Népújság, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
M ara elment. Agyerek is! Taxival jött értük az asszony fivére. Berakták a kocsiba a csomagokat, a személyes cuccokat, aztán csörgés, csörömpölés nélkül becsukták maguk mögött az ajtót. — Köszönj apádnak! — mordult az asz- szony a gyerekre. Lívia visszafordult és bekiabált! — Szia apu! Majd felhívlak. Mindennek lehetett két-három órája, de az is lehet, hogy több, hiszen a fél üveg vodka tompa zson gást hozott a fejébe, amolyan átmenetet az ébrenlét és az álom, a józanság és részegség között. Ákos ruhástól végigdobta magát a rekami- én és megpróbált gondolkodni, de csak eseményfoszlányok jutottak az eszébe: Kölcsönös vádaskodások, válással való fenyegetések, zokogások, káromkodások, gyereksírások. Nagy csend volt a lakásban, — vasárnap lévén az egész házban is — sőt, mintha kint az utcán is halkabban, diszkrétebben zörögtek volna a járművek. Amikor újra felébredt és bekapcsolta a rádiót, delet harangoztak. Átnézte az újságokat, végigböngészte az apróhirdetéseket, a házassági ajánlatokat is, aztán félredobta az egészet. — Marhaság! Egyikből ki sem másztam, máris keresném a másikat? A házasságról különben is meg volt a maga különbejáratú. véleménye, amely szerint az egész egy szükséges rossz, de nem annyi ra, hogy néíkülözni lehessen. Sőt! A gyermekek szempontjából... . A meditáció kapcsán a kilencéves Lívia jutott az eszembe, aki most, hogy elmenten a nagymamához, szinte élvezte az egész hely zetet és aki tulajdonképpen meg is nyugtatta: — Szia apu! Majd'felhívlak. A hírek végén gondosan meghallgatta az időjárást, aztán korogni kezdett a gyomra. — Csinálok magamnak valamit! Ezen aztán nevetni kellett, hiszen legföljebb egy teára, talán egy .rántottára futotta volna a tudománya, hiszen Mara híres házi asszony volt, úgyszólván gasztronómiai őstehetség. Az ő kezéből nem lehetett kivenni a főzőkanalat. — Bérelszámoló és úriszakácsnő! — viccelődtek annak idején egy-egy fejedelmi vacsora után. Főzött egy kávét, vajas zsemlét, parizerca- fatokat harapott hozzá, majd tovább élvezte a nyugalmat, a lakás csendjét, különösen akkor, amikor Mara csomókulcsát is megpil lantotta a tv tetején. — Teljes biztonság! — Egy telefon Évának, — villant át benne és már tárcsázott is. Két szokásos apró köhintés után, jött a várt hang. — Beszélhetsz! Pali elment az autós haverjához, de minden percben jöhet. — Ugorj fel hozzám délután, este, éjjel, bármikor! Egyedül vagyok, teljes biztonság! — Megőrültél? Vasárnap van! És különben is, kabátnak nézel engem, akit csak ügyié lehet akasztani? — Találj ki valamit! Szükségem van rád... A telefonban hallani lehetett a bejárati ajtó csengőjének hangját,, és nyomban Éva szavát: — Elment az eszed? Letette a kagylót, zenét keresett a rádióban és felszürcsölte a kétszemélyes kávé második felét. Évára gondolt, akivel már régebbi, megszokott kapcsolata volt. Majd a ’’futók” között keresgélt. — Nézzük talán Jolit! Próba szerencse. Ketten laknak egy albérleti szobában, hátha felveszik á telefont. Hosszú csengetés, aztán bejött a foglalt jelzés. Egyedül maradt, miközben újra felfedezte saját otthonát. Aprólékosan megnézte a szekrénysort, a fotelokat, a pianfnót, bement a gyerekszobába, ahol egy ottfelejtett félszemű Maci sandított rá szemrehányóan. Megigazította a könyveket a könyvespolcon, letörölte zsebkendőjét a tv tetejét. — Ha ezt Mara látná! Nyakig süppedt a fotelba és átgondolta tízéves házasságukat. Szerette Marát, szerelmes volt bele. Egyszer diák korában verekedett is érte. Féltékeny volt rá, a karcsú, szép szőke lányra, aki jele sen érettségizett