros volt akkoriban, mint manapság. Esküszöm, egy egészen picike monarchiát sem kívánok vissza. De az a száz év előtti becsületes munka, minőségigény és egyebek — az bizony, nagyon elkelne ma is. (Képzőművészeti Kiadó) Sz. A. ben. Egyszerűbb problémákat a hazai cégek is az akkori világszínvonalon tudtak megoldani. Nevük sem érdektelen — Hofhauser, Neu- schloss, Oetl, Schlick, Jungfer, Marchenke, Fink, Scholtz ... a Ganzról nem is beszélve. Persze, a kortársakban fel sem merült a magyarság mélységének vizsgálata; úgy gondolták, hogy aki a Magyar Királyi Operaház felépítésénél szakszerűen dolgozik, az jó magyar, hívják bárkinek is. Tanulságos szemlélet! Szvoboda D. Gabriellának köszönheti az olvasó az Operaház dekorációjának Vastagh György: Düonüszosz . születése (falkép) Nagyapám meséli: a szépséges Sárika nékem is rokonom szegről-végről. — Vajon mit csinálhatnak ott, fönn? — bök fel, mintha a régi, zöld utcában a mennyezetre, a mestergerendák közé. de én tudom: azt akarja, a csillagokra gondoljak én is mostan. — Még, még! — bökdö- söm nagyapám oldalát, s ő tudja: ez azt jelenti: „még mesét”! Mert nem szeretnék most lemenni az utcára, nagyon nagy a zaj, a füst és köd, a forgalom. Mire én leérnék a tizedik emeletről, ez a lift megint rossz lehet, elmenne a kedvem, hogy kószáljak a ház előtt, a sok törmelékkő között, s még egy fa sincs, ami mögé elbújhatnék, ha jönne az a fiú, akinek nincs nagyapja, se nagyanyja, és nem rokona a szépséges Sárikának. Ez a fiú mindig csúfolódik, hogy nékem nagyapám van. — Miféle srác az, akinek nagyapja van? Az ilyennem ember. Még köpni is szokott egyet. Ezért, mikor reggel iskolába indulok, s nagyapám utánam szól, várjak, ő is lehozza a szemetet, próbálok elszökni. Jól tudom, miért akar velem jönni. Hogy lent még megigazítsa a sálamat, s még egyszer megcsókoljon. Ami nem volna éppen rossz. ha nem állna ott az a fiú, akinek nincs nagyapja, s akitől félek, s aki aztán a busáig, de még a buszon is hajtogatja: „Láttam a nagy- papust, megint jól lesmárolt”. Nem tudom, hogy hívják, még két-három hete sincs, hogy a zöld utcából ebbe a nagy tömbházba költöztünk. Bemutatkozott egyszer, de úgy elhadarta a nevét, kicsit pösze is, hogy nem éltettem semmit. Szégyelltem volna még egyszer megkérdezni. féltem, kinevet. A többi gyerek meg olyan, mint a suhogó Denevérszárnyú Ember. Kora reggel az ajtón mindegyik kirepül, s délután vagy este meg bei. A folyosón semmi, a lépcsőkön a huzat olyan, mint az új postás: le-föl jár, egy-egy lakásszámot keresve. Hát így. S akkor hát estefelé,- miután a legfontosabb leckémet már megcsináltam, s a televízióban sincs semmi. odamegyek a nagyapámhoz, s azt mondom: — Megyünk? Ö már tudja, ez mit jelent. A spájz mellett van egy mélyedés, ide tulajdonképp egy beépített szekrény jönne. de az még nincsen. Ide teszünk két széket, egy kicsit," s egy nagyot. S amíg bent apám, anyám, nagy- anyó, bátyám és húgom a televíziót nézik, én nagyapám meséit hallgatom. De ezt még húgom se tudja, pláne a bátyám, mert ő ilyeneket mondana: — Hát lány vagy te? A mese a lányoknak való. — Kitelik tőle. Néha, amikor a családból valaki meglát bennünket, nagyapám azt mondja: — Kikérdezem a technikaleckét. Azért ezt mondja, mert ehhez igencsak ért. Ezt elhiszik neki. S amikor az ajtó becsukódott a kíváncsiskodó után, ő újra kezdi. Bizony, ha a földiek tudnák, hogy a Lelkeknek ott, a sorban, milyen fontos, hogy lentről jó híreket kapjanak — ezerszer is meggondolnák a dolgot. Több múzeumot, utcát neveznének el róluk, hogy nagyobb legyen az eszem-iszom. Mert — emeli fel ismét ujját nagyapám — ilyenkor, este, díszvacsora van a mennyországban, pezsgőt bontanak, nem