Népújság, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. május 28., szombat 7. a Szent Jobb: legendák és tények Államalapító királyunk. Szent István halálának 950. évfordulója alkalmából ereklyéjét, a Szent Jobbot ma délelőtt Egerben, a Bazilikában üdvözlik. Kzért tudósok és legendák segítségével képet szeretnénk adni mind szentként tisztelt uralkodónkról, mind pedig a Szent Jobbról. Terjedelmi korlátok miatt válogatásunk természetesen nem lehet teljes, mégis reméljük, hogy hozzásegítjük olvasóinkat érdekes ismeretekhez. Az államszervező király „Ha közelebb akarunk férkőzni az államszervező király portréjához, csak kortársak nyilatkozatainak adhatunk hitelt. önmagában már Odilo és Berno idézett levele is sokat mond, ez azonban még lehet a keresztény Európa számára tett cselekmény elismerése is. Mindamellett. Odilo leveléből megtudjuk, hogy István király szentek ereklyéinek elnyerése végett fordult hozzá. Ez összhangban van a lotharingiai Leod- vin püspök elbeszélésével, aki. nem sokkal a király halála után, ezt írta bulgáriai hadjáratáról: „Midőn akons. tantinápolyiak zsákmányoltak és a várost kirabolták, az igazhívő István elfordult a fosztogatástól. Belépve a Szent György-templomba, az itt talált ereklyéket elhozta, gondozta, és egész életén át megőrizte." Ezeket olvasva, nem lehet vita, hogy István király az őszintén és mélyen vallásos uralkodók közé tartozott. Ez a maga korában nem volt páratlan jelenség, sőt azt mondhatnánk, hogy az ezredforduló táján ez volt az uralkodó „ideáltípus”. Ilyen volt a szentek sírjához zarándokló 111. Ottó császár, aki Itáliában úgy utazott, hogy sátrában szentek ereklyéi voltak felállítva. A kortársak harmadikként Sancho spanyol királyt emelik ki a szent emberek barátságát kereső uralkodók közül. István vallásossága mindamellett, nem merült ki bi- gottságban. A magyarok iránt barátságtalan német Thietmar, a kortárs, kiemeli István nagylelkűségét, arról szólván, hogyan bánt nagybátyjával, a legyőzött Gyulával, aki a lengyel fejedelemhez menekült és szolgálatába állt. Gyula, „midőn feleségét a fogságból nem válthatta ki. ellenségétől. unokaöccsétől, mintegy ajándékképpen, megkapta. Sohasem hallottam valakiről, aki így kímélte volna a le- győzöttet.” Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a német kancelláriáról Magyarországra jött császári írnokok, akik Szent István okleveleit fogalmazták, a király jelzőjét feltüntető formulában a német király „legdicsőbb” és „legyőzhetetlen” jelzője helyett István neve mellé „jámbor” és „kegyes” jelzőt írták, akkor nem lehet vitás, hogy Istvánt a kortársak keresztény példaképnek, „szentéletűnek” tekintették. A XI. században a „szent” jelzőt nem csupán szentté avatottak nyerték el, hanem életükben is megkapták a kereszténység ügyéért aktívan tevékenykedő papok és uralkodók. így pl. b eatissimus- nak titulálta a tihanyi alapítólevél Írója azt a Miklós püspököt, aki az összeírást szerkesztette, avagy sanctis- simus rex-nek, a „legszentebb királynak” írta a zárai apátnő Könyves Kálmánt 1105-ben. Amikor tehát, 1083-ban, a megvakított Vazul dédunokája, László, a magyar lovagkirály, pápai engedéllyel Szent István testének felemelését rendelte el, nem vallásos propagandát fejtett ki, hanem egy olyan jelzőt szentesített, amelyet az európai kultúrvilág és a magyar nép szemében a nagy király még életében kiérdemelt. Kiérdemelte egyéniségével és életművével: a magyar állam megszervezésével, amellyel népünk fennmaradását biztosította, immár egy ezredévre.” (Részlet Győrffy György István király című tanulmányából. amely megjelent az István király emlékezete című kötetben. Bn.. 1971.) Az uralkodó erényei „Az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját és a parancsok közt a tizedik. Mert az erények ura a királyok királya, miként égi serege áll kereken tíz karból, úgy életed vitele kerekedjék ki tíz parancsból. Kell, hogy a királyt kegyesség, s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Mert, ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát. szerelme- tes fiam. szívem édessége, sarjam jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva. ne csak atyafiságod- hoz és rokonságodhoz vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: »Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.« Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is. hogy Isten felmagasz- taljon most és a jövőben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass:. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes. hogy szándékosan soha, senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzőjét.” (István király intelmei — erkölcstanító könyvecske. részlet) A legenda „Egy bizonyos Mercurius nevű szerzetest, aki papi rendjében az Örökszűz kincstárának őre volt. s a meny- nyei haza szeretete miatt, a világról is lemondott, azon órában, melyben a koporsót felnyitották, nehogy a szent ereklyékből valamit elragadjon, megdorgált a király, és messzire küldött onnan. Mikor szomorú arccal ült a kórusban, egy fehér ruhába öltözött ifjú összecsavart szövetet adott át neki, mondván: »Rád bízom ezt megőrzésre, s ha eljön az idő, felfedésre.-« A szent szolgálat végeztével a szerzetes az épület sarkában a szövetet kibontotta, s elsápadt, hogy Isten emberének ép kezét, rajta a csodás mívű gyűrűvel meglátta; anélkül, hogy tudtak volna róla, magával vitte a monostorba, melynek igazgatása reá volt bízva, s várva várt az ifjú által Krisztustól megjövendölt időre. Itt a földbe rejtett kincset sokáig eltökélten, egyedül vigyázta és őrizte, majd a kolostor alapítóit értesítette. végül, hogy közel- gett a kinyilvánítás ideje, a királlyal is közölte. Ez a püspököket és Magyarország első embereit csakhamar ösz- szehívatta, s miután ott Krisztus sok csodás jótéteményét pazarolta, ő az ünnepélyes napot Isten embere jobbjának felemelésére meghatározta.” (Részlet Hartvik püspök legendaszerkesztményéből, készült az 1116 előtti években.) A hitelesség kérdése „A szent jobb épségben való fennmaradása csak a kettős eltemetés ismeretében indokolható. Amikor István királynak a szarkofágban elhelyezett és mumifikálódntt tetemét az országos zűrzavarok idején kiemelték, hogy a bazilika padozata alá rejtsék, akkor következett be a jobb kar leválasztása. A szent jobb ereklyeként a káptalani kincstárba került, melynek őre a gazdag bihari családból származó Mer- ikur volt. Mint a szent job- bi apátság XII. századi okleveléből megtudjuk. Merkur a szent jobbot „ellopta”, és saját családi monostorában, Biharban helyezte el. A lopásról többen tudhattak, mert Hartvik elbeszélése szerint, a sír 1083-i felbontásakor, a király Merkúrt kitiltotta a sír mellől. "nehogy a szent ereklyékből valamit elraboljon<•. Mikor a sírt felnyitották, a csontok számbavételekor kiderült a hiány, kivált, mivel köztudott volt, hogy Szent Istvánt nevezetes gyűrűjével együtt temették el. Amikor László király 1084. május 30-án, a Berettyó menti egyházhoz látogatott. Merkur. hogy lelkén könnyítsen és a király jóindulatát is megnyerje, csodás történetbe ágyazva vallotta meg, hogy került a szent jobb hozzá. Eszerint, amikor László kitiltotta őt a sír mellől, és ő emiatt a kórusban szomor- kodott, egy fehér ruhába öltözött ifjú összecsavart szövetet adott át neki, s így szólt: "Rád bízom ezt megőrzésre, és ha eljön az idő, felfedésre!« A szent szolgálat végeztével Merkur az épület sarkában kibontotta a szövetet, és elsápadt, mikor "Isten emberének« a kezét meglátta, rajta a csodás művű gyűrűvel. Ezután egyedül őrizte a kincset egyházában. amíg elérkezett a kinyilvánítás ideje. A csodákra váró hangulatban jól jött Merkur vallomása. A király hitt neki — vagy legalábbis úgy tett, mintha hinne —, s megbocsátott, sőt a fából épült monostor helyébe egy kőmonostor építésével bízta meg Álmos bihari herceget. Ez a Szent István király, ill. a Szent Jobb tiszteletére emelt monostor lett a szent jobb középkori őrzőhelye, s a körülötte kialakult mezőváros neve Szentjobb (románul: Siniob). A monostor középkori pecsétjein könyökben meghajlított kar látható. esküt tevő kézzel; fölötte hol nyitott, hol zárt koronával és