Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-01 / 130. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. június 1., szerda 3. AZ MSZMP ORSZÁGOS PÁRTÉRTEKEZLETÉN Figyelembe vett álláspontok Az országos pártértekezlet kétnapos vitája során Heves megye küldöttcsoportjának tagjai közül Rajki Sándorné és Farkas Kálmánné kapott szót. Hatan írásbeli hozzászólást nyújtottak be azzal az igénnyel, hogy az észrevételüket, a javaslataikat a dokumentum szerkesztőbizottsága tanulmányozza, vegye figyelembe. Ezúttal ismertetjük Oroszné dr. Szél Máriának, a gyöngyösi Bugát Pál Kórház párttitkárának, illetve Keresztesi Péternek, a Mátra- alji Szénbányák Thorez Bányaüzeme üzemviteli vezetőjének álláspontját. Oroszné dr. Szél Mária írásos hozzászólása Gyöngyös város küldötteként veszek részt a tanácskozáson. Érdeklődési köröm az egészségügy felé irányul, hiszen magam is egészségügyi dolgozó, gyógyszerész, a kórház párttitkára vagyok. Elsősorban a helyi tapasztalatokról szólhatok, de megyei összefüggésekben is tájékozódtam, és úgy érzem, a felvetéseim országos jellegűek is. Tudatában vagyunk annak, hogy milyen a gazdasági helyzet. Ennek ellenére szükségét látjuk: az egészségügy problémáit vizsgálják felül, és elvi állásfoglalás szülessen a rendezésre. El kell fogadnunk azt a logikai alaptézist, hogy az egészségügy a munkaerőt regenerálja, ezzel az egyik legmagasabb értékű termelőtevékenységet végzi. Ilyen szemszögből nézve, nem improduktív tevékenységet folytat, mint ahogyan ezt évtizedeken keresztül sokan hitték. Ebből következik, hogy nem egyfajta kölönc a társadalom nyakán. Felteszem a kérdést: „Miért mindig az egészségügy és a pedagógia az, ahonnan el lehet venni a pénzt? Szinte könyöradományokból műszerezi magát az egészségügy. Állami dotációban részesülő vállalatok támogatják az egészségügyet. Miért van erre szükség? Ez a pénz egy zsebből kerül ki, csak áttételesen adományként jut el az egészségügyhöz. Ugyanez elmondható az oktatásról is, csak ott kisebb befektetésről van szó.” Jövőnk záloga, hogy a pedagógusok szellemileg minél kvalifikáltabb munkaerőgárdát neveljenek és biztosítsanak a népgazdaság számára. A mi feladatunk pedig az egészség fenntartása és regenerálása. E két értelmiségi réteg eredményét nem lehet olyan objektiven mérni, mint a szalag mellett dolgozó gyári munkás tevékenységét, de tudomásul kell venni végre, hogy az egészségügy és az oktatás nélkül nincs olyan dolgozó gárda. amelynek majd a termelését objektiven mérni lehet. Elkészítettük az egészségmegőrzés társadalmi-nemzeti programját. A párt feladata, hogy elősegítse ennek megvalósítását, hiszen az össztársadalom egészségi állapota mindaddig nem fog javulni, amíg a gazdaságban gyökeres változások nem következnek be. Az egészséges életmód mindaddig illúzió marad, amíg szinte mindenki mellékállások, kiskertek művelésével túlhajszolja magát. Az egészséges táplálkozás is csak frázis marad ilyen jövedelemviszonyok mellett. Gyermekeink is hasonló szellemű nevelést kapnak, vagy idő híján még nevelést sem. Ha tovább romlik az egészségi állapot, még több teher hárul az alapellátásra, a városi kórházakra, pontosan azokra, ahol a legrosszabbak az egészségügyi ellátás feltételei. Az etikai helyzetről néhány gondolatot: tudom, hogy az etika nem egyenlő a hálapénzzel. De ez az alapja jelenlegi etikai helyzetünknek; az orvosok egymás közötti, az orvos-nővér, az orvos—beteg viszonyának. Ez az egyik oka a hiányszakmák kialakulásának is, amelyek már-már veszélyeztetik az ellátást. Megyénkben egyetlen pályázat sem érkezett például: