Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-18 / 145. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. június 18., szombot

megbocsáss lelkem — de azt sem tudtam, ki vagy. Nem csoda, hiszen annyi gyerek megfordult a kezem alatt mint a rosta li.ka. Lehet hogy nem tudjátok már. mi az a rosta, de hát ilyen magamfajta öregasszony, csak ilyen öreg hasonlatokat lúd mondani. Törtem hát a fejem, előszedtem a régi noteszeimet, míg aztán rád akadtam, fiam. Hát nem voltál valami jó tanuló, az írást meg különösen nehezen sajátítottad el. Még félévkor is fordítva írtad a nagy S- betül.

Nevetés harsan fel, Aranka néni is elmosolyodik, de aztán felemelt ujjal megfenyegeti a „rendbontókat”.

— Nein szép dolog kinevetni a másikat, gyerekeim. Ti se lehettetek sokkal különbek, csak már elfelejtettétek. Régen volt. Igaz? Ami pedig ezt a fiút illeti, később örvendetesen javult

___ — Nagy reti-küÍjéb

ól kopott kis noteszt vesz elő, belelapoz. — Igen, itt van ni! Jeles ugyan csak elvétve, de jó annál több. Ejnye, most látom, helyesírásból beszedtél itt egy elégségest. Lehet, hogy akkor szigorú voltam egy kicsit, de ezen sajnos, már nem lehet változtatni.

— Nem is kell — mondja az iró. — Mindent köszönök, drága Aranka néni.

Az öreg tanítónő kék erekkel hímzett keskeny keze, mint aláhulló száraz falevél az író fejére ereszkedik, és megpihen rajta néhány pillanatig, mint valamikor régen, ha jól felelt.

— No, csak ennyi telt tőlem — mondja, ismét lecsúszott szemüvege fölött körbe tekintve. — Nem vagyok én szónok, aranyoskáim.

Nagy taps követi szavait. Aranka néni leül, a fejét csóválja.

— Hallod-e. gyerekem, még meg is tapsolnak. Mini egy primadonnát. Ha előre tudom, hogy így elkényeztettek, bizony otthon maradok.

— Akkor én vittem volna oda a társaságot. — mondja nevetve az író.

A ráksaláta után erőlevessel folytatódik a vacsora, aztán rizses borjúhús zöldborsóval, gyöngytyúk fehér borban, kacsasült párolt káposztával, libamájszeletek rántva, somlói habos galuska. Az öreg hölgy keveset, inkább csak csipegetve eszik, de azért végigkóstol mindent.

— Hogy tetszik lenni. Aranka néni? — fordult hozzá az író, már a kávét ka- vargatva. — Még nem is kérdeztem erről.

— A koromhoz képest, hál' Istennek, jól, édes fiam. Nem panaszkodhatom.

— Mennyi a nyugdíja?

— Kevés, de kijövök belőle. Tudod, gyerekem, ne-' kém már nem sok kell. Kétszáz forintot még félre ■ is tudok rakni minden hónapban.

— Mire tetszik gyűjteni?

— Arra, amire már ilyen öregasszony ... A temetésemre.

— Ugyan, az még odébb van.

— Odébb? Ezt te meg honnan tudod? Nem tudhatja azt senki, gyerekem. Ilyen korban meg különösen nem. Nekem már minden nap ajándék. Ha reggel felkelek, felsóhajtok, hogy na, mára virradóra se haltam meg.

Felnevet, a szemüvege megvillan a fényben, mintha vele nevetne az is.

— A kedélye a régi — mosolyog az iró —, az nem változott semmit.

— Mert nem hagytam. Tudod, fiam, valami kis luxus nekem is kell. Hát nekem ez van.

Az iró tűnődve bólint. Az Öreg arcot figyelve, mintha mély kútba tekintene, melynek alján ott csillog a gyerekkora. A megismételhetetlen, az egyszeri. Zsuzsa jön oda hozzájuk. Bemutatja.

— Úgy örülök, hogy el tetszett jönni — mondja

Zsuzsa —, a férjem nagyon sokat beszélt Aranka néniről.