köriratában a a S(Z)ENT JOG névvel. (A jobb és a jog szó ui. hajdan egyet jelentett!) A pecséten ábrázolt ereklyeképnek nagy fontosságot nem tulajdoníthatunk, mert a mai szent jobb kicsiny ábrázolásban nem is volna felismerhető, s a pecsétre olyan képet kellett faragni, amire az olvasni nem tudó ember is ráismer. Van olyan feltevés, hogy a pecséten ábrázolt kar az ereklyetartót jeleníti meg. ami szintén elképzelhető. Elterjedt vélemény szerint, az akkori szent jobbhoz nagyobb karrész tartozott, s a jobbtól elválasztott kart azonosítják azzal a karereklyével, ami Lengyel- országba került. Ezt utóbb Lembergben, a mai Lvovban őrizték, s belőle a Felvidéken birtokos Koháryak, 1659-ben, egy testszövetda- rabkát kaptak ereklyeként. Egy másik karereklyét már 1457-ben leltároztak a bécsi Szent István protomártírról nevezett dóm kincstárában, s ott tartják számon ma is. Ezeknek a szent jobbal való egybetartozását az teszi kétségessé, hogy XVIII. századi ábrázolásaik ereklyetartóba fogott karcsontot tüntetnek fel. s így a Fehérvárott őrzött csontokból is eredhetnek. A pálosok kezére került szentjobbi monostor a XV. században hanyatlani kezdett, s ekkor a szent jobbot Székesfehérvárra vitték át: ottlétéről biztosan tudat Los- kai Osvát. A mohácsi vésszel köszönt be a szent jobb történetének „igazolatlan” korszaka. Székesfehérvárt 1541-ben foglalták el a törökök, s ekkor szabad rablás kezdődött. Azt lehetne hinni, hogy a janicsárok kezén ereklye nem maradhatott meg. mert értékét nem ismerték, és csak a nemesfém, fogoly és más jószág érdekelte őket. De tudunk róla, hogy egy keresztényből mohamedánná lett tolmács. Mahmud terdzsü- mán. 1541-ben éppen Fehérvárról. nyilván a bazilikából vitt el egy latinul írt magyar krónikát, melyet aztán törökre ültetett át; ez volt a fentebb említett Tárih i- Üngürüsz. Mahmud. aki "Istefán királ" életéről több fejezetet írt, nyilván tisztában volt a szent jobb értékével, s akár ő, a kár egy hasonló renegát, magával vihetett ereklyéket a Balkánra, és áruba bocsáthatta kereskedőknek. A szent jobb már 1590-ben egy balkáni kereskedővárosban, Raguzá- ban. a mai Dubrovnikben tűnt fel. Ekkoriban a domonkosok ezüst ereklyetár- tót készítettek számára, majd 1618-ban leltárba vették. A szent jobb Raguzába kerülését nagymértékben valószínűsíti az a körülmény, hogy a domonkosok a XVIII. században vele együtt őriztek egy Szent István-koponya- ereklyét is. márpedig tudjuk, hogy 1440-ben, Fehérvár volt az egyik koponyaereklye őrzőhelye. s így ez együtt kerülhetett el a jobbal. Mária Terézia 1769-ben a koponyaereklye részét, 1771 - ben pedig a szent jobbot visszaszerezte Raguzától. Míg az előbbi Pozsonyba került, majd vissza Székesfehérvárra, a szent jobbot még 1771 őszén, ünnepélyesen Budára hozták, s ma a budapesti Szent István-bazilikában őrzik. Ha felmerül az ereklye hitelességének a kérdése, általában elmondhatjuk, hogy írott adatok alapján az ereklyék azonossága teljes bizonyossággal nem állapítható meg. Ne feledjük, hogy még írásos tanúság mellett is előfordulhatott. hogy az ereklye tűz alkalmával vagy az őrző másféle gondatlanságából elpusztult, s ilyen esetben egyszerűbb volt a hiányt egy más, hasonló ereklyével pótolni, mint a kárt bevallani, s az imádásra érkezett híveket hazaküldeni. Ami a szent jobbot illeti, ilyen lehetőség ez esetben sem zárható ki, de ha ettől a történeti módszerrel megállapíthatatlan tényezőtől eltekintünk, azt mondhatjuk, hogy az adatok valószínűsítik a szent jobb azonosságát, s a hiányzó lánc történetileg jobban áthidalható, mint az első pillanatra gondható. Az 1084-ben „megtalált” ereklyének egy jellegzetessége tér el aimai szent jobbtól. Akkor Szent István gyűrűje ékesítette a jobb egyik ujját, míg a mai szent jobbon nincs gyűrű. A szent jobbot 1971-ben alkalmam volt közelről megszemlélni. Kerestem rajta a gyűrű nyomát, de csupán a hüvelykujjon észlelhető külsérelmi nyom, amelyet esetleg gyűrű lehúzásából lehetne magyarázni. Noha ritkán, hüvelykujjon is viseltek gyűrűt, nem tudjuk, hogy melyik ujján viselte István király, az meg éppenséggel valószínű, hogy előbb-utóbb levették az ujjról az ereklyévé vált gyűrűt, talán már László király idejében. Mindent összevéve, ha a tudományos vizsgálódás valamennyi kételyt nem is altathat el. az bizonyos, hogy a szent jobb tisztelete 900 éven át szinte töretlen volt, nemcsak Magyarországon, hanem más országokban is, ahová a szentté avatás után részei kerültek.” (Részlet Györffy György István király és müve című művéből. 1977.) Az ereklye A tudomány megállapítása szerint minden bizonnyal hiteles Szent István ereklyéje, a Szent Jobb, amelyet ma és vasárnap lehet megtekinteni az Egri Bazilikában. Az ezüst ereklyetartót a domonkosok készitették számára az 1500-as évek végén. Budára 1771 őszén került ünnepélyesen vissza, ahol a Szent István Bazilikában őrzik. Közéletiségiink a közírói tevékenység tükrében Nem tartjuk véletlennek, hogy napjainkban a közéle- tiséggel, a közösség politikai, társadalmi, gazdasági életével kapcsolatos közírói tevékenység szó- és nyelv- használatában egyre több, eddig alig ismert szakszó- kincsbeli nyelvi forma jut közlő, kifejező szerepekhez. A magánéletből kinövő úgynevezett kisközélet szóösszetétel azt a társadalmi szerepvállalást nevezi meg, amely a szűkebb közösségekben, pl. a lakókörnyezetben szolgál alapul a nagyközéletben reánk váró közügyekben való közszereplésre. A közéleti tevékenységben ma már nem teljes értékű a közszereplés, hanem inkább a közügyalkotás. Ez az összetétel is a közírói tevékenység új leleménye, alkotása. A sajtó hasábjain napjainkban jelentkeznek ezek az újdonság számba vehető nyelvi formák is: Köztanulság, szellemi köztőke, közérzetrajz, utcai köztudósitás, intim és közszféra, közöröm, közösségies szín felerősödése, ügyeletes közellenség, közétvágy, közricsaj, köztolvaj, közéleti töltésű riport, társadalmi közbizalom, közszolgálatú épület (piaccsarnok) stb. Folyóiratainkban sűrűn jelennek meg cikkek a köztudatot izgató kérdésekről, a közmorált sértő tevékenységekről, a közpénzek elherdálásáról, a közterületi társadalmi munkáról, a közakarattal vállalt tevékenységekről stb. Közíróinkhoz hasonlóan szépíróink, köztük a köz- életiséget is vállaló költőink alkotásaiban is egyre gyakrabban jelentkeznek a köz- előtagú szóösszetételek kulcsszói szerepekben. Erről tanúskodik színes példatárunk is: „A boncolási jegyzőkönyv s a másik: / az anyakönyv és a közfelfogás / s általában a közmegegyezés / öregnek mondanának, s mondanak / s a Hogyan éljen az idős / ember? című népfelvilágosító / kátét adnák jószándékkal kezembe. / De én tanácstalanul néznék a könyvre / értetlenül a közmegegyezőkre / ... lehetséges a közmegegyezés / régen kiformált állásfoglalása / valahol mégis bent a semmilyen / szerszámmal, műszerrel, kísérletekkel / föl nem deríthető tájékokon / — közhely viszont, igazságtól az — /,, ott bujkál a gyermek ifjú s a férfi, de az öreg nem ...” (Csorba Győző: De) Az iróniába oltott költői szándék állít meg bennünket Páskándi Géza versének olvastán: jó néven vesszük szóalkotási képességének, s nyelvi leleményekben való jártasságának jelentkezését, a közröhögés és a köztapintat szavak felhasználásában: „Űri hölgy nem eszik virslit, kolbászt, nyilvános helyen ... /, nehogy kihívja így maga ellen / a semmi- rekelők közröhögését, j Hölgyem, én, a hősi köztapintat delnőjét / hurrázom ...” (Páskándi: Illemtanéra). Annak is csak örülhetünk, ha költőink egy-egy mai nyelvhasználatunkból kiavuló szóra is bíznak nagyon is mai mondanivalót megfogalmazó szerepet: „Egykor mindenre tudtak találó szentenciát / boldogabb korok közrendű bölcselői” (Deák László: A barátságról). Kiss Dénes tanácsát is jó, ha megfogadjuk: „Rá se ránts a közricsajban /, ha eszmény helyett bódító bóvli ösztönt hergel, agya bódít” (Kiss: Az ifjúság házeresze). Remélem, hogy cikkemmel azt is példázni tudtam: a szóteremtés ösztöne és szándéka ma is munkálkodik bennünk és általunk, s ez így van rendjén. Hisszük, hogy közérdeklődésünk és közhasználatunk kíséri majd figyelemmel nyelvi /szerep- vállalásukat is. Dr. Bakos József Mindennapi nyelvünk
