Népújság, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
10. A TUDOMÁNY ÉS VILÁGA NÉPÚJSÁG, 1988. április 30., szombat Érdekes, változatos világ, az állatok világa. Múltjuk és jelenük sok-sok érdekességet takar. Érthető tehát, hogy szívesen figyeljük, olvassuk, nézzük az állatvilág megany- nyi színfoltját. Mai összeállításunk róluk szól, olyan újfajta dolgokról, amelyek a tudományos kutatások, megfigyelések alapján születtek és az élővilág e fontos tagjainak életére utalnak. Tájékozódás ultrahanggal Törpe denevér repülés közben. Nyitott száján át ultrahangot bocsát ki és a visszhang alapján tájékozódik (KS) A vadon élő állatvilág a hangingerek özönében él; ezek egy részére a természetjárás során mi is felfigyelhetünk. Nyári estéken szívesen hallgatjuk a tücskök ciripelését, a Magas-Tátrában megfigyelhetnénk a sziklák között élő mormoták félelmetesen visszhangzó füttyhangját, erde- inkben sétálva a kakukk szavát. Sok-sok állati hangot csak a kutató ismeri, hiszen az emberi fül egyáltalán nem is érzékeli. A világ minden részén kutatják, hogy miről és hogyan tájékoztatja a hangoz állatokat. Any- nyi bizonyos, hogy hangforrásból kiinduló mechanikai rezgés, amelyet a levegő vagy a víz (mint közeg) az állat hallószervéhez továbbít. Az érzékelt hanginger az állat számára fontos információt tartalmaz, melynek feldolgozása révén az állat meghatározhatja a hangforrás irányát és távolságát. Az is bizonyos, hogy a hallásérzet alapján való tájékozódás az állat számára a látáshoz képest gyengébb, pontatlanabb, kevesebb információt nyüjt és csak rosszabb látási viszonyok esetén (például éjszaka) lép előtérbe. Sokszor az állat nemcsak a hangforrásból jövő hangokat érzékeli, hanem a visszhangot is; természetesen az állat csak akkor tudja hasznosítani a visszhangokat, ha a hangforrásból kiinduló elsődleges (primer) hang a visz- szavert (szekunder) hangtól megkülönböztethető. A visszavert rezgésekkel való tájékozódás legkezdetlegesebb formáját a vízibogarakhoz tartozó kerin- gőborgárnál észlelhetjük, amely az akadályokat a saját úszómozgása által keltett áramláshullámok visszaverődése útján érzékeli. A delfinnél is magasfokú visszhangérzékenységet feltételeznek, mivel rossz látási viszonyok mellett is érintés nélkül úszik át a háló kiszakított helyén, biztonsággal kerüli ki az akadályokat, meg tudja különböztetni a kis halat a nagyobbtól, stb. A legmagasabb fokot ezen a téren a kisdenevérek érték el. A közel 100 kiloherz frekvenciájú ultrahangot ezek a fajok hatalmasan fejlett gégefőjükben képezik, és a szájukon vagy ormyí- lásukon keresztül préselik ki. A kibocsátott hang minősége és ereje fajonként változik a rövid, kattanó hangtól a hosszú sikoltásig, a 10 kiloherztől a 100 kiloherz frekvenciáig. A hangerősség és a frekvencia rendszerint a hangkibocsátás kezdetén a legnagyobb, majd fokozatosan és ritmikusan gyengül. Laboratóriumi viszonyok között a kisdenevérek 0,18 mm-es drótakadályokat teljes sötétségben is biztonsággal kikerülik. Arra a kérdésre, hogy a hang- árnyék-hatás, vagy az idődifferencia alapján tájékozódik-e a visszhangot érzékelő állat, ma még csak feltevésekkel tudunk válaszolni. A nagy, mozgékony fülkagylók a hangárnyék-orien- táció mellett, a két fül közötti kis távolság az idődifferencia-orien- táció ellen szólnak. Különösen érdekes, és a differencia-orientáció ellen szól az is, hogy a patkósorrú denevérek egy füllel is biztosan tájékozódnak. Világító állatok Az ember kezdettől fogva megfeszített erővel harcolt a sötétség ellen, s ma már a technika minden eszközét felhasználja arra, hogy mesterséges fény előállításával az éjszakai órákban is biztosítható legyen a munka, a közlekedés, a gyógyítás és a szórakozás. De nemcsak az ember, hanem az élővilág sok éjszakai és a tenger mélyén állandó sötétségben élő faja is