Az iró megrovóan néz rá „Ezt azért nem kellett volna — üzeni a pillantásával —, még udvariasságból se füllents.”

— Képzeld — mondja gyorsan —, Aranka néni még félre is tud tenni a nyugdíjából.

Ahogy kimondta, mát meg is bánja. Minek kellett ez? Rossz szöveg, éppen csak arra jó, hogy ne akadjon el a társalgás.

— Igazán? — nevet Zsuzsa. — Látod, fiacskám, nemcsak írni, de spórolni is megtanulhattál volna Aranka nénitől.

— Nincs ebben semmi különös — mondja az öregasszony —, csak tudni kell, mit engedhetek meg magamnak. Reggelire tejeskávé egy kiflivel. Olykor egy kis dzsem is kerül a kiflire. Az ebédet is mindig meggondolom. Tegnap szerencsém volt, mert kaptam csirkeaprólékot a közértben. Jó leveske kerekedett abból, estére is maradt. Igaz, vacsorázni nem igen szoktam, csak teát iszogatok rendszerint. Jázminleát.

— Jázniintea? — csodálkozik Zsuzsa. — Az milyen?.

— Nagyon ;jó ízű — mosolyog Aranka néni —, majd kóstold meg egyszer. Beleteszek egy szaharint, igen megédesíti. Jobban, mint a cukor.

A teremben már hangol a szalonzenekar. Az öreg hölgy a táskájáért nyúl.

— No, gyerekeim, minden nagyon jó volt, meg szép. de nekem már mennem kell.

— Rá tetszik érni — tartóztatja Zsuzsa —, korán van még.

— Nektek, de nekem már

nem, így is tíz óra lesz, mire hazaérek. Édes fiam, előkerítenéd a bundámat "'

Az író megy, hozza a bún dát, felsegíti az öregasszony - ra.

— Az egyik barátom majd hazaviszi kocsival

— Hagyd csak. Három buszmegálló innen. Minek fáradna ezért?

— Nem fáradság — mondja az író —. rögtön szólok neki.

— Ne szólj — rázza a fejet mosolyogva az öregasz- szony —. mulassatok tovább. Úgy dukál most. Csak a lépcsőn segíts le fiam.

— Természetesen.

Elindultak, le a lépcsőkön,

végig a fényes nagy halion keresztül. Megkerülik egy imént érkezett amerikai turistacsoport bőröndjeit, és a lengőajtón át kiérnek a szálloda elé.

— Elkísérem a buszmegállóhoz,

— Oda találok én magam is. Menj csak vissza a többiekhez. hiszen téged ünnepelnek. Hanem lenne még hozzád egy kérésem,

— Tessék' csak, Aranka néni.

— Egy könyvedet, ha elr küldettél nekem. Amelyiket

a legjobbnak tartod. Azt j pagvon megköszönném.

— Boldogan — mondja az j író, és egyszerre nagyon el- szégyelli magát. Harminc 3 könyve jelent meg eddig, de ' ennek a kopott bundájú öregasszonynak nem küldött i egyet sem. Pedig ki másnak kellett volna először is, ha nem neki?!

Áll ott a hideg téli estében, és nézi a lassan távolodó, nyárfatartású öreg tanítónőt. És legszívesebben ! utána sietne, hogy. ma este csak vele lehessen. Kortyolgatnák a jázminteát, és hallgatná, mint régen, gyerekkorában. De érzi, hogy ő ezt már nem teheti meg. Csak „szerep” lenne az. is, mint ez az ötlete, hogy idehívta.

Visszamegy a társasághoz.

Jó hangulat van, többen már táncolnak. Az író felhajt egy pohár bort, és magának I is röstellí bevallani, de meg- könnyebülten tekint Aranka néni üresen hagyott székére. I Mint kisiskolás korában a I katedrára, ha a szigorú tanítónő távoztával, már nem I kellett tartania a feieltetés- től.

1. Kátai Mihály sstmé- nyei

I (ói bor reprodukciói;

FODOR ANDRÁS

Macska a kertben

Kertem naponta látogatja, lakja egy karcsú szénfekete macska.

