Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-18 / 145. szám

10. ORSZÁGRÓL — ORSZÁGRA NÉPÚJSÁG, 1988. június 18., szombat * Uj helyzet a francia politikában Olasz kommunisták Hogyan tovább? A nyugat-európai kommunis­ta mozgalmat emésztő válság el­érte a legerősebb pártot is: az Olasz Kommunista Párt alig 22 százalékot kapott a közelmúlt­ban megtartott helyi közigazga­tási választásokon. Az ered­mény, amely elérhetetlennek tűnt még jobb éveikben is a fran­cia kommunistáknak, súlyos visszaesés az olaszoknak, akik tíz éve még 34 százalékot kaptak or­szágos választáson. A hanyatlás 1978-79 körül kezdődött, a Mo- ro-gyilkossággal, amely a kom­munisták és kereszténydemok­raták formálódó együttműködé­sét törte ketté. Erősödött Bettino Craxi szocialista pártvezető kor­mányfői tevékenysége idején, ám Enrico Berlinguer életében még nem tűnt megállíthatatlan­nak. A párt karizmatikus vezetője (a legnépszerűbb politikus volt Olaszországban, akit barát és el­lenfél egyaránt tisztelt és elis­mert) hitelt adott annak a politi­kának, amely tulajdonképpen nélkülözte a távlatokat már ak­kor is: baloldali alternatívát hir­detett, miközben a baloldal má­sik nagy pártja, a szocialista párt a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatta az összefogásra, sőt azt tekintette legfőbb céljának, hogy saját terét a kommunisták rovására növelje. Az említett he­lyi tanácsi választásokon most az OKP 22 százalékot, Craxi pártja 18 százalékot kapott. Valaha 3:1 volt az arány a két párt között; most lassan felsejlik Olaszor­szágban is a „Mitterrand-hatás”. Ez áll valójában Alessandro Natta főtitkár lemondása mö­gött, nemcsak egészségi állapo­tának romlása, ami egyébként szintén szerepel az okok között. A múlt héten a tekintélyes arez- zói megyei pártszervezet nyilvá­nosan felszólította a hetvenéves és betegeskedő pártvezetőt: mondjon le. Ilyen először fordult elő az OKP történetében. A le­mondást sürgető határozat egy­ben „világos új politikai elképze­lések” kialakítását is sürgette, fájdalmas beismeréseként an­nak: a legutóbbi kongresszuson 1986-ban, amikor Nattát végle­gesítették a párt élén, ez nem si­került. Natta 1984-ben, Berlinguer váratlan halála után került a fő­titkári posztra, mint az elhúnyt pártvezető egyik legközelibb munkatársa. Nagy műveltségű, tanárosan pedáns, lelkiismere­tes, de szürke párttisztségviselő­nek mutatkozott a megelőző idő­szakban, akire azért esett a vá­lasztás, mert őbenne látták az el­húnyt főtitkár politikájának leg­hívebb folytatóját. Nem tarto­zott egyik párton belüli csoport­hoz sem. Csakhogy a feladat — ma már látható — nem a Berlin- guer-féle politika folytatása volt, hanem annak megújítása. Mi legyen az új politika, és ki legyen az új vezető, aki ezt siker­rel képviselheti ennek az óriási hagyományokra és eredmények­re támaszkodó, másfél milliós tö­megpártnak az élén, amelyik most önazonossági válsággal küszködik ? — ez a kérdés. Ami a pártvezetést illeti, a választás minden valószínűség szerint az 52 éves, délvidéki származású Acchille Occhettóra esik majd. Ő már a firenzei kongresszuson is „második embernek” számított. Nincs mindenki meggyőződve azonban, hogy a dinamikus és pragmatikus Occhetto az a veze­tő, aki képes lesz „új arculattal” felruházni az OKP-t. Az egyik nézet szerint ő is felelős — éppen arculat nélküli, ideológiai prag­matizmusa miatt — a bekövetke­zett visszaeséséért. Natta igyeke­zett változtatás nélkül követni Berlinguer eurokommunista