Népújság, 1988. április (39. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-16 / 90. szám
Perl Márton fotóriporter felvételei a Paráclcatvári Üveggyárban készültek MADE IN PÁRÁD A—^gévedésből két háztömbbel odébb J1 szálltam le a helyijáratról, most aztán talpalhatok, amíg megtalálom a Galamb utcát. Fél órája bolyongok már a behe- mót házóriások között, keresek egy toronyházat, amelyiknek a kilencedik emeletén lakik Vályi Veronka. Nem jártam a lakásukban soha, most is afféle rokoni felkérésre érdeklődöm, mivel az anyja minden levele után pirosra sírja a szemét. — Ez lenne a Galamb utca? Egy csomaggal terhelt asszonyság bizonytalanul csóválja a fejét. — Feljebb — Jóval feljebb. Játszótér van a közelben és mellette egy piros óvoda. Az óvoda már biztosabb támpontnak számít, így aztán a követekező járókelőtől már erre kérdezek, mire megfordul és ellenkező irányba mutat. — Az óvoda arrafelé van! — A Galamb utcát keresem — bizonygatom, de ő ilyen nevű utcáról még nem is hallott, azt azonban elmagyarázza, hogy két piros óvoda is van a telepen, egyik északon, a másik délen. Egy szemfüles gyerek settenkedik körülöttünk és olyan jóízűen rámnevet, mintha nyári hóember lennék. — Nem Galamb, hanem Vadgalamb utca az! Éppen ott lakik a mostoha tesóm. — Madár, madár! — szegődök a gyerek mellé, lépeget nagy büszkén, tele szájjal magyaráz, amikor a játszótér mellett egy pádról valaki a nevemen szólít. — Mi szél hoz erre? — Édesanyád küldött, hogy keresselek fel és beszélgessek veled. Egymás nyakába borulunk, Veronka maga mellé húz a padra a kismamák közé. — Ülj le egy kicsit, aztán majd felmegyünk, addig is legeltesd a szemed... A hatalmas házak között hamar megszorul a meleg, a szabadba szokott ember úgyszólván kapkodja a levegőt, de a kismamák egykettőre kiszúrnak, találgatnak, hogy kije, mije lehetek Veronkának? A picik a babakocsikban alusznak, vagy éppen gügyögnek valamit, a nagyobbak a homokozóban játszanak, felsírnak, hajba kapnak, megbékélnek. — Gyere, felmegyünk! Itt legjobb hallgatni, mert ezek ha elkapnak egy töredék mondatot, abból már regényt csinálnak és az Isten irgalmazzon annak, akit a nyelvükre vesznek. — Jól ismeritek egymást. — Túlságosan jól! Kaijába kapja Zsoltikát és mindenki által hallhatóan mondja: — Gyere kisfiam! A „rokon bácsit” a nagymami küldte... A lakásban valamivel frissebb a levegő. Veronka arcán látszik az öröm. — Főzzek kávét? — Ha te is iszol. — Van tejszínhabom is. Zsoltika önfeledten játszik, mi pedig iszogatjuk a feketét. Érzem, hogy ezúttal az otthon üzenetét hozom. — Nyílik-e az ibolya a malom mögött? Bólintok, ügyetlenül bíbelődök a csészével és a téma közepébe vágok: — Hogyan éltek? Elfutja a szemét a könny, tiszta zsebkendőért a szekrényhez lép. — így! Kalitkában, mint a vadgalambok. Könnyein átragyog a boldogsággal elegyedő keserűség. — Mindennap becsapva érzem magam, pedig tulajdonképpen a saját gyerekem fizetett mamája vagyok és éppen a vágyam, a reménységem beteljesülése okozza a csalódásomat. Amikor, mint műszakirajzoló, a rajz- as_ztal fölé görnyedve nagy hassal gyereket vártam, szívből óhajtottam ezeket a hónapokat, az itthoniétet, a gyermeknevelést. A legelső hetek valóban kikapcsolódást jelentettek és a Zsoltika érkezése merőben átalakította az életünket, de később már a gyerek mellett is fájni kezdett a magány, gyakran a társtalanságot, az anyagi elfoglaltság mellett is az eseménytelenséget, az unalmat érzem. Karcsi — a féljem —, nem érti, hogy miért kesergek, miért pityergek? — Bent bolondokháza van! Örülj, hogy itthon nyugodtan lehetsz. Erősödik a fény, Veronka