Népújság, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-23 / 96. szám
M indannyiunk feje fölött felgyülemlik az idő, de a kedves emlékek épségben megmaradnak bennünk. Ezekre mind gyakrabban gondolunk, és még álmainkban is úgy lépnek a színre, mintha a múló éveket elfújta volna valaki: tisztán, elevenen állnak elénk a fák, a hegyek, az emberek. A falu fölött egykor szőlődomb tarajosodott, tele gyümölccsel az egész oldal. A töviskerítésekben mindenféle bokrok: kökény, vadrózsa, galagonya, mint valami ittfelejtett ősvadon. Itt volt valamikor a mi szőlőnk is a Nyugodó dűlőben, végében az öreg diófát ezer közül is kiválasztanám. — Ki kellett vágni, mert útban volt! — igazít el a kerülő, a helyén most egy kátránnyal mázolt villanyoszlop áll. Üdülőfalu lettünk, — dicsekszik a szőlők őre. Parcelláznak, építkeznek, aztán út, víz, villany nélkül ki látott még vikendtelepet? Mélázó szomorúsággal baktatok a kerülő mögött és — mit tehetnék egyebet — belenyugszom, hogy nincs többé a vén Matuzsálem, amely hús lombkoronájával kitöltené a domboldal egy abrosznyi darabkáját. — Kivágták, hát kivágták! — mormolom inkább szomorú panasszal, mint szemrehányással, elvégre vén volt már, nem sokat érő, afféle harkály, meg mókustanya, meg aztán a mérnök is pont a helyére jelölte ki a villanyoszlopot. Magamban azért tovább durcáskodom, és úgy érzem, hogy elvettek egy csipetnyit az életemből, a gyermekkorom emlékeiből, noha próbálom belátni, hogy a diófa mellett magam sem tudtam volna a jelen körülmények között nyomós érvet felhozni, mert mi is lenne a világgal, ha mindenki egy-egy fához, bokorhoz, földdarabkához kötődne, és a személyes szívfájdalmakat figyelembe vennék? • — Tizenhét diófát vágtunk ki ebből a parcellából. Nem is számolom a barackokat, a körtéket, amelyek az út nyomvonalába estek... Erre már felkapom a fejem, és amint feljebb és feljebb megyünk megdöbbenve látom, hogy az egész táj megváltozott, mégcsak nem is hasonlítanak az emlékeimhez, ahonnan már nem is csupán egy diófa hiányzik, nincs az, amit keresek. Azt sem mondanám, hogy ez a mostani csúnyább vagy kiábrándítóbb, egyszerűen átváltozott és számomra idegen vidék. Kevesebb a madár, az őslakó ismerős. Mókust, pellét, búbos bankát, kék harkályt más nevén zöld zsólyát már három éve nem látott erre a kerülő. — Az erdőbe húzódtak, ott talán még van egy parányi nyugalom. Nehéz, földet túró gépek leheletét érzem a torkomban, a Volvo erőlködése nyomán reped a föld, szikrázik a kő, félembemyi hantok gurúl- nak alá a dózerút lejtőjén, gázolajszag keveredik vadrózsa illattal. Vaskorlátok, behemót betonoszlopok a faluig futnak, iparkodunk elérni a szőlővel határos erdőt. Vizsgálgatom, mérin- csélem a hiányt, barátkozni próbálok a mostani Nyugodó-dülővel, a vikendházakkal, a minden mást kiszorító „kultúrával“, szülőföldem változásaival, emlékeim jelenével, amelyhez, — nem tehetek róla — már nem is húz a szívem. Megértek én mindent és mindenkit, az új honfoglalókat, bizonyára adott helyzetben magam is végrehajtanám a világátformálást, de az űrt, amely a lelkemben támadt pótolni mással már nem tudom. — A forrást ne keresse! Két futballpályányi fenyvesen át visz az utunk, olyan itt, mint nyári melegben egy hűvös templomban, a Vastag tűlevélszőnyeg puhább, mint a legdrágább perzsa, finom gyantaillat járja át a tüdőt. Ez némiképpen megnyugtat. A köves hegyoldalon karvastagságú gyökerek markolnak a földbe, és mindennel dacolva táplálják, támasztják a fenyvest. A forrás, amely a jó hírű fürdőt táplálta, most egy nagy betonépítmény, a regionális vízmű dróttal elkerített tulajdona, amely huszonöt kilométeres csőkígyó testén