fel­fogását, és óvatosan egyensú­lyozni a párt egymással vitában álló csoportjai között. Ez a vita nagyjából így fogalmazható meg: a baloldali alternatívát a párt saját demokratikus refor­mokra építő platformján hirdes­se-e meg, azt várva, hogy az öt­párti kormánykoalíció kudarca ebbe az irányba sodorja majd a változást akaró tömegeket, vagy pedig vessen számot az olasz tár­sadalomban bekövetkezett gyö­keres változásokkal, adja fel „utópiáit” „eszmei légvárait” és keresse konkrét engedmények útján a gyakorlati együttműkö­dést Craxi pártjával. Ez utóbbi nem tűnik könnyű­nek, mert Craxinak változatlanul az a törekvése, hogy ő vezessen és az OKP-t „átdimenzionálja,,. Ennek ellenére egyre erősebb az OKP-n belül az a nézet, hogy tel­jesen és önkritikusan számot kell vetni a múlttal, és üj közös pon­tokat kell keresni a szocialisták­kal. Occhetto is elismerte a mi­nap, hogy az OKP nem tudta meghódítani a fiatalokat, akik más ideálok (pacifizmus, kör­nyezetvédelem) irányába kere­sik útjukat. Az OKP valaha az olasz értelmiség legjobbjainak és a fiatalok tömegeinek volt a párt­ja. Mára világosan felsejlik a ve­szély, hogy útjuk zsákutca felé vezet. Az igazi megoldás ma már — sokan így látják — a szocialis­ta-kommunista versengés elte­metése, és új egységes baloldali párt megteremtése. Erre utal a másik oldalról Cra­xinak az a választási siker nyo­mán gyakorolt gesztusa, amikor kijelentette: „Ez az eredmény ol- dottabbá teheti a két párt kapcso­latait.,, Az OKP reménye Berlin- guer idején az volt: előbb-utóbb kitörhet az ellenzéki elszigetelt­ségből. Ma már egyre világo­sabb: erre csak akkor számíthat, ha a politikai baloldal egységéért feladja önazonosságát, amely egyébként igen nehezen tapint­ható ki már ma is, nem különít­hető el az általános demokrati­kus és pluralista nyugat-európai baloldali eszme- és értékrendtől. Magyar Péter Mitterrand francia elnök azt mondta Pünkösdkor, hogy ” egészségtelen dolog, ha egyetlen párt kormányoz” — és a francia választók vasárnap alaposan sza­ván fogták. Ha az is igaz, hogy a franciák kétharmada szocialista­centrista balközép kormányzást óhajt, mint a közvéleménykuta­tások állítják, éppen ennek meg­felelően szavaztak is. Bámulatos az a kollektiv érzék, amivel szinte patikamérlegen méricskélték ki hozzá az új nemzetgyűlés erővi­szonyait. Az V. Köztársaság 30 éve alatt példátlan helyzet keletkezett: az elnök feloszlatta a nemzetgyű­lést és választáson nem kapott többséget. Mitterrand egyébként is a különös ellentétek bajnoka: ő az első elnök, akit a nép kétszer is megválasztott, ám abban is el­ső, hogy hivatali ideje alatt már második alkalommal nem kapja meg az általa kivánt nemzetgyű­lései többséget. Most ráadásul semmilyen töbség nincs. Persze, ha 1981-et imánk, ma ugyanúgy örömmámorban ün­nepelhetne a baloldal, mert a többség megvan. A szocialista pártcsoport 276 és a kommunis­ták 27 képviselője együtt 303 fős kényelmes többséget képvisel a házban. Velük szemben a chira- cista és a centrista pártok össze­sen 271 képviselője — még a Nemzeti Front egyetlen hírmon­dójával együtt is — meg sem mukkanhatna. Csakhogy 1988- ban ez már csak matematikai többség, aminek politikai reali­tása az elmúlt hat évben elve­szett. Mitterrand elnök második hivatali idejében nem a baloldali egység felbomlott és egyszer már vesztes formulájával, hanem új balközép koalícióval akarja tar­Minden marad a régiben: a kő­olajexportáló országok olajügyi miniszterei Bécsben