laboratóriumi, röntgen-, aneszteziológiai állásokra, ahol a hálapénz ismeretlen Az egészségügyi kormányzatnak erélyesebbnek kellene lennie a hálapénz kérdésében. Mi milyen álláspontra helyezkedjünk? Köztudott ugyanis, hogy egy pályakezdő orvos havi fizetése 4500 forint, egy közepes osztályvezető főorvos fizetése a bruttósítás előtt 8000— 10 000 forint volt. Ugyanakkor egy kőműves napszámbére 1500 forint, de még a segédmunkás sem vállal napi 700—800 forint alatt munkát. Persze ez az arány nemcsak a kőművesekre vonatkozik, hanem számos egyéb ipari szakmára is. Ugyanilyen összehasonlítást említhetnék a gyógyszerészek, asz- szisztensek és az ipari szakmák vagy a kereskedelemben dolgozók között. Javasoljuk, hogy a tanulmányutak, a továbbképzésen való részvételi díjak, a szakkönyvvásárlásra fordított pénzösszegek az adóalapból levonhatók legyenek. Javasoljuk az orvosképzés megváltoztatását: jelenleg a 6 éves képzési idő alatt az orvosok jószerével csak a négy alapszakmát tanulják. Nem foglalkoznak egyetemi tanulmányaik során például: labordiagnosztikai stúdiumokkal. Talán csökkentené a hiányszakmák számát, ha már a 6 éves képzési időn belül szakosodnának, miként a fogorvosok vagy ahogy az a műszaki egyetemeken régen bevezetésre került. Ugyancsak javasoljuk, hogy a kórházak megfelelő gazdasági vezetésének eHatására a közgazdasági egyetemen kerüljön bevezetésre az egészségügyi közgazdász- képzés. Keresztesi Péter írásos beszámolója A pártértekezletet előkészítő országos vita példátlan méretű volt. Óriási tömegeket mozgatott meg. hiszen a Népszabadságban közölt anyag mindenki számára hozzáférhető volt, így történt ez. vállalatunknál is — a Mátraaljí Szénbányáknál — a csaknem ezerkétszáz kommunista aktívan, nagy felelősségtudattal vett részi a közös vélemény kialakításában. Tapasztaltuk, hogy lényegesebb észrevételeink viszontláthatóak a pártértekezlet elé került anyagban. Megfogalmazódott azonban egy olyan óvatos aggály, aminek itt és most feltétlenül hangot kell adni. Az itt és most hozott döntések végrehajtása során a frontvonalban az alapszervezetek és az egyes párttagok küzdenek. Az eredményes, agi- tatív és harcos kiállások nélkül bármit alkotunk is, a? papíron maradhat, és egv- gyel több lesz a végre nem hajtott határozatok száma Ha egy-egy munkahely légköre alkalmas rá, nap mint nap elhangzanak „kemény" kérdések. Ezekre ott és akkor választ kell adni, ott ezek elől kitérni nem lehet és nem szabad. Számolhatunk rá, hogy ezek a kérdések keményednek és szaporodnak. Elvtársainkat erre fel kell készíteni. Ez feltételezi a naprakész, friss, megalapozott tájékozottságot, a párt- és közéleti gáz- dasági vezetők rátermettségét, erkölcsi feddhetetlenségét, a tradicionális, ám pillanatnyilag nem kellően érvényesülő, megkopott erkölcsi normák érvényre juttatását, az évek során megmerevedett, elnehezült politikai oktatási, képzési rendszerünk megreformálódását is. Ez utóbbit még olyan áron is, ha lazítani kell a merev formákon, az esetleg elavult tananyagon. Óriási kihasználatlan tartalékaink vannak az úgynevezett szürkeállományban, nemcsak a tudománynak elkötelezettek szintjén, hanem a végrehajtói szinteken is. Adott egy, megítélésem szerint jól képzett, nagy gyakorlattal rendelkező, de kihasználatlan műszaki értelmiségünk. Kiképzésükbe az állam óriási pénzeket fektetett, tehát beruházott. Nem megengedhető luxus az az országnak, hogy ez kihasználatlan maradjon. A jelenlegi bürokratikus megkötések, a rosszul értelmezett, vagy rossz keretek a hatékonyabb kihasználást nem teszik lehetővé. A megélhetési feltételek