a közgazdaságiban, és akit hamarosan feleségül kért. Ö akkor már kezdő mérnök volt, gyenge fizetéssel, egy le- robbanóban lévő vállalatnál. Azonnal jött a gyerek, a szöszke angyal, a mama hasonmása, aki majd bizonyára gyakran felhívja őt... Csöngettek. Nagyot dobbant a szive, de csak a házmesterné volt. — Csupa kozmaszag az egész ház Takács ür! Nem felejtették talán a gázon az ételt? — Rusnya teremtés! Szimatol és hordja a ’’szagot” lakásról lakásra... — Tehát szerelmi házasság volt! — vonta le a következtetést. — Hűtlenség? Mara imádta a családját, az otthonát, a főzést, bár szeretett csinosan járni, tetszeni másoknak is, de legfeljebb egykét alkalmi kalandon kívül komolyabb kapcsolata nem alakulhatott ki. — Elhidegülés? Ákos a realitások embere. Tudta, hogy a lángoló szerelem amint fellobban, úgyanab- ban a pillanatban már pislákol is. Az évek múlása, a gyerek, a bajok, a gondok hűtik a forróságot, megszokottá, mindennapivá teszik a lobogó szerelmet. Önmagát ismerte! Mara tudott mindent, amit egy kiváncsi, szerető feleségnek tudnia kellett. Á veszekedések, a kiborulások, ezek miatt voltak, az is, hogy az asszony hosz- szabb-rövidebb időre hazas/.aladt a marná hoz. — Nem élek veled tovább. Elég volt! Délután is a lakásban maradt, nem ment sehová, visszaparancsolta a ködös, nyirkos idő. Egy filmet nézett meg a tv-ben, aminek kapcsán egyszerre valami eszébe jutott: fél éve talán, hogy felhívta egy nő: Uram! A felesége Karesz barátjának a szeretője. — Karesz!' Unta már a magányt és tárcsázta is a számot. Álmos, ásító hang a drót másik végén. — Halló! Miért nem alszol inkább te is? Mi van? — Mi lenne? Gyere el hozzánk. Mara is akarja! Azt mondta, ha eljössz, csinál madár- tejet... Egy óra múlva már a második üveg bort it ták. — Átvertél! És a gyerek? — Elvitte. Elváltunk, nem érted? Vége mindennek. Egyedül vagyok és akartam, hogy gyere el. Tudtam, hogy csíped Marát, ő is té ged és most már, hogy befejeződött az ügy, legalább kiteríthetjük a kártyáinkat. — Miféle kártyáról beszélsz? Kedvelem Marát, nem tagadom! Az ő számára sem vagyok közömbös, hiszen látja, hogy nem nő be a fejed lágya, röpködsz virágról virágra... így aztán neki is megvannak a saját jogai. Nem igaz? Ákosban felment a pumpa. Most már parancsolt: — Még egy üveg bort! Karesznak megártott az ital. Ákos elérkezettnek látta az időt: — Lefeküdtél Marával? Barátja fél részegen bámult a semmibe, aztán sokatmondóan válaszolt: — Ühüm... Ákos izmai megfeszültek, tétova másodperceken múlott, hogy vendégét nem kapta torkon. — Akkor igyál! Elvégre így ’’sógorok” vagyunk... Erre eszébe villant valami, ami számára bizonyosat jelentett: — Ha lefeküdtél vele, tudnod kell, hogy van a testén egy különös ismertetőjel. Mi az? Karesz a vállát rángatta, lapozgatta az újságokat, úgyszólván oda sem figyelt. — Egy anyajegy van a testén. Feltűnő helyen! Hol van az anyajegy? A barátja félrészegen is rádöbbent a helyzet. komolyságára, bánni kezdte már a játékot, amibe belement, most már ő tartotta a poharat. — Öntsd tele! A házigazda nyugodtnak látszott, de a szavai mögött érezni lehetett a fojtott feszültséget. — Egy kortyot sem! Csinálok kávét, józa nodj és mond meg, hogy hol láttad az anyajegyet? Ezzel kiment a konyhába és főzte a kávét. Karesz papírt, ceruzát vett elő és írt: — Az anyajegyről nem tudok, Mara szeret téged. Te bolond! A papírt az asztalra tette, lábujjhegyen az ajtóhoz sompolygott és szinte futva érkezett haza. Az ajtót kulcsra zárta, kihúzta a telefondugót, majd elterült az ágyon. Nem érdekel te sem Ákos, sem az anyajegy. Aludni akart... Szalay István Anyajegy
