Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-25 / 151. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. június 25., szombat

7

In ke László (Fotó: Gál Gábor) Gyurkovics Zsuzsa

AZ MMK ÉS A HEVESI SZEMLE MINISZÍNPADÁN

Ki tudja, mi a kabaré?

A Megyei Művelődési Központ színháztermében az elmúlt héten zenés kabarét játszott az Inke László által összerótt kis társulat: a kiváló művészen kívül és felül, benne voltak még a játékban Hacser Józsa érdemes művész, ugyancsak a Tháliától, akit az idősebb egriek is nagyon jól ismertek és szerettek, még „kiscsikó korából", amikor szezonokat itt játszott végig; a Jászai- díjas Gyurkovics Zsuzsa a Vidám Színpad levegőjét árasztotta és Edith Piai dalainak, sanzonjainak szomor. kás. hittel-szerelemmel teli állapotát. S persze, ilyen miniegyüttesnél a zenekart csak egy zongora helyettesítheti; ahol Prokopius Imre zongoraművész ül. a játék azzal az olajozottsággal, ahogyan csak az előadók bírják. S azok most kiválóan bírták.

Azt a lendületet, a kialakult hangulatra történő, érzékeny és szellemes rájátszást. ahogyan az előadást, ezt a remekbe sikerült másfél órát Inke László végigvezényelte. mintaszerűnek kell osztályoznunk. A színész azonnal megérezte — és ez az aktív közönség igazi értéke —. hogy itt olyan összeszokott, összeszoktatott törzsközönség ült be a nézőtérre. amely ugyanezen a miniszínpadon már, hónapokkal ezelőtt, lélegzetvisz- szafojtva hallgatta Haumann Pétert, aki tömény filozófiát kínált megértésre. Platón szövegében például. És ez a közönség ma már tudja, hogy most is csak olyan alakításokat kaphatott, amikben a jellem, a jellemzés a humor a színtér és a közönség között kialakult, kellemesen bizsergető feszültség folytán emelkedik élménnyé. Vállalta Inke László a hajtóerőt. Nem csak azzal hogy mintegy lélektani fogódzót kínálva-juttatva hallgatóságának. elmagyarázta hivatását. belső indokait a színpadi teremtésnek. Említette a méltatlanul irodalmi szegénylegénynek kezelt Berdát, elmondva bővérű négysorosát a hedonistának nem nevezhető életbölcsességről, a felfedezésről, hogy az ember, ha ember, miért is tarthatja meg a békéjét azon a szinten, ahol azt tudni mindig is szeretné. Aztán elmondta Karinthy Frigyesnek 1933-ban írott paraboláját. vagy mi a szöszt, arról, hogy fut ki-, lefelé az a vonat, amelyre ő fölszállt — és itt az aktualizálás szorongató tanulsága! — ma. mi sem tudunk leugrani: a pénz vonata ugyanis a mi akaratunktól függetlenül halad a maga által megválasztott irányba. Majd Inke, Hacser Józsával, meg a bemondó szerepkörét is ellátó Nyerges Ferenccel hármasban — a fukar férjet tette nevetségessé, külsőleg és belsőleg is, hogy aztán még egy magánszámban. a Malvintól, az asszonytól a kocsmába lehúzó öreg férjet mesélje el azoknak, akik hisznek a ne- vettetés és a nevetés örömében.

Inke bővérű színész, nagy temperamentummal. S

ahogy magára öltve a szöveg, jelmez kényszerét, mondja a magáét, abban sokat vall magáról. Mert az irónia a legszebb gyónások egyike. Játékán átütött a hála. ahogyan nyugtázta a közönség együttjátszását. S miközben múltak a derű órái. eszünkbe jutottak a fájdalmas felsóhajtások: miért is vannak olyan mostoha viszonyaink a mai magyar színházainkban, hogy ez a nagy színész vidékre jár — örülni?

Hacser Józsa jó partnerként alakította a nagyravágyó józsefvárosi vagy íranz- stadti, „pesti nagys-asszonyt". akin a műveltség helyett inkább csak a púder látható. Gyurkovics Zsuzsa nemcsak az Inke-számok közötti szüneteket énekelte be hangulatosan, igazolta azt is, hogy Győrben neki osztották ki az Edith Piai életét bemutató színpadi produkciót.

Egy műfaj ezerszín őségét, sokoldalúságát, a kabarét, egy tőlünk már csaknem száz év távolságban létező félmúlt hozta létre. Meg vagy tízezer év. Mert ez a műfaj egyidős a játszó emberrel. És ezért unhatatlan, főképp ilyen Inke-kiadásban.