úgy döntöt­tek, hogy jobb megoldás híján újabb hat hónapra meghosszab­bítják korábbi megállapodásu­kat a napi 15,06 millió hordóban megszabott termelési plafonról, és változatlanul a hordónkénti 18 dolláros olajár elérésére töreked­nek. Az OPEC 13 szakminisztere szombat óta folytatott egyeztető tárgyalásokat a június végén lejá­ró kvótarendszer megújításáról. A feladat az volt, hogy összhan­got teremtsenek a kereslet növe­kedésére számító, s a termelés nö­velését szorgalmazó arab OPEC-tagországok (Szaud- Arábia, Kuvait, Egyesült Arab Emirátusok és Katar), valamint az olajárak növelése érdekében csökkentést követelő többség ál­láspontja között. A találkozón ismét kísérletet tettek arra, hogy a kvótarend­tósan megragadni a hatalmat a szocialistáknak. Ehhez a legjobb útnak előbb a középpártiak egyéni lecsatlako­zását próbálta fényes újraválasz- tási győzelme után. Ez nem sike­rült, akkor gyorsan feloszlatta a parlamentet, hogy a szocialista párt remélt többségével az erő helyzetéből vonja maga mellé a polgári centrum egy részét. Most ez sem vált be — nyitás így nem leereszkedő kapunyitás lehet, in­kább kormányzási kényszerűség a többség megszerzéséért. Miért nem sikerült nemzet- gyűlési többségre váltani Mitter­rand újra választási 54 százalé­kát? Mert a választók a háború óta a legnagyobb arányokban tartózkodtak — az első forduló­ban 34, a másodikban 30 száza­lék és ez inkább a baloldalt súj­totta. Mert az előző Chirac kor­mány úgy szabta át a választási térképet, hogy abban ’’benne volt” úgy 6-10 mandátum el­vesztése a baloldalnak. Mert vasárnap vagy öt helyen 100 fő alatti hajszálvékony több­séggel kaparintotta meg a man­dátumot mindig a jobboldali je­lölt a szocialistával szemben. De a legfőbb tényező az a tévedés volt, hogy a szocialisták elindí­tottak a listájukon 16 nem szo­cialistát a nyitás jegyében. Ezek az ejtőernyősök egy kivételével mind elvéreztek, pedig nyerhető kerületekben indultak. A helyi szocialista és főleg kommunista szavazók nem vették be őket. E tényezők már önmagukban megmagyarázzák, hogy egy szo­ros abszolút többség lehetősége benne volt ugyan a helyzetben, de a szerencsétlen körülmények és egy taktikai melléfogás elfújta ezt a lehetőséget. A kezdeményezés most telje­szerbe bevonják a szervezet „fe­kete bárányát,,: Irakot, amely már a korábbi megállapodás alá­írásától is elzárkózott, mivel kvótáját alacsonyabban szabták meg fő riválisánál, a napi 2,36 millió hordót kitermelő Iránnál. (Az iraki kvótát múlt év decem­berében 1,54 millióban akarták megállapítani, ezt nem fogadta el, és jelenleg mintegy 2,6 millió hordóra becsülik napi termelé­sét.) Iraki különállás Az iraki különállás tehát nem­csak elvi szempontok miatt irri­tálja a többi OPEC-tagállamot, hanem elsősorban azért, mert az iraki túltermelés leszorítja az árakat. Részben ennek tudható be, hogy az olaj világpiaci ára az áhított 18 dollár helyett csak 16 dollár körül alakult. A rendezése végül is meghiúsult az iráni elle­nálláson. sen az elnök kezébe került. Ha akar, alakíthat kisebbségi szocia­lista kormányt, akár változatlan összetételben Rocardal az élen és javaslataihoz szerezhet alkalmi többségeket a nemzetgyűlésben. Nem valószínű ugyanis, hogy el­ső tervezett lépéseit, a vagyona­dó visszaállítását, a szociális lét­minimumjövedelem bevezetését egyszerre leszavazná minden más képviselő a kommunistáktól a Nemzeti Frontig. Közben ki­várná, hogy a Giscardi UDF pártcsoport tagjai tisztázzák