igyekszik maga körül fényt teremteni úgy, hogy saját testében fényt termel. Az élőlények fénytermelését biolumineszcenciának nevezzük. Az egysejtűeknél és alacso- nyabbrendű többsejtűeknél szinte az egész test világít. A csalán- zóknál, férgeknél világító foltokat, csíkokat találunk a test különböző részein, de rendszerint oly sűrűn, hogy lényegében még itt is az egész test világítónak látszik. Magasabbrendűeknél, a lá- basfejűeknél, rákoknál, halaknál ellenben a világítóképesség a test bizonyos tájaira korlátozódik. Magát a fényt a bőrben elhelyezkedő világítósejtek, mirigyszerű sejtcsoportok vagy bonyolultabb felépítésű sajátos világítószervek termelik. Ezek száma nagyon változó, gyakran az egész test felületén elosztva, máskor a hason, és a test oldalán vagy a fejen találhatók. Ritkán az is előfordul, hogy csak a test egy adott részén van egy vagy két világítószerv. így például a lámpáshal egy pár nagy világítószerve a szemek alatt helyezkedik el, más halfajoknak a felső ajak csúcsán vagy a hason van a páros világítószervük. A biológusokat sokat foglalkoztatta, hogy mi a fénykibocsáV ílagito halak, amelyeket egy mélytengeri buvargömbbel 800 méter mélységbe merülve fényképeztek le. A búvárgömböt hajóról kötéllel eresztették le. (KS) tás szerepe az állat életében ? E kérdésre még ma sem adható egyértelmű, bizonyítható válasz. Feltehető, hogy a rövid ideig tartó, villamosszerű fényjelek az állat ellenségeinek elriasztására vagy megtévesztésére szolgálnak. Egyes trópusi szentjánosbogarak például cikk-cakkban repülnek, időnként fényjeleket bocsájtanak ki, ezzel a bogarat követő ellenséget tévedésbe estik. Ugyanígy egy tintahalfaj az ellenség észrevételekor tintazacskójából fénylő nyálkafelhőt bocsát ki, amely maga után csalogatja a támadót, miután ő eltűnik a sötétben. Van példa arra is, hogy a világítás csalogató szerepet tölt be. A lámpáshal —, amely viszonylag erős fénycsóvát bocsát ki magából — a mélytengeri szervezetek egy részének érdeklődését felkelti és azokat maga köré csalogatja. Egy másik világító hal hasi részén 32 pár világító szerv van, ezek fénye a táplálékul szolgáló aprórákokat csalogatja maga köré. Néhány hal sajátos helyen lévő világítószervének is csalétek szerepet tulajdonítanak. Egyeseknél az úszósugarak, másoknál a bajuszszálak vagy az első állkapcsok világítószerve csalogatja a hal táplálékállatait. Toktenyésztő üzem A tokfélék a porcos-vértes halak közé tartozó fajokat képezik. Általában jellemző ezekre a halakra, hogy testükön öt vértsor húzódik. Magyarországon régen gyakori volt a kecsege. A tokfélékhez tartozik még a viza, amely a Földközi- és a Fekete-tengerben egyaránt előfordul. A tokfélék sajnos Nyugat-Eu- rópa vizeiből csaknem teljesen eltűntek, számuk vizeink szennyezettsége miatt nálunk is csökken. Állományuk megcsappant az USA-ban és Kanadában is. A Szovjetunióban viszont jelentősen gyarapszik a tokfélék állománya. 1968-ban az Azovi-ten- gerben 700 ezer volt a tokfélék száma, ma már 11 millió körül mozog. Szovjet halgazdálkodási szervek a Don felső szakaszán alakították ki az ívásra vonuló tokfélék fő útvonalait. A tokfélék számának gyarapításához az is hozzájárult, hogy 10 évvel ezelőtt a Don melletti Rosztov városban hét szakosított haltenyésztő üzemet alapítottak. Rosztov az Azo- vi-tengerbe ömlő folyók torkolatában fekszik. A tokféléket tenyésztő üzemből évente 35 millió, egyenként 2-3 gramm súlyú halat bocsátanak a tengerbe. A tokfélék gyorsan szaporodnak. Természetes körülmények között a hal kibocsátotta többmilliárdnyi ikra többsége azonban elpusztul. Mesterséges körülmények között viszont nagy részük élve marad. A Szovjetunió halászzsákmányát a folyamokban és a tengerekben a tokfélék terén ma már a haltenyésztő üzemek medencéiben nevelt és innét kibocsátott halak adják. Egy szovjet