(farkas)

Munkácsy képeinek sorsa

Munkácsy festményeinek sötétedése, romlása régóta foglalkoztatja a műtörténészeket, a restaurátorokat. Malonyai Dezső művészeti író már 1898-ban katasztrofálisnak látta a Siralomház, a Tépéscsinálók és a Milton állapotát. A romlás okait az alapozóanyagra. a „bitüm"-re vezette vissza. De maga Munkácsy is rájött, hogy az általa használt alapozás rontja a kép színeit, és változtatott is festői módszerén. Bár egészen soha nem hagyott fel a barnás-fekete alapozással. Abból a festői meggondolásból, hogy a sötét alap önmagában harmóniát jelent az általa kedvelt erősen kontrasztos színek között.

Még az 1960-as években, korábbi helyszínén, a Kúria épületében szerzett be olyan rendszerű klímaszekrényeket a képtár, amelyekhez hasonlókat ma is használnak a Várban, és amelyek állandó hőmérsékletet és páratartalmat biztosítanak Munkácsy és Paál László képeinek. Csak nincs bizonyíték. hogy éppen az ilyen hőfok és páratartalom felel meg legjobban a veszélyeztetett festményeknek.

Négy évvel ezelőtt, 1984 februárjában a Magyar Nemzeti Galériában klímaszekrényben őrzött Munkácsy- képek egyikén-másikán opá- los felületi bevonat jelent meg. A múzeumi szakemberek akkor, immár sokadszor- ra, újból foglalkozni kezdtek e képekkel.

Négy évvel ezelőtt a Nemzeti Galériában a restaurátorosztály vezetőjének. Vel- ledits Lajos irányításával kezdődtek meg az újabb kutatások, amelyek meglepő eredményeket hoztak.

— Első lépésként a kiállított képek állapotát dokumentáltuk és a romlás mértékének alapján csoportosítottuk őket — idézi fel Velledits Lajos az eseményeket. — Akkori vizsgálataink során elsősorban a röntgenfelvételek hoztak használható eredményeket, és segítségükkel olyan korábbi kompozíciókat vagy módosításokat ismerhettünk meg, amelyeket Munkácsy később alapozó masszával fedett le azért, hogy új festői ötleteit megvalósíthassa. Az ismételt alapozások vezettek néhány kép gyors romlásához. Például az 1872— 73-ra datált Búcsúzkodás, ami alatt egy egészen más kompozíció rejtőzik, vagy felesége arcképe, ahol a második modellülésnél felesége már ruhát viselt.

Ebben a helyzetben Velledits Lajos úgy vélte, tovább kell lépnie, mégpedig analitikai vizsgálatokkal. Kiválasztották az 1876-ban festett Műteremben című képet, amelyen — régi fotókkal összevetve — több részlet eltűnt. Az egykor sima felületű háttéren ma szinte krokodilbőrszerűen összehúzódott a festékmassza. Eltűnt a falon függő mellvért, alig sejthetők a kandallópárkányon lévő edények, az egykor jól látható kellékek.

A féléves analitikai vizsgálatok elvégzésére megMunkácsy: Az elítélt című képe

nyerték a Magyar Ásványolaj- és Földgáz Kutató intézel munkatársait Dr. Witt- mann Zsuzsa vezetésével. Jelentős feladatokat láttak el a Központi Múzeumi Igazgatóság vegyészei; Bendefy Márta és Török Klára, valamint az MTA Izotóp Intézetének radiológusa, Lécz Ottó. Az eredmények a Műterem című kép esetében meglepőek voltak. Az ala- pozó'anyag fő tömegében nem aszfaltot, hanem méhviaszt tartalmazott.

— A Munkácsy-képek restaurátori szempontból _ egzaktnak mondható megismerése érdekében még csak az első lépést tettük meg Pontosan ismernünk kell az anyagokat, mert különben az a furcsa helyzet áll elő, hogy valamit meg akarunk őrizni — konzerválni —, de nem tudjuk pontosan, hogy mit.

— Nem bízhatunk abban sem, hogy más képeknél bevált konzerválási eljárásokkal Munkácsy festményein is eredményeket érhetünk el — véli Velledits Lajos. — Minél hamarabb és minél többet ismerünk meg az anyagok tulajdonságai közül, annál hatékonyabb eljárásokat dolgozhatunk ki.

Munkácsy a magyar nemzeti művészet korszakos jelentőségű mestere. Abban a bizonyos 1869-től 1878-ig

tartó időszakban festette a magyar művészettörténet számára talán legfontosabb műveit. A Siralomház, a Tépéscsinálók, a Rőzsehordó nő, a Köpülő asszony, az Éjjeli csavargók, Az elítélt, a Poros út változatait —, amelyeket a hazai műtör- ténetírás a romantikus realizmus sajátosan magyar megnyilvánulásainak tart — remekművek. Ezek megismerése, megőrzése nemzeti ügy.

Velledits kutatási eredményei várják további sorsukat. Hároméves kutatási program szerint a 34 képből évente 5—6 festményt kellene analitikai vizsgálatokkal felderíteni, és az eredmény birtokában a romlási folyamatokat modellezni és megfelelő konzerválási módot találni.

Némi remény nyújt, hogy a Nemzeti Galéria árajánlatot és kutatási programot kért az analitikai vizsgálatokat végző intézetektől. És megbízást kapott Velledits Lajos is a kutatások folytatására.