ma­gukban, merre akarnak tovább­menni. Ehhez jó körülményeket nyújt neki, hogy a választáson most először több UDF képvise­lő került a parlamentbe, mint chiracista RPR. Közülük is a centrista Szociális Demokrata Centrum (CDS) vagy 50 képvi­selővel önálló csoportot alakít­hat és leválhat az RPR-rel való szövetségről. Maguk a centristák vezetői nem ezt szeretnék. Jean Lecanuet, az UDF elnöke nem­zeti egységkormányról, nagyko­alícióról álmodozik, Giscard d Estaing volt elnök pártközi tár­gyalásokat és szintén szabályos koalíciót szeretne, mint az NSZK-ban — nyilván az RPR kihagyásával. Ennek jegyében akár ő, akár Raymond Barre szí­vesen vállalná a kormány-alakí­tását. Nagy kérdés, melyik megol­dás felé hajlik az elnök, de az va­lószínű, hogy helyzeti előnyét, amit újraválasztásával és a szo­cialista párt relatív többségével szerzett, nem fogja feladni. Egy évig azonban nem oszlathatja fel a parlamentet. A francia politi­kában tehát a manőverek kora következik. A másik vitatéma az lett vol­na, hogy tulajdonképpen mire is szólnak a termelési kvóták, mi­lyen finomitottságú olajra vonat­koznak a megszabott mennyisé­gek. Több ország „csal” A kvóták túllépésében ugyan­is az is közrejátszik, hogy több ország „csal” — vagyis más né­ven adja el kőolaját. A találko­zón végül ezt a problémát is sző­nyeg alá söpörték, mindössze annyi történt, hogy szakértőket bíztak meg a kérdés kivizsgálásá­val. Egy ponton sikerült közös ne­vezőt találni: az öt éve üresen ál­ló főtitkári posztra Subroto volt indonéz olajügyi minisztert vá­lasztották meg. A miniszterek nyári üléssza­kának eredményével feltehető­leg senki sem elégedett, és kétsé­ges, hogy ez a legkisebb közös nevező javítani fog-e a kartell helyzetén. Irak nem írta alá a megállapodást — az Egyesült Arab Emírségek minisztere pe­dig aláírta ugyan, de már a tár­gyalások folyamán közölte, hogy nem tekinti magára nézve köte­lezőnek a napi 948 ezer hordó­ban megszabott kitermelési kvó­tát, amely szerinte lényegesen ki­sebb az ország tényleges kapaci­tásánál. A nagy kérdés mindezek után az, hogyan alakul az olaj iránti kereslet, beigazolódik-e az.olaj­termelők várakozása, és — a túl­termelés ellenére is — sikerül-e megközelíteni a 18 dolláros hor­dónkénti irányárat. Nagy Katalin Huszonötén elindultak Glasgowból... Huszonötén indultak el a Clyde folyó partjáról. Amikor a füstös iparváros népligetében a kis csapat felkerekedett a hosszú útra, ötvenezren énekelték teli torokkal a dalt, amelynek címét is nehéz ki­mondani ezen a vidéken — Nkosi sikelele i, Africa. A Glasgow Green gyepétől Afrika szabadság­himnuszának hangjai kísérték a London Road be­tonszalagjáig a huszonötöket. Mindegyikük — együttesen és külön-külön — élőjelképe valami ne­hezen felfogható elvontságnak. Egy olyan abszt­rakciónak, amely egy hetvenedik életévét taposó ember és egész megtaposott nemzete számára 25 esztendő 9125 napjának mindennapi 24 órás konkrét valósága. Mindegyikük Nelson Mandela negyedszázados rabságának egy-egy börtönévét „hordozza” a vállán. Gyalogosan róják az utat, s csaknem ezer kilométer lesz mögöttük, mire meg­érkeznek Londonba. Éppen időben, hogy az em­beriség nevében gyalogló huszonötök együtt ünne­pelhessék Dél-Afrika szabadsághősének 70. szü­letésnapját a Hyde-parkban összegyűlő százezrek­kel. Július 17-én, Nelson Mandela születésnapjának előestéjén ér céljához az öt héten át tartó szabadság­menet. A hyde-parki nagygyűlésen tolmácsolják ugyanazt az egyszerű