Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-02 / 131. szám
4, KULTÚRA —KÖZMŰVELŐDÉS ■I gfc ■ NÉPÚJSÁG, 1988. június 2., csütörtök Emlékezés egykori tanáromra Tanévek követik egymást a múló időben, s így június táján, generációk lépnek évről évre az élet színpadára. Csak a mesterek maradnak az alma ma' tér falai között, újabb és újabb nemzedékekre várva. De egyszer ők is búcsúzni készülődnek. A pálya aktív szakaszának végén, három vagy négy évtizednyi, eseményekben gazdag szolgálat után elballagnak ők is. Ám alakjukat, gesztusaikat, munkájuk mindennapjait őrzi a diákemlékezet. Szerencsés esetben ötven vagy hatvan éven át. Egyszer aztán — az élet rendje szerint — megszakad ez is. Az életből távozó öregdiákok magukkal viszik a hajdan volt órák izgalmas perceinek emlékét, s a legendák övezte, nagyszerű tanár létéről, munkájáról már csak a sárguló lapok vallanak. Egy-egy aláírás a bizonyítványokban, jobb esetben egy-egy értekezés a nyomtatott iskolai értesítőben — már ameddig volt ilyen. Új könyvtár Salgótarjánban... Igaz, nagy költők nyughelyeit sem őrzi mindig kellő gondossággal az utókor, szerencsére műveiket, életművüket igen. De ki őrzi meg az egykor jeles tanárok, tu- nárnemzedékek teremtette szellemi, etikai, emberi kincseket a nemzetnek, az utókornak? Többnyire senki, legjobb esetben egy-egy szorgos iskolatörténettel foglalkozó kutató. Pedig bőséggel van minden város, minden iskola históriájában megőrizni való. Csak Eger három évszázados iskolatörténeti forrásaiban tallózva is kiváló tanárok egész sorára lelünk. Horváth özséb és Pápay Sámuel, Ivánszky Antal és Török Konstantin éppoly markáns arcélű magyartanár volt ebben a városban, mint aminő emlékezetes személyiség — már ebben az évszázadban — a polgárista diákság számára Wolszky Pista bácsi, Hanel Béla és Mondok tanár úr. avagy a régi reálgimnazisták körében Baranya Ernő és Lemle Rezső. S a sort még hosszan folytathatnánk, hisz Óriás Nándor, Lén árt János. Virágvölgyi Béla. Benköezy Emil, Rédey Gerő, Varga Bennó, Rássy Paulin személyét éppúgy legendák övezték évtizedeken át, miként a náluk jóval fiatalabb, költőnek is kiváló Ágoston Juliánét. A hajdani kerista diákok pedig — a már említetteken túl — Somlay Miska bácsi emlékezetes magyar- és németóráit idézhették, s néhányon idézhetjük még ma is, nem szűnő tisztelettel és szeretettel. Reá emlékezni magamnak is kötelesség. Osztályfőnököm volt, s a magyartanárom négy éven át. Amit a polgári iskolában Szabó Gábor tanár úrtól alapozás gyanánt kaptam, az a hajtás Miska bácsi keze alatt szökkent szárba ... Somlay tanár úr mostanság lenne kilencvenéves. Valójában még köztünk is lehetne, miként ma százket- tedik évét lassan betöltő egykori igazgatója, Óriás Nándor professzor. De dr. Somlay Mihály, az egykori keristák Miska bácsija, sajnos már harmincöt éve halott. Utolsó végzős osztálya voltunk, nehéz időkben, 1949 és 1953 között. Nézem a ballagásunkról készült felvételt. Kezében virágcsokor, arcán ? jól ismert Miska bácsis mosoly. Mert bár igen szigorú tanár volt. mosolyogni is tudott. Nézem a képet, s nem akarom hinni, hogy harmincöt éve halott. Tűnődve hajdani kapcsolatunkról sokszor azt hiszem, nem is múlt még el az a harmincöt esztendő, s épp most fogok találkozni vele, véletlenül, miként egyszer Pesten egy ilyen kora nyári napon, a Múzeum körúton, az antikvárium előtt. A Har- sányi—Gulyás-féle Csoko- nai-kiadás négy kötetét vettem meg, talán harminc forintért akkor, amit ő igen jó vásárnak tartott. Büszke is voltam dicséretére, jobban örültem akkor elismerő szavainak, mint egy jeles feleletnek. Hányszor szerettem volna azóta véleményét hallani egy-egy ilyen szerencsés zsákmányról, s főként a magam elkövette fölöttébb gyarló munkákról. Miként tíz éve halott barátom, aki konokul ismételgette: szörnyű, hogy nem mehetek oda hozzá jelenteni: osztályfőnök úr, olvastam ezt a könyvet, ez a véleményem, hogyan tetszik vélekedni róla? Mindnyájan tudtuk, s ma még inkább tudjuk, milyen kiváló tanáregyéniség volt. S micsoda tudás birtokosa! „Magyar—német—francia szakos okleveles középiskolai tanár, az államtudományok doktora" — olvassuk hivatalos papírokon, s elámulunk, hisz a mai diák két ilyen szaktárgyi képesítés megszerzését is igen nagy erőpróbának tartja. Pedig mai fogalmak szerint hátrányos helyzetű diákként indult az értelmiségi pályához vezető úton: szülei zsellérek voltak az ecsedi láp szélén meghúzódó kis szatmári faluban, Kálmándon, Nagykároly mellett. A négy fiú: János, Ferenc, Mihály és Antal saját erejéből, kitartó szorgalommal lett tandíj- mentes eminens diák. A két idősebb egyházi pályára lépett, a fiatalabbak tanárok lettek. A legidősebb fiútestvér, Scheffler János (ez volt eredeti családi nevük), az egyházjog, a történettudomány, s a teológia tudora volt, fontos szaktudományi munkák szerzője, s az utolsó szatmári püspök. Mihály, a harmadik fiú, 1908 őszén iratkozott be a szatmárnémeti főgimnázium első B osztályába, s 1916-ban tett érettségi vizsgálatot ugyanott, színjelesen. Még ama nemzedék egyikéhez tartozott, amely nemzedékek tagjai a gimnázium nyolc esztendeje alatt három nyelvet tanulhattak meg kifogástalanul. 0 is jelesen érett latinból és görögből éppúgy, mint a német nyelvből. Franciául később tanult meg mégis ez lett legkedvesebb nyelve: az egri jogakadémián éveken át volt a francia nyelv előadója. Csoda-e hát. ha beérkezett tanárként az önművelés olyan igényét tudta magáénak. amelyről ma, rohanó, időnket ezerfelé forgácsoló világunkban legfeljebb csak álmodunk és ábrándozunk. 0 német fordításban olvasta Tolsztoj. Dosztojevszkij és Shakespeare műveit, franciául Mo- liére-t. La Fontaine-t, Bal- zacot, Victor Hugót és Pascalt, de még Kempis Tamást is, és Shakespeare Othellójának német fordításában azt is ellenőrizte, pontosan gördülnek-e a drámai jambusok. S mindemellett kitűnően ismerte, a szaktudomány fejlődésével lépést tartva a magyar irodalmat, no, meg Puskint, Gogolt. Csernisevszkijt, Szaltikov- Scsedrint, Gorkijt, Bemard Shaw-t. Demoszthenészt, s olvasta a modern pszichológia klasszikusát, Carl Gustav Jungot, a filozófus Kant müveit, s a neveléstudomány mesterét. Pestaloz- zit. Értekezett a tér és idő fogalmáról, máskor a magyar nyelvről, amelynek tanításában ö is klasszikus mester volt. Alábbi sorai mutatják: mennyi szakmai tudással, következetes, de rugalmasságot sem nélkülöző szemlélettel tanította: „A nyelv élő ... organizmus. Az élet változás. Ez azonban nem minden esetben előnyös, sokszor káros. Éppen ezért nem szabad tétlenül megvárnunk, míg egy-egy hiba nyelvténnyé válik. Mindig a nyelv vallja kárát, ha nyakára hagyjuk nőni a henye nyelvszokásokat, ha nem tiltakozunk, amíg nem késő, amíg nem színtelenedik el, nem szikkad ki legdrágább kincsünk. Miként a kertészkedő ember megtisztítja a nemes növényt a parazitáktól, úgy kell nekünk is irtanunk a nyelv parazitáit.” Ennek ' mikéntjéről is megszívlelendő a véleménye: „Védekezzünk, de ne legyünk túlontúl követelők. Az önvédelem szívós ostromra kényszerít a nyelvi hibák ellen, de harci jelszavunk csak a türelem és megértés legyen. Nem ellenséggel hadakozunk. Az ellenfél ezen a területen szívesen győzeti le magát. Tegyük kívánatossá az egészséges. szép magyar beszédet, s a célt elérjük vele." Irodalomóráinak fényét egy-egy mű elemzése jelentette. A Hortobágyon át utazzak bar vasúton, avagy autóval, télen, nyáron, ösz- szel és tavasszal, mindig eszembe jutnak A puszta télen c. Petőfí-verset elemző órájának mozzanatai. S persze azok az órák is, midőn Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty, Jókai és Arany János műveit interpretálta. Ma is csak bámulattal gondolok vissza — egykori, 1951-53- ban használt tankönyvünket lapozva —, milyen magabiztossággal szűrte ki a valódi értékeket számunkra. A zsdanovi esztétika sematikus ballasztjaival terhes könyv lapjairól az ő kalauzolásával elsősorban Csokonai és Fazekas, Kölcsey és Vörösmarty, Petőfi és Arany János, Vajda és Madách, Ady Endre és József Attila, a világirodalom jelesei közül Puskin, Gogol és Tolsztoj szólott hozzánk, s megtalálta a módját annaik is, hogy az akkoriban nemigen divatos, ám valódi esztétikai értékeket hordozó művekre irányítsa figyelmünket. Má- rai Sándor és Gulácsy Irén irodalomtörténeti helyét és jelentőségét sejthettük meg egy-egy mellékesnek szánt megjegyzése nyomán. A régi önképzőköri gyakorlat ugyan rég nem virágzott már, de ő egyszer mégis megteremtette ennek atmoszféráját. Azóta fiatalon elhunyt tanítványa, az ifjúsági regényei révén ismert Vitányi János látogatta meg az iskolát, s délután már ott szorongtunk a földszinti osztálytermek egyikében, hogy meghallgassuk Fazekas Mi- hályról szóló regényének néhány részletét ... 1953 telén, közel négy hónapi távoliét után. elsőéves egyetemi hallgatóként karácsony este érkeztem haza. Azt reméltem, az ünnep utáni napokban felkereshetem, s beszámolhatok egyetemi stúdiumaim első szemeszteréről. Nem így történt. Az ünnepek utáni napok egyikén már csak a temetésére mehettem el. Kemény hideg volt, amikor temették. Az eget szürke hófelhők takarták, a fák ágait zúzmara borította, a Hatvani temető ravatalozója körül mégis százak tolongtak. Fiatal és öregdiákok, tisztelők és barátok jöttek el százával végső búcsút venni. Olvasónaplóját lapozom. Halála előtt két nappal, karácsony este irta bele az utolsó sorokat. Előbb franciául, majd magyarul Giovanni Papini szavait: „ ... az, aki feléd tárja karját, az a béke felé nyúl, feléd, aki magad vagy a béke, ahol megnyugszik a szív." Két nap múlva az övé örökre megnyugodott... Lőkös István A salgótarjáni Balassi Bálint Megyei Könyvtár új épületébe költözött, a Fel- szabadulás út 2. szám alá. A Nógrádi Állami Építőipari Vállalat (NÁÉV) voll a kivitelezője az 5400 négyzetméter alapterületű. 300 ezer kötet befogadására alkalmas. 180 millió forinl A Mozgássérültek Heves Megyei Szervezete gazdag programot bonyolít le június hónapban, hogy az ügy iránt, a mozgalom felkarolása végett mind szélesebb körű érdeklődést keltsen. E vállalkozás nyitánya zajlott le a napokban, a hatvani ifjúsági házban, ahol az MRTV Szimfonikus Zenekarának olyan szólistái koncerteztek, akik közül Dra- lios Béla például annak az egy szál aranyfuvolának a megszólaltatója, amelyet az állam vásárolt az együttes részére. Természetesen meg is szólalt ezen az estén az a bizonyos fuvola, mégpedig először Bach G-dúr triószonátájában, amelyet Hegyesi Gabriella és Harsányi Zsolt társaságában mutatott be a hangszer mestere. Nem különben nagy és méltó tapsra ragadtatta a publikumot az alig tízesztendős Harsányi Elina hegedűjátéka, amelynek során Massenei Meditációjában gyönyörködhettek a költséggel épüli intézménynek, amely a könyvek kölcsönzése mellett, kutatást, tájékoztatást, hangszalagmásolást, postai kölcsönzést és egyéb más, hasznos köz- művelődési feladatot is magára vállal. Az átadásra az ünnepi könyvhét alkalmából kerül sor. zeneművészet barátai. A Milánóból éppen csak hazaérkezett Szilfai Márta, az Operaház magánénekese, aki Mascagni Parasztbecsületéből Santuzza áriájának megszólaltatásával szerzett élményt hallgatóságának, még ismétlésre is kényszerült: a nagy taps nyomán Verdi Szicíliai vecsernyéjével duplázott. A bőgőszóló mindig csemege, mivel csekély az irodalma. Nos, a hatvaniak nem rövidültek meg, hiszen Harsányi István Henri Ecetes Szonátájának két tételéi is előadta Vékey Mariann zongorakíséretével, mindenképpen emlékezetessé téve a szép estét, amelyet jótékony célból rendeztek meg a mozgássérültek egyesülete megyei szervezete javára. A következő hetekben egyébként Gyöngyösön, majd Egerben kerül sor hasonló hangversenyre, s ez utóbbinak a színhelye a bazilika lesz. (Fotó: Sz. S.) Hatvanban az aranyfuvola NEONOÉ II1/2. — Beszélnek — ismételte meg az .asszony. — Aztán állandóan számlálnak is bennünket, hogy rosseb essen az életibe, hol a néptanácstól jönnek népszámlálni, hol a megyétől, hol a fene tudja ... Érdeklődnek, hogy szokjuk-e az új életet, az új földön ... Egyszer még magát is firtatták, mondtam, hogy itt él velünk, most ép- peg kiment erre-arra ... Hitték is, nem is, mivel hogy élőben magát még sohasem látták ... Azért mondom, ha meggondolja, tudhatja, hogy nem lesz jó vége ennek a maga bujkálódásának... S aztán emelkedik a víz szintje is... — Attól ne félts te engem! A víztől, éppen attól ne! — Ha mitől? — Semmitől... Ember vagyok, itt születtem, ebben a völgyben — mondta Havilla Vityán büszkén —, aztán MÁTYÁS B. FERENC: van neked, akit féltsél. Azokkal törődj! — Az már igaz! — gyulladt fel újra az asszony haragja. — Az uram csak nézi az új házat, s látom a tekintetéből, hogy leginkább tüzet rakna rá! Kirí a szeméből ... Aztán pályinkát vészén, iszik, s csak bámulja a világot, mint borjú az üres tőgyet... Csak tudnám, még mi következik — sóhajtott keserveset —, csak tudnám ... — Ugyan mi? — bátorította Havilla Vityán. — Beleszoktok majd, hiszen fiatalok vagytok, nem olyan vének, mint én ... — S maga, apám? — Mindúgy — legyintett Havilla Vityán —, mindúgy ... — Mert hogy jobb volna jönnie! — Tapodtat sem! — Egyszer csak rá kell szánja magát... Itt nem maradhat, míg a Világ. Emelkedik már a víz... S ha velünk lenne, talán az uram is megemberelné magát... Ketten. velem, hárman és a gyermekekkel együtt könnyebb lenne a beleszokás az új helybe... Mert hogy hiányoljuk magát, ha tudni akarja — nézett ravaszul az apjára. — Ne búj fogass, lyányom ... Vén vagyok már ahhoz, hogy új helyre szokjak ... Aztán itt... — Elhallgatott. lehajtotta fejét, látszott rajta: latolgatja, folytassa-e. Végül is rászánta magát: — Azt mondják, az ember teszi a földet; a jóké jó, a rosszakét elkerüljed ... De fordítva is igaz! Áz ember nem barom, hogy helyét váltogassa ... Aki any- nyi évet leélt a föld egy darabkáján, mint én. ebben a völgyben ... Szóval, késő nekem váltani, édes lyá-. nyom, s aztán itt a hiitem is... — A miben való?! — csattant fel az asszony. — Tán Istenbe? — Hogy dolgom van még itten — felelte Havilla Vityán gondterhelten —, és meglehet, nincs is már any- nyi napom, hogy megérjem, amíg az egész völgyet ellepi a víz ... A Negyvenlépcsőt ... Itt éltem mindig is. hogyan kelnék reggel. ha nem látnám a napot felgurulni a Hideghágón ? ... — Nem egész maga. apám — sóhajtott lemondóan az asszony. — Azt hiszi, nekem könnyű volt idegen tájra mennem? És mégis mentem ... — Hát engem már csak vigyenek! — Mondom, akár a többi! Egyet tud: szajkózni! Tán megérem, hogy pályinkáérf nyaggat, mert rávetemedik! — Én-e?! — húzta ki magát önérzetesen Havilla Vityán. — Hetven esztendeig meg- vótam nélküle... Most időn» se vóna rája... — Az állatokért? — Öérettük is! (A kitelepítést, a költözést Vityán szótlanul fogadta. Csak örökösen derült arca keményedett meg, akár az agyag, ha kiégett. És tűrte a hurcolkodást. ereje a fiatalokéval vetekedett, rakodott kettő helyett is, cipelt oly hévvel, mint aki egy emberöltőn másra sem várt. Aztán, amire a hatóságok is megnyugodtak, hogy megállapodott az új faluban az élet, Vityán élelmet pakolt iszákjába, ácsszerszámokat a nagy borjúbőr tüszőbe, s a karjára kapva szekercéjét, kutyájával együtt visszatért a völgybe ... Tudta, hogy hónapokba telik, amíg a gyűjtőtó szintje felér majd a Negyvenlépcsőig ... Ám nem az utolsó percekig kitartani szűkebb pátriájában volt Havilla Vityán szándéka...) — Megnézed őket? — Fűlik is nekem állatokra a fogam — mondta ingerülten az asszony. — Csak tudnám, mit eszen maga azokon a vadakon? — Kellenek! — Méghogy kellenek — legyintett az asszony. — Ugyan mire? Ide fulladni velük együtt? Aztán azt se várja, hogy idekutyagolok unos-untalan magához élelemmel .. Gondolja meg. apám, és jöjjék haza! — Haza?! — csattant" fel Havilla Vityán. — Itt vagyok itthon! (Folytatjuk)