át néhány falut és várost lát el ivóvízzel. A zárókőre boruló fák alatt ugyan még fel-feltör a föld gyomrából a gyöngyöző, tiszta víz — emlékeztető a régi forrásból — amely patakká duzzadva valamikor vízimalmokat hajtott. Tenyerünket a facsurgó alá tartjuk, úgy szür- csöljük a hegyi áldást, a jéghideg forrásvizet, majd körülnézünk. Itt is, ott is kiszáradt, kamaszkorú tölgyek, egyetlen taposásra napraforgóként dőlnek hanyatt halálos ágyukon. Tíz négyzetméteres területen hat halott fát fektetünk örök nyugovóra, amelyeket sokezred magával irtott ki a kór. — Savas eső! — vélekedik a kerülő. A déli Bükk lejtőin száz és száz hektárszámra pusztul az erdő, és éppen a legértékesebb faállomány megy veszendőbe. Kerülünk egy nagyot a kerülővel a zöld erdőben a kiszáradt fák között, ujjunkkal pattogtatjuk le a gombás kérget a csontszáraz fatestről. — Ez nem atompusztítás. — De az ember „munkája”! Szarvasok kelnek a dagonyából, éktelen lármát ver a mátyásmadár, és megkiáltja az erdőnek, hogy vigyázzanak, mert ember jár a közelben. Felébrednek az álmos rigók, riadtan futnak az őzek, és odújukba menekülnek a mókusok* akik fenn hűsöltek a magasban a sűrű lombok között. Hűsít a kellemes forrásvíz, folythatjuk kőrútunkat a hajdan alaposan bejárt tájon. Ismertem minden madárfészket, ujjamon számoltam ösz- sze a rókakotorékokat, tudtam hol fekszenek a vaddisznók, és merre jár a legnagyobb agancsú szarvasbika. Most a mészégetők tűzpoklaihoz érkeztünk, a kemencékhez, ahol iszonyatos bűz, orrfacsaró illat fogad. — Mit csinálnak? — Tüzeljük a lefutott autógumikat! Nem mondunk semmit, hiába lenne úgyis a beszéd, csak amikor már messze járunk, akkor szólal meg a kerülő: — A favágók téli hajnalokon mindig gázolajjal locsolják a tüzet. Az erdőn sokszor hányingert kap az ember... Jó kerülővel visszakanyarodunk a Nyugodó- ba. Most már tulajdonképpen nem is az amúgyis pusztuló, vén diófát sajnálom, inkább a madarakat, amelyek velem együtt elhagyták ezt a helyet. a folyton dióbélre áhítozó cinkéket, harkályokat, amelyek keserves munkával lyukat vertek a dióhéjon, a seregélyeket, akik csapatostól szállták meg időnként a hegyoldalt. A diófa hiányzik! Üres, hiányos a kép nélküle, pedig azóta annyi mindent „festettek” a helyére. Betonoszlopokat, takaros hétvégi házakat, cifra kerítéseket, amelyekkel együtt a látvány alaposan megváltozott. Elmentek örökre a venyigekunyhók, a sánta cigányprímás sem hegedül többé a mustillatú szőlőhegyen, a környék lármája, zaja miatt nem hallatszik ide a faluból az esti harangszó. — Ábrándok! Érzelmi kicsapongás. — Emlékek, amelyek úgyis megmaradnak... A kiirtott gyümölcsfák, a halott tölgyerdők, a benzingőzös erdőillat viszont már nem csupán az érzelmek hullámhosszán okoznak fájdalmakat. A csend is meghalt a hegyekben! Ezt is érszre kell vennünk. Kivágták az öreg diófát! Ütban volt, jól tették. A tájból azonban mégiscsak hiányzik, változást hozott a távozása. Nem búsúlok már az öreg diófa miatt, elvégre útban volt, de az utódját, amikor arra járok mindig keresem majd az irdatlan, fekete villanyoszlop helyén. — Mi lenne a világgal, ha mindenki egy-egy fához, bokorhoz, forráshoz ragaszkodna?- —. kérdezem hangosan újra és újra. Bölcs ember a kerülő, szikrát lobbant a fejében a józan paraszti ész. — És mi lesz, ha a lovák közé dobjuk a gyeplőt? Estefelé titokzatos és árnyékos lesz az erdő, csendben lépegetünk egymás mellett, mintha üzenetet vagy biztatást várnánk valahonnan, majd fűre heveredünk, és nézzük a kavargó felhőket. Olyannak látszanak, mintha új pásztorok új nyájakat terelgetnének szebb, emberszabásúbb legelők felé... Szalay István Keresek egy diófát