iso’os.'t, hanem franciát, annak tiszteletére. akiről jó hitt hoztak a fellegek közé. Az egyik Lélek egy ilyen vacsorán felállt, s megkérdezte Szent Pétertől, aki szép magyar dolmányban, huszármentében az asztalfőn trónolt: — , Édes jó Szent Péter, nem írhatnék én a Földre egy tábori lapot? — Miféle tábori lapot? — pödörte meg hökkenten kac- kiiás bajszát az öreg Péter. — Amilyet régebb a frontról küldtünk mi, katonák. Afféle zöld levelezőlapot. Én arra otthonról mindig cső-, magot kaptam ... Hátha nekem is kijárnának valamit lenit a rokonok. Nagyon zse- nánt, hogy mindig másért durran a pezsgő, érettem itt még nem ihatott senki, a végén még potyalesőnek tart a tisztelt társaság — s a Lélek jó mélyen lehajtotta fejét. Bizony, haszontalannak érezte magát a sok híresség között — mondta nagyapám —, hogy érte semmilyen mulatságot nem ütnek nyélbe, soha. És Szent Péter, hogy az ilyeneknek is valami hsaz- nát lássa, levitte őket látogatóba ama frissen avatott múzeumba ... Hanem ezt máskor meséli el — ígérte nagyapám, most menjek csak tanulni szépen, mert, ha igaz, holnap ismét fáikéi a Nap e Földön. * Vajon ki lehet ez a fiú? — töprengtem, s hol a zöld utca, meg az a mesemondó mélyedés a falban? A tévétől s szüleitől elfordult, hogy nagyapja meséinek szentelje idejét. .. S miért fél annyira attól a fiútól, akinek nincsenek nagyszülei? Csupa kérdés, melyek mögött miféle titok fátylazza önmagát? De címet nem írt a borítékra. Ahogy forgattam, zizegve kihullott valami: jó fél- oldalnyi írás. Ez is apró, gondos, szép betűkkel; keskeny margó, mint a fösvény barázda. Magyarázat a Szerkesztő Űmak. Szoktam néha mesét írni. „Nagyapám meséit.” Most ezt írtam. Én állami gondozott gyerek vagyok, kicsi koromtól fogva. Kedves direktorunk és a kedves Kopor tanár azt mondták: rendezzünk egy meseíró versenyt itt, az intézetben. Én ezt adtam be. Nem nyertem semmit. Megkérdeztem Kopor tanár urat, hogy tán valami rosszat írtam bele. Nem, nem, mondta. de mi nem ilyesmire gondoltunk, színtiszta mesére: valami hihetetlent kellett volna írni, mondta. A mennyország nem lehet ilyen. Szent Péternek -nincs magyar huszárdolmánya, a mennyország sokkal hihetetlenebb. A tömbház se hihetetlen.^ Én mondtam, nekem a tömbház is mese, nem ott élek, csak egyszer jártam még benne. Nagyapám és nagyanyám ás mese. A húgom, a bátyám is. Kopor tanár úr bólogatott, úgy van. úgy van, de újra azt mondta: igazi, színtiszta mesét várt volna tőlem, így mondta: .,ez olyan tömbház szagú”. S csak ismételgette, hogy valami hihetetlent kellett volna írni, egészen hihetetlent. Hát én ezt írtam — mondogattam neki én is. ő meg csak csóválta a fejét. Nem forszíroztam hát, volt egy másik pályázat: országos, „a gondozottak élete, hétköznapjai”. Oda küldtem el. Levélben üzentek. Azt írták: a gondozottnak nincs nagyapja, illetve hát van, de nem ismeri. Ez így nem a hétköznapokról szól. Az én hétköznapjaim nem lehetnek ilyenek. írtam volna meg a színtiszta igazat: a hétköznapomat. Én azt írtam. Ez miind az én hétköznapom, ilyen a hétköznapom. Színtiszta igaz, nem hazudtam, mikor ezt írtam. Nekem egy hétköznap, az életemben, ez jutott eszembe. Mindazonáltal nem tudom, ha mesének nem jó, de életnek se, hétköznapinak se — akkor miről is írtam, mihez tartozik ez? Hova? Ezért küldtem el a kedves Szerkesztő Úrnak. Mit válaszoljak néki? Mindössze ennyit írtam: Kedves fiatal barátom! Magam sem tudom, mit mondjak minderről. Ügy gondoltam, inkább közzé adom szavait. Boldog, aki nagyapja helyett már mesélni tud. írjon még, hisz, ha valóban igaz: holnap ismét iel- kél a Nap nekünk. II zene palotája Lotz Károly: Apollon (Részlet a kupola falképéről.)
