Népújság, 1988. május (39. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-14 / 114. szám

Hunk a gáton és bámuljuk a vizet a sarudi öbölben. Távolabb, — mint nagy fehér lepkék — sirályok hasítják aha-bokat. Ott valahol, ahol valamikor a kis Tisza folyt és amely most egy nagyvárosnyi sima vízfelület a felduzzasztott Tiszán. — Innen kezdődik a strand! Kikötött csónakokat ringat a szél, a partot bi­zony megviselte a tavaszi hullámverés, ahová Talmács János tanácselnök még a nyáron strandhoz illő kavicsot, homokot Ígér, a gát tú­loldalán pedig a félig kész öltözők befejezését. A kempingbe még csupán szállingóznak a ven­dégek, de a nyár igencsak szaporítja a lakossá­got, a vizet, a nyugalmat, a békés pecázgatást kedvelők sokaságát. Sarud tavaly ünnepelte fennállásának 650 éves évfordulóját. Itt a magas töltésen szemlé­lődve arra gondolok, hogy nagyot néznének eleink az őket annyiszor pusztító, sőt elpusztító fertelmes nagy viz láttán, amely most már senkit sem fenyeget, ezért így nyaranta inkább tüle­kednek ide, mintsem elfutnak az emberek. A hajdani „Sorousd“ királyi birtok volt, amelyért Csanád egri püspök a dunántúli — többet érő — Mór faluját adta cserébe Károly Róbertnek. A száz évvel ezelőtti tízezer holdasnál is nagyobb sarudi határból mindössze 3400 hold volt a szántó, a többi rét, legelő, erdő és nádas. Az ősök bizony csodálkoznának, de kutatná­nak is! Keresnék rétjeiket, a selymes, dús takar­mányt adó legelőket, az ártéri erdőket ésa közel háromszáz hold nádast is, amelyen hajdan ür és jobbágy békétlen haraggal folyton osztozko­dott. E tájon most már a viz az űr! Az ember 1970 óta — új gátrendszer közé szorítva — örökre el­némította az árveszély miatti harang-kongatást, a régi bajt, amelyek helyett mitagadás újakat hozott a kibontakozásában erőlködő új élet. — Sarud a Közép Tiszavidék folyamatosan és fokozatosan fejlesztendő üdülőkörzetének ré­sze... Ez amennyiben öröm, annyiban gond is, mert nem könnyű a nyaranta ide költöző új te­lektulajdonosok, — mintegy 230 család — és a kirándulók ellátásáról a kis falu vezetőinek gondoskodnia. Sok minden történt már. Új vendéglő épült, gazdagodott az ellátás, mégis bőven van türelmetlen követelődzés, jelenleg nem teljesíthető óhaj és sóhaj. Némelyek adju- ramistent akarnak; köves utat, járdát, vizet, olyasmiket a telkeiken, amire 650 éve várt türe­lemmel az őslakosság. — Mi is adófizető polgárok vagyunk! A tanácselnökkel és a vb titkárnővel Szabó Lászlónéval, az Üdülő Bizottság titkárával a ta­nácsházán folytatjuk a beszélgetést a nagy idő­ket átvészelt, sok rosszat és jót megért kis faluvá zsugorodott település életéről. Bizony, az élet hullámverései a régen itt élő dolgos, iparkodó népet sem kímélték, bajt és áldást egyaránt hoz­tak. — Elnéptelenedünk, csökken az őslakosság. Meglepő statisztikák között bogarászunk. A számok nem hazudnak és valóság, hogy a jelen­legi 1650 állandó lakos nyolc évvel ezelőtt há­romszázötvennel volt több, negyven esztendő­vel ezelőtt pedig éppen kétezerrel... — A fiatalok többsége máshol keres megél­hetést. A történelem leckegyűjteménye persze ki­meríthetetlen és ha igazak is a számok, de hat­nak az ellenerők, és a tülekedő jelen jóvoltából változtatják a szint. Ám mielőtt segítenénk a tiszta valóságlátást, nézegessük egy kicsit még tovább ennek a kis tiszai falunak a szürke hét­köznapjait. A faluban nyolcvanöt cigánycsalád él, min­tegy 310 ember’. Az iskolában a gyerekek negy­ven százaléka, az óvodában több mint a fele ci­gány származású. Végh Mihály, az Általános Művelődési Köz­pont igazgatója az iskolában két csengetés kö­zött kevés szóval is sokat mond, majd kezembe nyomja az intézmény saját technikával készült képes híradóját, amelyet a tsz sokszorosít és d'r. Zsolnai József: Egy gyakorlatközeli pedagógia c. könyvét. Nagyszerű olvasmány mindkettő, nem szól­va arról — bármily furcsán is hangzik -, hogy a pedagógiai tanulmány ajánlásait érzem a híra­dóban. Tudom, messzire kalandozunk ä hétközna­pok hullámverései között, ez azonban szivár­ványkép, mert minden, ami