üzenetet, amellyel a világ lel­kiismeretét megmozgató kampány a Wembley sta­dion hetedhét országra szóló pop-koncertjével kez­dődött: „Szabadságot Nelson Mandelának!” , „ Szabadságot bebörtönzött népének!,,. Nyolcvanezren szurkolták le a 25 fontos belépti­díjat, hogy ott lehessenek a Wembley stadion sztár­parádéján. Túlnyomó többségükben olyanok, akik még meg sem születtek, amikor a láncravert Nelson Mandelát Robben Island-re, fogságának első szín­helyére szállították. A Glasgowból Londonba tar­tó huszonötök egyike tíz éven át osztozott Mandela sorsában a dél-afrikai börtönszigeten: Indres Nai- doo, aki nem sokkal fiatalabb régi harcostársánál, s akivel az ötvenes évek eleje óta küzd együtt népük felszabadulásáért. Nelson Mandela idős bajtársa, persze, pontosan tudja, mit jelképez a megfáradt lábai előtt álló ezer kilométeres út minden métere. De mit tudhattak, mit sejthettek erről a stadiont megtöltő tizen-és hu­szonévesek tízezrei? S vajon eljutott-e az apartheid­börtön rács mögötti és rácson kívüli foglyainak üzenete ahhoz az egymilliárdnyi TV-nézőhöz, aki egyenes adásban figyelte az „isteni” George Mi­chael, a „perzselő” Whitney Houston, vagya „szu­per” Sting világszámait? Erről azóta is heves vita folyik a brit lapok ha­sábjain. Sajátos módon éppen azok tagadják a leg- dühödtebben az ifjú közönség politikai fogékony­ságát az üzenet „ vételére”, akik eleve kénköves át­kokat szórtak a BBC televízióra, amiért vállalta a tízórás Mandela-koncert közvetítését. Huszonnégy konzervatív képviselő — élükön a brit parlament befolyásos Dél-Afrika lobbyjának hangadóival — alsóházi indítványban követelte a TV-közvetítés le­tiltását, illetve a BBC igazgatóságának felelősségre vonását a „politikamentességet” előíró alapsza­bályzat megsértése miatt. A BBC ártatlannak vallja magát. Hiszen — han­goztatják szóvivői — nem tettek mást, mint hogy hozzáférhetővé tették az érdeklődő százmilliók számára napjaink egyik legnagyobb zenei esemé­nyét. A BBC vezetőinek fejét követelő politikusok és kommentátorok, úgy látszik, „vették” a dalokban foglalt üzenetet, amelynek ezúttal egy negyedszá­zada rács mögött tartott férfi neve és arcmása köl­csönzött robbanékony tartalmat. Talán éppen ezért aggódnak annyira, hogy a BBC netán akaratlanul is politikával „fertőzte” a brit TV-nézőket. A stadi­on közönsége miatt nem aggódtak, mint hangoz­tatták, a fiatalok csakis és kizárólag a zene és a sztá­rok kedvéért mentek Wembleybe. Tény viszont, hogy a koncert záróakkordjaként a stadion közön - sége egy emberként zendített rá a népszerű születés- napi köszöntőre: „Happy birthday to Nelson...,, Köves Tibor László Balázs OPEC Változatlan nézeteltérések — változatlan kvóták Salgóbányán festői környezetben, erdő közepén lévő ingatlanunkat eladjuk. Az ingatlan közművesített, 7000 négyzetméter földterületen több épület van, melynek összes alapterülete 500 négyzetméter. Az ingatlan üdülőnek, esetleg üzem telepítésére is kiválóan alkalmas. Részletesebb felvilágosítást ad a PIÉRT Kereskedelmi Vállalat fejlesztési osztályán (Budapest) Bagaméri Mi­hály osztályvezető'. Telefon: 422-146 A pélyi Tiszamente Mg Termelőszövetkezet gépi fejős jűnászatába juh gondozókat keres. V Családi vállalkozók előnyben. Szolgálati lakást biztosítunk. Fizetés a termelőszövetkezet bérszabályzata szerint. Jelentkezni lehet: személyesen, vagy írásban a termelőszövetkezet főállatte­nyésztőjénél. J

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents