Népújság, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-28 / 127. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. május 28., szombat 9. JÓKAI ANNA: Az együttlét Jókai Anna olyan próza­író, aki hosszabb ideig nem tud, nem akar egy csapáson haladni. Leginkább mégis akkor teszi szívesen, ha az út — valóságosan és jelké­pesen egyaránt — fölfelé vezet. Az eszményi (s úgy talán elérhetetlen) csúcs irá­nyába. Belső hittel beszélt arról, hogy regények, elbe­szélések grádicsain miként törekedett a választott cél elérésére, hogy az első négy mű — a 4447, a Kötél nél­kül, a Tartozik és követel, A labda — megírása után mennyiben változtak meg szándékai. Elsősorban azért, mert felismerte, az olvasók egy részének már nem csu­pán felgyülemlett tapaszta­latok megmutatása fontos, nem az egysorsúak üzene­teit akarják hallani, látlele­tet kívánnak, az élet, a kö­rülmények változásairól. Többek között a hiányok néven nevezését. Ne essék félreértés, Jókai Anna nem akart a bajokra írói eszkö­zökkel gyógyírt ajánlani, de a Napok, a Mindhalálig, A feladat, A panasz leírása mégiscsak átvilágította azo­kat a tendenciákat, amik a hetvenes években az emberi kapcsolatokban jelentkeztek. A nyolcvanas években — újabb fordulópontként — a diagnózis már a terápiát helyezte előtérbe. Az embe­rekben eredendően meglévő harmóniavágy foglalkoztatta a Jákob lajtorjája, a Jöjjön hiliputba és Az együttlét írása közben. Megkerülhe­tetlen most már annak ki­mondása, hogy mindhárom műnek van szimbolikus tar­talma, második, olykor har­madik jelzésrendszere. Le­gyen elegendő csupán arra utalni, hogy mindegyikben épített művelődéstörténeti elemekre, bibliából, az iro­dalomtörténetből ismert mo­tívumokra. Az együttlétben és a megelőző két regényben sajátos viszonyítási alapot teremtett. Gondoljuk meg, mennyivel könnyebben derül ki az emberi gyarlóság, ha égi-íöldi relációban vizsgál­juk, hogyan módosul a nagy­ság, ha Gulliver nyomán a liliputiak között mérlegeljük. Az emberi együttlét, azaz a viszonyulások, kapcsolatok felfejtése szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy legújabb művében Jó­kai Anna harminchárom éves hősről ír, illetve a bú­csúzás állapotában élő nő­ről. Az együttlét két iker­regényt tartalmaz: Az uno­kaöcs utazását és A nagy­néni leveleit. Az unokaöcs utazásé ban feltáruló sorsok tanulságokat kínálnak. Oly­kor direkt módon, miként például a zöld ruhás nő esetében. A nevelést nála úgy képzeli el Ameli hadár, hogy ha az ízléstelen ruhát letépnék róla, akkor a sok­kolás eredményeként meg­tanulná, miért nem illik a zöld a zöldhöz. Bár az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a főhős maga hadilá­bon állt a neveléssel, szülei­től szinte semmit — sem figyelmeztetést, sem jó ta­nácsot — nem fogadott el. Nem tetszett neki már a neve sem, az eredeti Aladár Krisztiánt az első pillantásra rejtélyes rövidítésű Ladárra változtatta. Nem tekinthetünk el attól, hogy Ladár utazik, a köz­temetőbe tart, s éppen har­minchárom éves. Elmélke­désre hajlamos, az értelmes cselekvést kedvelő fiatalem­ber, aki korunk tipikus alak­ja azzal, hogy az egyetemre nem vették fel, s segédmun­kásként keresi meg kenye­rét. A világ jelzéseire érzé­keny, de csak az önmaga ki­jelölt úton megy szívesen. Ennyire, s nem többre vitte az életút felén. A sok ez vagy kevés alternatívája nála érvénytelen, hiszen külső körülményeivel elé­gedett, belső világa pedig olyan szuverén, hogy azt akár egy filozófus megiri­gyelhetné. Mindent elfogad és értelmez, kivéve az üres­séget, hiszen a veszélyeket, a csapdákat el lehet kerülni, az utazásból bárki okosod­hat, de az üresjárat csak belső meddőséget eredmé­nyezhet. Ladár a huszonnyolcas villamossal utazik a közte­metőbe. Célja, hogy részt vegyen fekete bőrű barátja, Algír Dralla temetésén. Ha­tározott szándék vezeti te­hát, ahogy irányította min­den utazó ősét, Odüsszeuszi is bolyongásaiban. Az uta­zásnak — „ számos kitűnő mű bizonyítja —, mindig van ismeretet bővítő, szem­határt tágító mozzanata. Sor kerülhet találkozásokra, ap­rólékos vagy nagyvonalúbb megfigyelésekre. Ameli La­dár ekként a maga sorsát szembesítheti másokéval, hi­szen felszáll a villamosra üzemi előadásra készülő kutató, bőrnyakkendős fia­talember, dilettáns írónő, reformpolitikus, külföldre szakadt magyar — és még felsorolhatatlanul sokan má­sok. A főhős velük nemcsak együtt utazik, hanem elfo­gadja a tőlük érkező jelzé­seket. Épp azon töpreng, hogy ezernyi ember hogyan lehet haszontalanul össze­zárva, hogy együttlétük mennyire felesleges, amikor társa megszólaló hangja meggyőzi: „Az együttlét, ba­rátom, sosem felesleges. Az együttlét nem hiábavaló so­ha. Sürgés-forgás. Csere­bere." Vagyis történet, ami­nek néha vagy legtöbbször nincs követhető, látható cse­lekménye. Mégis létezik, hat. S ez még érdekes módon az út felén túl felgyorsul. Jókai Anna ezt az életfilo­zófiai tartalmú megfigyelé­sét a nagynénivel íratta meg. Aligha véletlen, hogy épp a tizedik levélben figyelmez­teti erre unokaöccsét, s az még kevésbé, hogy a tizen­kettedikben (az utolsóban) újra viszatér rá: „o felén túl minden fölgyorsul". Az együttlét írója a két teremtett alakon át elmond­ja véleményét barátságról, családi életről, az együttélés kínjairól, az utazás örömei­ről, a kertek ápolásáról, vagyis mindarról, ami ko­runk emberét foglalkoztatja. Mindezekkel a kihívásokra is válaszolt, s nem közöm­bös, hogy a remény jegyé­ben. Hogy az ember mindig megtalálhatja, az út felén túl is, az előbbre lendítő fogódzót. Jókai Anna mély elhitető erővel írta meg ezt ikerregényé ben. Laczkó András BARANYI FERENC: Tejért s mézért Váci Mihály emlékére Könnyű most rálegyinteni! A szobra is olyan sovány, hogy a varjú már a vállán károg — madárijesztőnek hiszi. Mennybe vitték a jegenyék, majd gyökerükig visszahúzták — a földbe így került. Hazugság, hqgy magas volt neki az ég. Sokan kiöntik a jövőt, mert légy esett az anyatejbe s mert nem csinált nyarat a fecske, amely elsőnek visszajött. Ki csak tejért s mézért perel: nyűg a fennkölt nektárivóknak, kik mégis mindig átkozódnak. ha percre kiapad a tej. Hát mit akartok tőle még? Próbálgatta a lehetetlent. S nem szegte meg azzal, hogy elment, az érkezek ígéretét. BÉRES ATTILA: Ménesek dobognak Nikotin rág és néha alkohol, nevezhetném így is: bánat. El nem hiszed, hogy téged kereslek, és már én sem, hogy igazán kívánlak. Ménesek dobognak fülemben — mire kigondolom, már a múlt. Gyönyörködöm magamban: Március — a nedves szél, mikor járni tanult. Április — csillagos volt az ég, Augusztusban egy pillanatig vártam. Október — ellobbant gyufám, és zsebemben régi gesztenyét találtam. Ménesek dobognak fülemben — ezt a sort írtam ebben az évben. Valaki további-sok-mindent kívánt, és láttam a könyvemet egy lány kezében. így hát ha ingujjban kilépnék, nem fáznék — ne mosolyogj, hogy álom — szeretni gyűlnek — tudom — az emberek: holnapután itt a karácsony. GARAI GÁBOR: Tűz-tánc2. Ég a palota? Sőt, ég a kunyhó is! Rakéták röppályán egyensúlyozva émelyeg a világ. Nem csak elemi csapások, földrengések és vulkán-kitörések gyötrik a Földet. Gyötörjük mi magunk is. Hol a majd’ harminc évet vénült remény, és hol a hit, mely összetömörített majdnem két nemzedéket, merre tűnt? S mi a megoldás harminc év után? Valami pogány ráolvasás talán? Vagy merüljünk mély faji mítoszokba, rakéták röppályáján egyensúlyozva? Nem tudok szólni most se mást, hiába: ne süllyedjünk magunk költötte halálba. Várjuk be a természetes véget, úgyis eljön. Csak addig férjünk meg valahogy a Földön; hogyan, miképp — nincs rá biztos receptem, de nem vállalom a dezertáns reménytelenséget sem: és hívom és várom, mi mindőnket megmenthet, mint harminc éve hívtam: az Egyetlen Rendet. LADÁNYI MIHÁLY: Ladányi, te fáradt kisember Ladányi, te fáradt kisember, ki valaha úgy csavarogtál a városokban, mint * templomokban az isten, s vígan megéltél a hozsonnából és a perselypénzből, mert valami álom muzsikált benned a világról, mert a valóság csak az álomtalanokat szereti szomorúvá, de te sorba álltái a szél illatáért és a víz csillogásáért, napi egy csókon és pohár boron is eltengetted boldogságodat. mert gazdag voltál a csoda péterfilléreitől mert volt még csoda, most a komforteszményű világ esőiben, az adóhivatalok felszólításával hónod alatt, s behúzódva az utolsó szerelem ereszalja alá, öreg, szomorú fecske, hova indulsz, ha ősz jön a világra, hova térsz meg, ha fészkedbe verebek települnek s boldogan kaparják a lószart, véletlenek indokolják már kollektív csiripelésüket, s az ének olyan szennyezett, mint a folyók vize, nem lehet inni belőle ráhajolva, hagyd hát a szavakat, menj az erdőbe gombát szedni, dőlj a puha mohára, manók közé álmodd magad—

Next

/
Thumbnails
Contents