most ebben a falu­ban a politikában, a gazdaságban, a kultúrában, az idegenforgalom kibontakozásában történik nem más, mint a megtartó erők megtalálása. — Felismertük, hogy a cigánylakosság továb­bi növekedése tény. Ezért mindent el kell kö­vetnünk, hogy mielőbb sikerre vigyük társadal­mi beilleszkedésüket, műveltségűk fejleszté­sét... Ezek az igazgató szavai, mint ahogyan a ta­nácselnök is arról tájékoztat, hogy a cigányok 95 százaléka tisztességes munkás, számos csa­lád anyagi helyzete, lakáskultúrája bárkinek példaként szolgálhat. A baj az öt százalékkal van! A megyében Besenyőtelek után a hetvenes években elsőként honosították meg a komplex nevelési és oktatási formát. Fél ország járt ide modern pedagógiát tanulni és most úgy tűnik, a Zsolnai módszerrel ismét tovább lépnek. — A magyar és a cigány lakosság együttélése kapcsolódik ehhez a programhoz! Ehhez ren­delkezésünkre áll egy kiépített videórendszer, a számítógépeink, amelyekkel itt nem csupán ját­szanak, de dolgoznak is. Ezen történik az intéz­mény ügyiratkezelése, az órarendek összeállítá­sa, a dolgozók bérnyilvántartása és nem utolsó sorban az iskolai újság készítése, amelyet a gye­rekek írnak. Fejemben és szívemben megszelídülnek az előbb még oly riasztó számok, prófétaként hallgátom az igazgatót, az iskolatitkárt, a könyvtárost, megcsap, magával ragad a hév, a lelkesedés. — Sok a hátrányos helyzetű és veszélyeztetett gyermek, — korántsem valamennyien cigányok -, ezért a legjobb pedagógiai programra van szükségünk. Ez egy általános képességfejlesztő tevékenység, amely máraz óvodában kezdődik. Ehhez és a vállalt országos kísérlethez úgy érez­zük mindenünk adott, egyebek között a hat és félmilliós költségvetés keretei között. Nem kerülgetem a szavakat! Konkrétumo­kat szeretnék hallani a cigány gyerekekre vo­natkozóan. Kézzel fogható eredményeket, gon­dokat, bajokat, sikertelenségeket is. Ketten is elmondják, alig győzöm papírra vetni: Tiz éve még fehér hollónak számított az olyan cigány gyerek Sarudon, aki kijárta a nyolc osztályt. 1962 történelmi dátum! Ekkor végez­te el az általános iskola valamennyi osztályát az első cigány tanuló. Most kivétel nélkül mind­egyik a szakmunkásképzőbejelentkezett... — Mi a gond? — A cigányok korán érnek! Párválasztás, élettárs, vagy házastársi kapcsolat miatt előbb- utóbb kimaradnak a szakmunkásképzőből. „Elhálnak“. Az ő nyelvhasználatuk szerint. És ennek a következménye a félbeszakadt tanulás, a derékbatört szakmai próbálkozás. — Hol a megoldás? Egy munkahelyteremtő beruházást tervez a tsz, kétmillióért tanműhelyt épít a jelenlegi gép­műhely mellé azok számára, akik — magyarok, cigányok — de kiestek a szakmunkásképzőből. Ez egy pályázat tulajdonképpen, amelyet az Ál­lami Bér- és Munkaügyi Hivatal hirdetett meg ötven százalékos költségvállalással. Belevá­gunk! Ne kallódjon el, ne váljon csavargóvá egyetlen fiatal sem, jöjjenek haza és ha úgy tet­szik család mellett szerezzék meg három év alatt ők is a szakmunkás bizonyítványt. Igen, a termelőszövetkezet! Tőlük és róluk mindössze egy vb beszámoló kerül a kezembe és a tanácsnál, meg az iskolában szerzett informá­ció a múlt esztendő 16,5 milliós nyereségéről. Nagy Dezső elnök nevét sűrűn emlegetik, a fő mecénást, aki felismerte, hogy csak képzett, okos, értelmes emberekkel boldogulhat a gaz­daság és, hogy az iskola; az oktatás, a nevelés termelőerő. Nem véletlen, hogy a gazdaságban 16 embernek van egyetemi, főiskolai végzettsé­ge. A világ persze nem fogható kézbe, de ha egy közösség sűrejébe belecsöppen az ember és ott nem csupán néz, de lát is, előbb-utóbb eliga­zodhat a szándékokat illetően. Hosszú a Tiszagát, száraz időben negyede az út innen Kisköréig. A sima víztükör itt-ott még megtörik, bokrok hegye, hajdani erdők lomb­koronája integetnek inkább csak emlékeztető­ül, mert ez a táj már nem a régi. Gátszakadás lett a gyakori hullámverésből és egy nagy tó kelet­kezett itt az ország közepén. Úgy tűnik valamikor ez lesz a második Bala­ton... Szalay István Sarudi hullámverés

Next

/
Thumbnails
Contents