ke- ményedése az én környezetemben például azt eredményezte. hogy a műszaki egyetemet, főiskolát végzett emberek fizetésük kiegészítése miatt nem a szakterületükön beiül vállalnak vagy kapnak pluszmunkát. Megítélésem szerint, a végrehajtói szint hatásfoka nem javítható a műszaki értelmiség anyagi-erkölcsi megbecsülésének nagyon gyors átértékelése, helyre- állítása nélkül. Mindezek mellett és ellenére ez a kihasználatlan avagy kellően nem megbecsült „réteg” szabad idejében, bevezető gyakorlatként létrehozott olyan alkotásokat — amelyeknek értő menedzselés esetén — esetleg nemcsak a KGST keretein belül válthatnak ki érdeklődést. Végezetül — bár az eddig elmondottakhoz szervesen nem kapcsolódik — annyit kívánunk mindannyiunknak, hogy pártunk olyan legyen, mint egy hegyi patak: gyors, friss, tiszta, amelyik képes a hordalékot partra vetni. „MEGISMERHETTEM ÍZLÉSÜKET, FORMAVILÁGUKAT ... ” Magyar üvegtervezőnő - Spanyolországban (Fotó: PerI Marton) Már a ruhája is vidám: sárga, ciklámen, friss tavaszi színű. Arcán a nap pírja, s csak később derül ki. hogy nem honi sugarak, hanem spanyolországi fények árnyalták ilyenné. Kékesiné Asztalos Erzsébet ugyanis nemrégiben Hispánia déli részén. Valenciában járt, méghozzá azért, hogy a Cevider ’j88 elnevezésű nemzetközi kerámia-, porcelán-, üvegkiállításon elért díját átvehesse. Az itteni benyomásairól. s a szép elismeréshez vezető útról beszélgettünk. — Azt, hogy ide eljutottam, részben apámnak. Asztalos Johák fafaragó művésznek köszönhetem. Ő buzdított arra, hogy olyan szakmát válasszak, amelyben a két kezem munkájával tudom megkeresni a kenyeremet. ö maga is hosszú évekig dolgozott a Parádi Üveggyárban. Én 1971-ben érettségiztem képzőművészeti gimnáziumban, majd rögtön utána Salgótarjánban helyezkedtem el. 1977-ben kerültem vissza szülőhelyemre, s azóta is itt dolgozom üvégtervezőként. Munkáim nagy része nyugati: kanadai, svéd és svájci piacokra készül. — Gondolom, a mostani díjat megelőzően büszkélkedhet már egyéb eredményekkel is ... — Rendszeresen részt veszek kollégáimmal együtt szakmai tárlatokon, rendezvényeken. Ilyen volt például a ferencvárosi pincekiállítás vagy a tavaly Sopronban megrendezett hasonló jellegű program. A gyár részéről munkám elismerésének tekintem, hogy két-három évenként elküldenek egy-egy szakmai vásárra is. Ezen kívül 1984- ben ipari formatervezési ní- vódíjat kaptam. , — Es a valenciai Cevider ’88? — Az egyik legrangosabb nemzetközi megmérettetésnek számít, amelyet 18 éve minden esztendőben megrendeznek. Magyar tervező 1979-ben nyert itt utoljára. Ráadásul az ólom- kristály-kategóriában általában a japánok és az amerikaiak viszik el a pálmát, így külön öröm, hogy kely- heimmel én lettem az első. — Mit jelentett önnek ez a néhány nap? — Kissé körülményes volt az indulásom, vízum, útlevélügyek, egyebek, de a vállalat és a Ferunion vezetői lehetővé tették, hogy egv hét leforgása alatt mindent elintézzek, és útra kelhessek. Nagyon közvetlenek és szeretetreméltóak voltak az ottani kollégák, minden- ' ben segítettek, kalauzoltak. De mindemellett a leghasznosabb része az útnak, hogy megismerhettem az ízlésüket, láthattam, hol tart ma náluk a formatervezés, mi az, amivel be lehet törni erre a piacra.1 Ezáltal a szemléletem is alakult némelyest. Felfrissültem, és további energiákat kaptam ahhoz, hogy újabb motívumokkal, alkotásokkal tudjak jelentkezni. — Mi a dolga nálunk egy üvegtervezőnek? — Már a vevőkkel folytatott tárgyalásokon ott vagyunk. Gyakran előfordul, hogy a megrendelőnek vannak kialakult elképzelései, és mi annak