toktenyésztő üzem, ahogyan a halszemoptika látja. (APN-KS) Csak egy teljes csontváz maradt ránk Ősmadárleletek Az élővilág evolúciója a tengerben kezdődött ugyan, a ma élő fajok jelentős része mégis szárazföldi életmódot folytat. Az evolúció igen jellegzetes lépése lehetett tehát a víziről a szárazföldi életmódra való áttérés. A már szárazföldi élethez alkalmazkodott élőlények között szoros kölcsönhatás jött létre: az állatvilág zöme a szárazföldi növényekből élt, s csak később alakulhattak ki a ragadozó állatok. A létszámban és fajokban egyaránt rohamosan gazdagodó állatvilág új élőhelyek meghódítására kényszerült, a helyváltoztató képességgel rendelkező állatok viszonylag rövid idő alatt benépesítették a tengermenti partvidéket, az ettől távol eső szárazföldeket, a terepről kiemelkedő magaslatokat, a fákat és sziklákat. Mindezek elfoglalásával sem elégedhetett meg az élővilág: szinte kínálkozott a levegő meghódításának lehetősége is. Ma már az állatvilág csaknem kétharmad része repülni tudó fajokból tevődik össze; a repülés — mint térmeghódító képesség — az állatvilág evolúciójának egyik legizgalmasabb és legfontosabb mozzanata volt. A repülés képességét csak azok az állatok érhették el, amelyek tökéletesen alkalmazkodtak a szárazföldi élethez, testüket meg tudták védeni a kiszáradás ellen, és emellett anyagcseréjük is képessé vált a fokozott oxigénellátás biztosítására. Nem meglepő tehát, hogy e fokozott követelményeknek csupán két állattörzs tagjai közül akadtak birtokosai: az ízeltlábúak között a rovarok, a gerincesek sorában pedig a régen kihalt őshüllők, a madarak és az emlősök közül a denevérek. A mai madarak evolúciója a krétakorban indult el, de virágkora csak az újkor kezdetén bontakozott ki olyannyira, hogy a harmadkorban (15 millió éve) már csaknem a maihoz hasonló nemek és családok alakultak ki. Azóta töretlen útjuk során ügyes repüléstechnikájuk volt legfőbb előnyük a létért való küzdelemben. De honnan indult el ez a madarakra oly jellemző mozgásmód? Ha sok is még a vita és bizonytalanság, abban már egységes nézet alakult ki, hogy a madarak őse közös a repülő őshüllőkével. Az ősmadár fosszilis maradványai azonban a közös ős ellenére is a repülő őshüllőkétől lényegesen eltérő testfelépítést mutatnak. Az ősmadár az Archeop- teryx, a hüllőjellegek közül megőrizte a fogakkal ellátott állkapcsokat, a karmokkal ellátott 3 új- jú mellső végtagokat, a hosszú farkat; új jellegzetesség viszont a tollruha, a madarakéhoz hasonló agykoponyaalkat, a sajátos szárnyfelépítés, a madarakra jellemző nyílt medenceöv, és a sajátosan módosult hátsó végtag. A tudósok közti vita oka, hogy nagyon kevés a tárgyi bizonyíték: mindössze egyetlen teljes csontváz lenyomata maradt ránk, amely Solnhofen (NSZK) területén került elő több mint száz éve. Az azóta előkerült töredékesebb leleteket a berlini és a londoni múzeumok őrzik. Nemrégiben előkerült egy újabb ősmadár lenyomatának a töredéke is Hollandiában, amelyet a Ha- arlem-i Teyler Múzeumban helyeztek el. A HEVES MEGYEI ÁLLATFORGALMI ÉS HÚSIPARI VÁLLALAT pályázatot hirdet termelési főmérnöki munkakör betöltésére. PÁLYÁZATI FELTÉTELEK: szakirányú felsőfokú iskolai végzettség 6 éves szakmai gyakorlat A kinevezés határozott időre szól, mely alkalmasság esetén megújítható. A vállalat „B“ kategóriájú. Tevékenységét a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium felügyeletével végzi, egy telephelyes vállalat. A PÁLYÁZAT BENYÚJTÁSI HATÁRIDEJE: 1988 junius 30. A pályázatnak tartalmaznia kell a pályázó részletes önéletrajzát, eddigi szakmai tevékenységét, vezetői elképzeléseit. A PÁLYÁZATOT AZ ALÁBBI CÍMRE KÉRJÜK: Heves Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat Személyzeti és Oktatási Osztály Gyöngyös, Szurdokpart u. 1. 3200 Leinformálható pályázók jelentkezését várjuk!