Néz rám gyanakvó borostyán szemmel: mit akar itt ez az ember?

Nem érti1, miért jöttem ide, az ilyen gazda nem jó semmire.

Gyümölcsért nem mászik a fára, a füvet sem maga kaszálja,

csak tesz-vesz, járkál hallgatag, vendégeket se fogad;

és mégis, minden éjszaka világos a veranda ablaka.

Bizony — úgy véli — haszontalan élek, nem lennék jó egerésznek . ..

De ha már gondja lettem egy cicának, én sem adom föl béketaktikámat.

Ha dolgaimról így töprenkedik, tisztelnem kell az ő kétségeit.

Szerzett jogában jobh ha meghagyom: üljön a hársfa előtti pádon.

Ahogy nem hívtam, el se kergetem, míg neki tetszik, lakjon itt velem,

hisz el-elkéne társnak olykor, ki nem karmol, nem is dorombol.

egy magabízó, szuverén barát, ki lám, nem hagyja megfogni magát.

KERESZTES JÓZSEF

Terror-varjak

Letépett naptárlap. pörög le a levél: zörög-csörög. ahogy megforgatja a szél.

Keserű füsttel ég a kukoricaszár.

A perzselt föld felelt varjak csapata száll.

Egér, pocok futos a tűz, a füst elől. Suhog-kcreng, lecsap: a varjak serege öl.

£s ráérősen öl (nagyobb is a hatás). Micsoda rettentő, micsoda aratás!

Micsoda hangtalan, falánk nyeldeklés! Terítve a mező s mégis minden kevés.

GYŐRI LÁSZLÓ

Ballada

Elvágott a kasza.

kiserkent a vér.

Ne vígy, apám, haza. nem keli a lapulevéi.

Nem kell az útifű, hadd folyjon a vér: édes a keserű, gyógyít a kaszaél.

Ne fogd be a lovat, apám, az istenért, a szőre pirosabb,

mint énrajtam a vér.

Ne ágyazd a kocsit, apám, az istenért, hadd legyek egy kicsit az aranyadi rét.

Nem a fűvet vágtad.

nem azt kaszáltad cl. életemet vágtad, azt kaszáltad el.

Az iszlám művészet története

Szakmai körökben gyakorta felvetődik a kérdés: létezik-e művészeti egység az iszlámban? Beszélhetünk-e iszlám művészetről? A Képzőművészeti Kiadónál AZ ISZLÁM MŰVÉSZETE címmel megjelent kötetben Fehérvári Géza, a londoni egyetem professzora válaszol ezekre a kérdésekre is.

A könyv annak ellenére hiánypótló, hogy az utóbbi években kisebb^nagyobb írások már megjelentek az iszlám művészetről. A most napvilágot látott tudományos igényű összefoglaló munka — amely eligazít napjaink politikájának, történelmének egyik meghatározó tényezőjéről — a külföldi könyvpiacon sem található.

A kötet a XIX. század végéig tekinti át a tárgykultúra — építészet, képző- és iparművészet — történetét oly módon, hogy számtaa- veszi és elemzi az iszlám által meghódított területek

fontosabb emlékeit. Az olvasó így találkozhat a mohamedán hódítás - alá került Arábia, Perzsia, Törökország, Spanyolország, Belsö- Ázsia, Egyiptom sajátos és mégis egységesnek tűnő művészetével. Képet kap arról a kultúráról, amely a régi hagyományokra épült, azokat megőrizte, de az iszlám, szellemével mélységesen átitatva, a meghódított területeket szorosan összekapcsolta Fehérvári Géza könyve méltó kiegészítő folytatása azoknak a nagy magyar tudósok, így Goldziher Ignác vagy Germanus Gyula által irt műveknek, amelyek a mohamedánizmus tudományos igényű földolgozását vállalták magukra.

A közel 600 oldalas album igen gazdag képanyaga — 250 színes és 232 fekete-fehér — nagyban segíti az iszlám művészet megismerését.

G. T.