Népújság, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. április 30., szombat 9 TÓTH ÁRPÁD Az új isten Üj isién szól hozzátok, emberek! Nem templomok setét hajóin úszó Tömjén között ragyog fel tűz-szeme. Barnult szentképek arany keretéből. Nem oltárok gyertyái közt fehérük Alabástrom közönnyel hallgatag, Hívők csókjától koptatott szobor. Nem méla, hosszú, vont litániák Cukros hullámát untán szürcsölő Egek lakója! Nem! Üj isten ez! Új isten szól hozzátok, emberek! Nem ég szülötte Ö! Nem mennyben él, Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen. Ki arca elé vonta az eget, Mint egy hűvös, nagy, kékselyem palástot. Nem! Ó, de nem is föld bálványa ö. Mint ama Mammon, aki ült hízott Gőggel rajtunk s szájától millióm Élősdi csáp kígyózott szerteszét S a szürcsölő, szívó karok befonták A szüzek testét s feltörték finom Velőért a költő zengő agyát S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva Átkúsztak a robotos termek odván S felitták mind a könnyet és az átkot S a lomha Rémben mind aranyra vált ez És új éhséggé, bár a telt belek Már a nehéz aranytól eldugultak S a rothadó nagy testre már kiültek Félelmes és aranyló hullafoltok ... Most új isten szól néktek, emberek! A véres földnek vére szülte öt, A sok kiomlott, sűrű, keserű Vér összeállt a fájó földeken, Testté tapadt, alakká tornyosult, Vérszínű, nagy mezítelen alakká. Ki országlépő-tágra tárja lábát S földet rengésre tépő hangja zeng Piros Keletről a sápadt Nyugatnak: „lm eljöttem! Eljött a Vörös Isten!" És megy s dörgő léptére messze reszket A sárga Szajna s medréből kicsap, Jerikhós visszhangot ver vén Westminster S az Óceán zöld üvegén vörösen Előre rezg ezermérföldes árnya S átfogja a Fehér Ház vak falát... Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Ismerj meg minket, tieid vagyunk! A szíved-hajtó, élő, drága nedv, A diadalmas vörös lüktetés A mi bús vérünktől is gazdagult S világra ömlő harsonád sodrába Gyötört torkunk reszkető hangverése Szerényen s mégis segítve simul: A kicsiny, árva, magyar jaj-patak A messzezengő nagy moszkvai árba. Mely most tisztára mossa a világot: sem köszörvthették hangos örömmel, nehogy a pénz és a társadalmi rend megszidja szegényt. De annyit megtettek. hogy gondosabb ruhában és illedelmes örömmel kísérték a városból kifelé, a szabad ég alá, a biztató zöldbe. Abban az időben nagyon megsajnáltam ezt a szegény szép hónapot, és sorsát a szívembe fogadtam. S úgy láttam, hogy a barátságomat ő is szívesen vette. Nem is csak szívesen talán, hanem szerette volna, ha hívei közé állok magam is. Hát én oda is álltam. De ez már nem a hazában, hanem idegen földön történt, ahol éveket töltöttem Májussal együtt, igazán testvéri módon. Néki jobb sorsa volt. mint itthon. Nekem is jobb talán, ámbár borongó- sabb. Azokban az években ő sokat és hálásan emlegette nekem, hogy itthoni mostoha sorsában, annak idején, megértettem őt; úgyszintén azt is. hogy a bizakodását, a jövőt illetőleg, nem vettem kicsibe. És a jót jóval visz- sza is fizette, mert amikor kifárasztott a gyárban a munka, vagy a szolgálat a változatos helyeken, olyankor mindig tört nekem a hitéből egy darabocskát, hogy, azzal tápláljam magamban a jobb jövendőt. Aztán hazajöttem. De hát itthon, mintha el sem mentem volna, Május még mindig