Népújság, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-23 / 96. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. április 23., szombat MEGYEI PANORÁMA 5, Ki a forrás vizét issza Óhutára vágyik vissza Óhután is tavaszodik C send, nyugalom, tiszta levegő. Egyre többen álmodoznak arról, hogy egyszer egy rövid időre kiszakadhatnak a monoton városi hajszából, hogy valami csoda folytán megszűnik a süketítő tülkölés, fékcsikorgás, s egyszeriben semmivé foszlik, rossz álommá válik a dohogó kétüteműk által kibocsátott mérgező szénmonoxid is. Ilyesfajta csodának lehettünk tanúi parádóhutai barangolásunk alkalmával. Az élményt fokozta, hogy a néhány száz lelket számláló kis település ottj értünkkor mártózott meg először az idei első meleg napsugarakban. A festői szépségű falvacskában az is szinte természetesnek tűnt, hogy a skanzen jellegű település szűk utcái autónkat megállásra, bennünket pedig egy alapos gyalogtúrára kényszerítettek. A közeljövőben ide tévedőknek így egyet biztosat ajánlhatunk: amint átjutnak a faluhatáron, feledkezzenek meg a gépkocsiról, mert Parádóhuta nem engedi magához a kényelmes autósokat, igazi arcát elrejti előlük. A község történetéről, múltjáról annyit mindenképp érdemes tudni, hogy II. Rákóczi Ferenc 1708-ban üveghutát létesített itt, amely 1767-ig kisebb megszakításokkal folyamatosan működött. Ekkor az égetéshez szükséges fa hiánya miatt Újhutára, a mai Parádsas- várra helyezték át. A munkások azonban ragaszkodtak szülőfalujukhoz, így ottmaradtak, s csupán dolgozni jártak át Sasvárra. Ez máig élő hagyomány, ugyanis az óhutai munkaképes őslakosok nyolcvan százaléka ma is a parádsasvári üveggyárban keresi kenyerét. A községben élők száma nem haladja meg a 350-et s az átlagéletkort tekintve lassű elöregedés tapasztalható. Nyáron viszont majd háromszorosára duzzad ez a szám. Az ok: körülbelül tiz éve annak, hogy a pihenésre vágyók felfedezték ezt a „mini paradicsomot”, és egymás után vásárolták a nyaralótelkeket. Az óhutaiak idegenkedve figyelték az ország minden pontjáról érkező építkezőket, a gomba módra szaporodó vikendházakat. Az idegenkedés oka egyetlen közös kincsük, a páratlan természeti környezet féltése volt. Aggodalmuk érthető, hiszen a hegyek ölében pihenő falu nemcsak szépségével, hanem a határában található kiváló gyógyhatású Klar issza nevű forrásával is vonzza az embereket. Mivel Óhuta közigazgatásilag mindig is Párádhoz tartozott, az ottani tanács elnökét, Kovács Gábort kérdeztük meg először a településről. — Parádóhuta megbabonázza az odalátogató idegeneket — mondja. — Nyugodtan, túlzás nélkül állítható, hogy a Mátra egyik kivételes gyöngyszeme. Amikor tiz évvel ezelőtt felfedezték, tömegesen jöttek hozzánk telekért. Mivel az érdeklődés és a kereslet folyamatosan nőtt, elhatároztuk, hogy alaposabban áttekintjük a fejlesztés lehetőségeit. Már akkor gondoltunk rá, hogy a település ősmagját nem szabad megbolygatni, a régi épületeket, a jellegzetes szűk utcákat érintetlenül kell hagyni. így a Párád felé eső területen alakítottunk ki hétvégi telkeket, amelyek elhatárolódnak a régi központi résztől. Az óhutaiak féltették és ma is féltik a falut az idegenforgalomtól. S néha valóban igazolódnak aggályaik. Az ott élő ember ugyanis valóban óvja környezetét. Nincsenek szemetes, koszos utcák, elképzelhetetlen, hogy valaki csak úgy eldobjon akár egy tejeszacskót is. A nyaralókról, a kirándulókról ez nem mindig mondható el. Sokáig gond volt az egészséges ivóvíz hiánya. A nemrég megalakított vízmű társulat feladata ennek pótlása. Idén októberben valószínűleg minden házba bekötik a vizet. — Ha már a víznél tartunk, mi lesz a Klarisszaforrás sorsa ? — Kiváló minőségű, magas vastartalmú, természetes forrás, de nagyon csekély a hozama, így palackozására nincs lehetőség. De mivel rengetegen járnak érte edényekkel, üvegekkel, ezért rendbehoztuk a környékét, megoldottuk a kivilágítását. Erre azért volt szükség, mert éjszaka is sokan keresik fel a gyógyulni vágyók. A település fejlesztésére