megfelelően — a technológiát és a lehetőségeinket ismerve — tervezzük meg a vázákat, dísztárgyakat. Végigkísérjük egy- egy mintadarab gyártását, ott vagyunk, amikor az üvegfúvók formálják ezeket, s még akkor is tudunk rajtuk változtatni, vékonyítjuk, igazítjuk. A mai gazdasági körülmények között, sajnos, mindannyiunkat nyomaszt az, hogy nincs elég lehetőség a kísérletezésre, az új ötletek kipróbálására. Ez is, mint annyi más, leginkább pénz dolga . . (doros) Pályaív Egyszerű férfi, kétkezi munkájából élt. S ez számára sok másnál valahogy mindig többet jelentett. Neki a felemelkedést adta, az elszakadásban segített. Mert cigány — évszázados átokkal sújtott, örökölt nyomorúságba, ki- vetettségbe született ember. Aki jobbára magára volt utalva, másra kevésbé számíthatott dacos törekvéseiben. Sokáig nem hitte, hogy sikerül. Aztán mégis. Eredményt hozott makacs tanulása, sok minden megragadt benne, amit az iskolában hallott, látott. Aztán a gyárban is meggyökerezett. Keményen dolgozott, szépen keresett. Egy idő múltán — úgyszólván mindenféle előítéletet félretéve — már egyenesen a jobbak közé számított. Megbecsülte magát, és tisztelték érte. Nem átallották még a legrátartibb „magyar" társai sem a tanácsát, segítségét kérni. Szívesen hajlott a szóra, különösen büszke volt, ha még pénzt is adhatott kölcsön hosz- szabb-rövidebb időre ennek, vagy annak a társának. Nyugdíjas korára összespórolta saját OTP-s lakását is. Boldogan ment a pihenőre, megnyugtatta, hogy nem kell egyik gyermekük nyakán sem élősködniük asszonyával. Űj otthonukat olyan takarosán berendezték, hogy nem egy szomszéd valósággal irigykedett rájuk. Ügy tetszett, nem hiányzik semmi a teljes boldogsághoz. Reggel későn keltek, kényelmesen étkeztek, sokat sétáltak, ücsörögtek a téren, parkban. Megengedhették maguknak azt is, hogy egy-egy vendéglőben ebédeljenek, vacsorázzanak. Végigjárták így a kisváros valamennyi éttermét, s kávéra, sörre a presszóját. A hét végeken — mint mások — kirándulni jártak, ha csak az idő engedte. Amikor pedig maradni volt kedvük, odahaza olvasgattak, tévéztek, a feleség varrogatott. kötöge- tett. Nem sokáig tartott az örömük. Néhány rövid esztendő múltán őket is elérte a szomorúbb öregség. Mind többet jártak az orvoshoz, a gyógyszertárba. s egyre kevésbé maradtak el hazulról. Többnyire csak az ablakból vagy az ablak alól nézegették az utcát, a járókelőket, az elrobogó motorkerékpárokat, elsuhanó autókat. Szemük fénye megtöredezett, beszédük elhalkult. Kevesebb lett az irigyük, őszintébbé vált irántuk az érdeklődés, megértőbbé a barátság. Langyos tavaszi estéken a lakótársak melléjük telepedtek a padra, kedélyes tereferével próbálták elterelni búsongó gondolataikat. Ám — láthatóan — mit sem ért már a tréfa is, a házaspár bánatos arcát a legritkábban lehetett felvidítani. Az egyik éjjel nyomtalanul elköltöztek. A ház csak utóbb tudta meg, hogy a lakást eladták. A két emberről azóta sincs több hír. Élnek-e, meghaltak-e, senki sem tudja az épületben. Csak fakuló emlékük kerül szóba még olykor-olykor. A sorsukon tűnődnek néha- néha. Főleg, amikor valaki nyugdíjba készül... Cyóni Gyula Vendégfogadó a Zemplénben Sátoraljaújhelytől Ifi kilométerre, a füzérradványi elágazásnál nyílt meg a Nagy-tanya vendégfogadó. Ezen a területen eddig nem volt szállási lehetőség, ezen segít most az öt- venágyas létesítmény, ahol sátorozási, és lakókocsi-csatlakoztatási lehetőség is van. A vendégfogadó a Zempléni-hegységben túrázókat 120 személyes étteremmel, valamint lo- vaglási és kocsizási lehetőséggel várja (MTI-fotő: Kozma István)