szegény és árva suszterinas volt. Üj és egyre újabb törvényeket hoztak, melyek az ő mostoha sorsát szilárdítani parancsolták. Ha gyermekkoromban vidámságom volt Május, majd későbben hasznomra forduló szépség; ha a városban szegény és árva inas, és idegenben bizalmas jó barátom: akkor most bajtársa lettem tollal a kezemben. Egyebet nem is tehettem. De hát hogyan is tehettem volna: Hiszen most már mindent együtt láttam benne, ami a földi életet emberi életté teszi: a létezés vidámságát, a szépség hasznos voltát, a munka becsületét és az igazság mosolyát. Együtt küzdöttünk tehát és együtt bíztunk, elejétől fogva mostanáig. És nem hiába! De ne felejtsd el. Május, hogy az ellenségeid is boldogok voltak valamikor. Mihelyt azonban megsértették a munka becsületét és vétkeztek az igazság ellen, már a várakozó boldogtalanság útjára léptek. Éppen azért, te mindig és mindenkivel szemben védd meg a szellemi és a testi munka tisztességét, s őrködj az igazság fölött! Én is megtartom intelmeidet, melyeket évről évre és oly. s szorgalmasan, emlékezetembe írtál. S mi- vei ez nem is lehet másképpen, most vidáman felemelem virágos ágamat, hogy jöttöd napján tisztelegjek előtted. A munka Én őt dicsérem csak, az élet anyját. Kitől jövendő győzelmünk ered: A munkát dalolom, ki a szabadság Útjára visz gyász és romok felett. A gyárkémény harsogja diadalmát S a zengő sínen kattogó vonat. A béke ő, a haladás, igazság. Mely leigázza a villámokat. Nagy városokban, végtelen mezőkön A dala zeng és zúgni fog örökkön, Míg minden bálvány porba omol itt. Én őt dicsérem csak, az élet anyját, Kinek nővére Szépség és Szabadság S kinek világa most hajnalodik. Kőmívesek, kik hordjátok a téglát, Hogy égbetörjön torony és tető, Ugye, tudjátok, hogy szent a verejték, Hogy minden nagyság abból eredő? Lakatosok, kik zárakat csináltok, Melyek megőrizik a kincseket, Ugye, tudjátok, hogy a nyitja hol van Annak, hogy ínség és nyomor lehet? Asztalosok, kik fúrtok és faragtok, Hogy asztal, ágy és koporsó legyen, Mikor készittek már egy nagy koporsót, Melyben a szolgaság lesz a tetem? Vasutasok, kik lámpákkal jeleztek És sípoltok, ha indul a vonat, Tudjátok-e, hogy egy új állomás vár, Hol mást nem látni, mint munkásokat? Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Legyen szavad teremtés új igéje, Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk. Mit elrontott sok régi, úri isten, Te istenek közt új és proletár Formáld boldoggá pörölyös kezeddel, Emelj minket roppant tenyereidre És a magad képére gyúrj át minket! A munkásotthon homlokára Ki itt belépsz, templomba lépsz be. Szentség a munka és erő, Ez a jövő nagy menedéke, Embert egekbe emelő, A munka a rend és a búke. Az életünknek lelke ő, Csak az a bitang és hazátlan, Ki here módra él magában. Ki itt belépsz, jövőbe lépsz be, Mely millióknak ád jogot, Vérért, verítékért cserében, Hogy legyenek mind boldogok! Hogy a gyalázott ember képe Ragyogjon, mint a nap lobog, S a munka ne legyen robot csak, De himnusza a dolgozóknak! Ki itt belépsz, hozd el magaddal Piros zászlónak a reményt, Ki itt kimégysz, vidd diadallal A mély hitet, vidd szerteszét, Dolgozni, föl, mind, lankadatlan, Amíg az élet fénye ég! Hirdessük: itt nem boldogul más, Csak aki alkot, aki munkás! A dolgozókhoz JUHÁSZ GYŰL/» ka