lehúzza a redőnyt, kellemes félhomály terjeng a lakásban, mintha már a megszorult levegő sem lenne olyan fojtó. A gyerek elalszik, halkabbra fogja a szót: — Tudod, ez itt egy elbarikádozott világ. A gyerektől nem mozdulhatsz, legföljebb a babakocsitól elvárható sebességgel tyúklépésekre távolodhatsz el a lakásodtól, kivéve ha nagynéha — röpke félórára — elvállaljuk egymás porontyát, amíg vissza nem érünk a boltból. A munkahelyről érkező tétova, bizonytalan hírek esetenként örömet okoznak, vagy éppen bosszúságot, miközben semmit sem tehetsz, hiszen te egy, a világtól elszigetelt boldog anya vagy és a pénztelenséget leszámítva ’’csak” arra ván gondod, hogy neveld a gyerekedet... Veronkát hallgatva monológok fogalmazódnak meg bennem, az anyaság régi képei: az anyák mindig is rengeteg áldozatot hoztak gyermekeikért, kezdve a szülés kínjaitól, egy életre'szóló aggódáson, féltésen át a halálig. Régen, amikor nem volt ritkaság at öt, hat gyermek, fiatalon, megöregedve, kemény munkától kiszikkadva viselték anyaságukat, pedig még az imádságba is belefoglalt mindennapi kenyér is gyakorta kibújt a héjából és a jobb holnapot még remélni is csúfolódás volt. És mégis! Ezek az anyák hittek és bíztak abban, hogyha felnevelkednek a porontyok, jobb lesz majd a sorsuk, mint a szüleiknél volt. Ezek persze más idők voltak! Mások az örömök , a csalódások, a bánatok is. Az asszonyok olvasni tudtak férjeik homlokráncaiból és az úgyis hiábavaló panaszkodás helyett egyedül a gyermekeik voltak azok, akikért vállalták a sanyarú sorsot. — Szokatlan az itthoniét... — A munkahely, a munkatársak átmeneti elveszítése a rossz. Az a tudat, hogy más végzi el helyetted a munkát, hogy megvannak nélküled is és nem dől össze a világ, pedig az itthoniét hátrányos a szakm ádra, az előremeneteledre, a jövedelmedre. Idegesen rágja a cigarettát, egyikről a másikra gyújt és kifújja a füstöt az erkélyajtón, az összeszedett kávéscsészék táncot járnak a tálcán. — Érzek én itt más bajt is... Rám néz, fürkészi tekintetemet, a szemek sugarában keresgél valamit, gyanakvóvá válik, elbizonytalanodik a hangja. — Mi lenne? — Az arcodon a félelem, a szemedben gyötrődés. Vékonyka pléddel gondosan betakarja a gyereket, kétszer is nekifog, hogy tovább tartson a hirtelen elfoglaltsága. — Karcsi mostanában gyakran kimarado- zik. Az utóbbi hetekben sűrűn akad pénztelen elfoglaltsága, többen egy szőke nővel látják, és a híre néha előbb ér haza, mint ő maga. Engem leköt a gyerek. Jól tudja, hogy moccanni sem tudok, gondolja: szabad a világ. A múltkor beszélgettünk, de tagad mindent, aljas gazembernek tartja a hírhozókat. — És te? Egy árnyalattal fehérebb lesz az arca, meglepődni látszik mint a csínyen kapott gyerek. — Tudod, a gyeses kismamákra némely férfiak úgy tekintenek, mint szabad prédára. Egyik-másik „vadász” szerencsével is jár, közelebb férkőzik, meghallgatja panaszaidat, viszonzásként ő is kiönti a szívét. Előfordul, hogy látva pillanatnyi pénzzavarodat kölcsönt ajánl fel. Itt a telepen mindenki ismeri egymást, kiváltképpen a gyerekesek, aztán szárnyra kap a hír, összehoznak ezzel-azzal, többnyire alaptalanul, de ha a férj még az estéket is máshol tölti, bizony előfordul, hogy... — Van valakid? Magához öleli a diványpárnát és mentőövként belekapaszkodik. — Lehetne, de én nem akarom! Jó ideig beszélgetünk még, Veronka megnyugszik, hazára emlékszik, néhány soros levelet is küld az anyjának. — Majd csak letelik a gyes! — vigasztalom. Ölbeejtett kezét mint koszorút maga elé fogja és szomorú boldogsággal válaszol: — Útban a második gyerek... Szalay István Vadgalambok