megszavazott 600 forintos tehóból a lakosság kérésére ravatalozót alakítottunk ki, és berendeztünk egy kisebb orvosi rendelőt is, amit hetente két alkalommal kereshetnek fel a rászorulók. A helyi iskolában már csak a 14 alsótagozatos Jelecz Lajos: „A város nem nekünk való... Sidló Pálné: „Régebben a madár se járt erre.” A régi házak közül sok a mestergerendás gyerek tanul, összevont osztályban, egy pedagógus irányításával. Természetes, hogy a képzés színvonala szerényebb, mint itt Párádon, a jól felszerelt intézményben. Épp ezért számítunk arra, hogy a közeljövőben jelentkezik az igény arra is, hogy az alsós gyerekek is itt kezdjék el tanulmányaikat. Semmiképpen nem akarjuk erőszakolni ezt a döntést, de amint a szülők így határoznak, biztosítjuk a feltételeket. — Ez a jelen. Említette, hogy Óhuta páratlan kincs. Mit hozhat számára a jövő? — Erről egyelőre csak feltételes módban lehet beszélni, mert az anyagi források, a fejlesztésre szánható összegek az utóbbi időben alaposan megcsappantak. De egy bizonyos: az egyik legideálisabb környezet egy téli sportparadicsom kiépítésére. Terveink között szerepel további telkek kialakítása is, hiszen továbbra is óriási az érdeklődés. De hogyan látják mindezt az érintettek, az óhutaiak? Sidló Pálné és férje idestova negyven éve élnek a faluban. — Ez a hely mindentől kiesik — mondja a feleség. — Jó ideig a madár se nagyon járt erre. Néhány éve kezdtek vikendházakat építeni, így egy kicsit megpezsdült az élet. Az az igazság, hogy régebben sokkal jobban összetartottak az emberek. Aztán ahogy jöttek a nehezebb évek, fokozatosan elszigetelődtek egymástól a szomszédok is. Felütötte fejét az irígykedés is. így mára nem maradt más ki- kapcsolódás, csak az esti tévézés. — Mi a véleménye a vizmű- társulatról? — Nekünk már nemigen kellett a vezetékes viz, mert nyugdíjasok vagyunk, meg aztán az udvarban már két kutat is ástunk. Igaz, ennek a vize nem iható, dehát itt Óhután mindenki csak a Klarissza vizét isz- sza. A 24 ezer forint pedig nekünk már egy kicsit sok volt. De azért mégis idekötődünk. A gyerekeink is visszajöttek Gyöngyösről. A három unokával nem volt maradásuk a harmadik emeleten. Jalecz Lajos éppen házának tetőterén dolgozik, amikor megszólítjuk. — Ez egy kis parasztház volt — mutatja a mögötte magasodó épületet —, de időközben kinőtte a család, ezért kell a másik szint. A kőműves munkán kívül mindent én csinálok, így valamivel olcsóbb. Éltem én már Budapesten, Egerben, de a város nem nekem való. Az itteni csendet, a nyugalmat nem cserélném el már semmiért. De így van ezzel a legtöbb óhutai. A „csodaforrást” keressük. Jókora meredek kaptatón jutunk el hozzá. Darázs Mihály türelmesen várakozik a bejáratánál, mig az előtte álló megtölti edényeit. — Rendszeresen átjárok ide Párádról, mert a feleségem beteg. Gyomorbántalmakra, emésztési zavarokra nagyon jó hatással van ez a csevice. És azt is bárkivel lefogadnám, ha valaki ezt rendszeresen issza, az nem fog agyvérzésben meghalni. — Ez így igaz — erősíti meg Kovács Márton, aki időközben megtöltötte korsóit. — Hetente kétszer járok át Bodonyból. Hosszú évek óta az egész család ezt a vizet issza. Az apósomnak különösen jót tesz, mert a vastartalom miatt jó vérszaporító is. Búcsúzásképpen mi is megkóstoljuk a sokat emlegetett nedűt. Furcsa, de nagyon kellemes az íze. A szólást kicsit módosítva mi is elmondhatnánk: ki a forrás vizét issza, Óhutára vágyik vissza. De az ide téve- dők véleménye minden bizonynyal az, hogy aki egyszer itt megfordult, azt nemcsak a forrásvíz ejti rabul. Sha az idegen- forgalommal kapcsolatos tervek a jövőben is átgondoltak, s a környék varázsát tiszteletben tartók lesznek, itt talán még sokáig találkozhatnak az emberek a XX. századvég csodájával, a tökéletes nyugalommal, a csenddel, a jó levegővel, s egy tiszta forrással. Barta Katalin A „csodaforrás” bejáratánál A skanzen jelleget meg kell őrizni Kovács Márton: „Az egész család a Klarissza vizét issza.” Óhutára csodálatos jövő vár (Fotó: Perl Márton)