K. M

Ljubimov

ismét a Tagankában

Moszkva: Jurij Ljubimov, a világhírű orosz színházi rendező. aki az elmúlt öt évben külföldön élt és dolgozott, ismét a Taganka Színházban rendez, mint vendég. Rendezésében a színház felújítja az 1982-ben már elpróbált, de azóta sem előadott Puskin-drámát. a „Borisz Godunov”-ot Ljubimovot a színház mostani főrendezője, a mester egykori tanítványa, Nyikolaj Gubenko hívta meg

(MTI Külföldi Képszerkesztőség — TASZSZ)

mmiim

Mindennapi nyelvünk

Egy túlzó nyelvhasználati jelenségről

A túlzó, a fokozó, a nyo- matékosító nyelvi formák egyre inkább elszaporodnak mai nyelvhasználatunkban. Erről tanúskodik például az a szóhasználati jelenség és gyakorlat, hogy az imád igealak szinte túlzó egyhangúsággal jelentkezik szóban és írásban egyaránt. A legkülönbözőbb élet- és beszéd- helyzetekben, szövegösszefüggésekben vállal közlő, kifejező szerepet, s a közhelyszerűség, a modorosság szintjére süllyeszti mind a mondanivalót, mirid a megfogalmazást.

Hogy mennyire elcsépeltté, erőszakolttá válik ez az önmagában nem helytelen szóalak, arról példatárunk beszédesen bizonykodik. Feleslegesen növeljük meg az imád nyelvi forma fogalmi és használati értékét pl. ezekben a szövegrészietekben: „Az ifi-kapitány hosz- szú távon gondolkodik, s bár imád nyerni, nem a hétvégi produkciókat tartja fontosnak" (Népszava, 1988. ápr. 9.). — „Az emberiség imádja a hátborzongató históriákat és a pletykákat” (Magyar Nemzet, 1988. ápr. 20.). — „Én imádom a focit, kint vagyok a meccseken” (Népsport, 1988. ápr. 21.). — „Gyakorló krimiolvasó lévén, én is imádom az ilyen kényszerhelyzeteket” (Nép- szabadság, 1988. ápr. 23.). — „Az asszony és a leánya tudván, hogy a megmérgezett imádja a feketekávét, megegyeztek, hogy a mérget a kávéban adják be neki” (Magyar Nemzet, 1988. ápr. 25.). — „Három gyereket

neveltem fel, és imádok főzni” (Ríportrészlet: Nők Lapja, 1988. 15. sz.). — „Bajor Gizi imádott élni" (Vasárnapi Hírek, 1988. máj. 15.).

Sajátos és különös szerepet kap divatigénk az ironikus, a gunyoros, vagy éppen cinikus szöveghelyzetekben: „Imádom a kellemes

háttérillatot, mely olyan semleges, hogy mindkét nem használhatja” (Magyar Nemzet, 1988. ápr. 25.). — „Mindig imádtam a magnóliát, a tulipánfát, a tisztességes, alapos munkát" (Magyar Nemzet, 1988. máj. 30.).

Olvashattunk olyan szövegrészieteket is, amelyekben mind a személyiség, mind a mondanivaló jellege olyan hátteret biztosít az imád ige szerepkörének bővüléséhez, amelyben sajátos stílusértéket kap a túlzó szóhasználat is. A Rádiókabaré adásairól írt kritikában a kritikus személyes vallomása hitelesíti a túlzó nyelvhasználati jelenséget: „Annak idején imádtam Királyhegyit, Kellért, Salamon Béla bácsit" (Élet és Irodalom, 1988. ápr. 22.).

Az elhunyt Galsai Pong- rácra emlékező írásban hitelesnek érezzük sajátos áthallásaival együtt az imád ige szerepeltetését: „Imádott enni, jó bort inni. Sokat akart élni, meg is tette, azért lett rövid az élete" (Magyar Nemzet, 1988. ápr. 23.). Izgalmas filológiai feladat lenne annak felderítése is, hogy melyik idegen szó szerepét veszi át igénk ezekben a szövegösszefüggésekben: A bolgár edzőnővel készült riportban olvashattuk: A művészi torna egyik bolgár sztárja „imád szi- nészkedni" (Népsport, 1988. ápr. 25.). A Kisdarázs című francia film magyar szinkronjában hangzik el ez a mondat: „Te is imádsz mar- háskodni! Melyik francia szó megfelelő szerepét teljesíti a magyar szóalak? (Televízió, 1988. máj. 13.).

Vajon, milyen magyar megfelelőkkel lehet visszaadni az imád ige bemutatott használati értékeit? Van miből válagatnunk: szeret, kedvel, rajong érte; ragaszkodik hozzá; bámul, csodál, becsül; elvakultan szerel, nagyon vonzódik hozzá; tetszik neki, kedves neki, szivéhez nőtt; él-hal érte stb.

Dr, Bakos József