Népújság, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. március 5., szombat A másként futó ló Vágtatok, de másként vágtatok, Köveken, tócsákon, harmaton. Mert én más: poroszka-ló vagyok, Pályám nem mint a többi futom. A hátamba vágtak sebeket. Víz mellett reszket az oldalam. A ménesben futni szeretek, De nyergelni nem hagyom magam. Küzdenem kell ma megint nekem. Hajrá! Én leszek a favorit! Rám tesznek fel mindent. Figyelem! Nem én — rajtam a zsoké visít. Belém ö sarkantyút döföget. Gúnyolnak elöl: „te amolyan!” A ménesben futni szeretek, De nyergelni nem hagyom magam. Nem, nem lesznek itt aranyhegyek. A célba utolsónak futok. A sarkantyúért megemleget! A futamban jól lemaradok. I Csengetnek. Jól megül a zsokém. Előre nevet diadalán. Hogy futnék most a ménesben én Kantár, nyereg nélkül igazán! Mi van velem? A poroszka szárnyal. Megkímélem ellenségemet. Egyszerűen nem bírok magammal. Még hogy ne a legelső legyek? Mi marad hátra? Mit tehetek? Zsokét a hátamról ledobok. S mint a ménesben — hátamon nyereg. Kantárral — de nélküle futok. Beértem, ö beballag, kullogva Köveken, tócsákon, harmaton. Először nem voltam most poroszka: Mint bárki, győztem egy futamon. Szeretlek téged Én most szeretlek téged, S nem titkon — kigyújtom fényed, S nem „régről” s nem „örökké”, égek eleven sugaradban, Sírva-nevetve, érted vagy nem érted, Én most szeretlek téged, Nem ások a múlt gödrébe s nem nézek jövő-káprázatba. Ha múlt időben mondom: „Szerettelek”, Ügy érzem el is temettelek, — Mi szárnyalt bennem öröm, lezuhan tétován. Bár költők költője volt, vele nem énekelek: „Szerettem önt, de szerelem lesz még ezután ...” Arról beszélnek így, ami elhullt, elhervadt — S a hangban szánalom és lenézés rezeg, Trónfosztott király utolsó palástja ez. És sajnálkozunk a múltba tűnt miatt, S hevülve igyekszünk a kihűlt vágy helyett, S a „szeretemre” szívünkben gyanú ébredez. Én most szeretlek téged, Higgy akkor is ha nem ígérek! Enyém e század — csuklóm felvágva itt nem hagyom! Ki-belélegzem a jelenidejüséget, A múlt árka nem nyel el s a jövő nem nyom agyon. Így gázolok és úszók én feléd, Halálos utam csak kicsit értenéd, Lábamon mázsás súly és lánc zörög. Könnyelműn számra ne csalj oly igét, Hogy a „szeretlek”-hez tegyek jövő időt. Mert ily ígéretben, hidd el nekem, Hamisan áll ott mai kézjegyem, S lelkemben romlandó út lapul, mely tőled elvezet, Mint pohár alján méreg, színtelen; És arcul csapunk mindent, mi jelen, S megrontjuk nagy hitem, hogy én most szeretek. Tudom, hogy’ álmodnak a franciák, Nyelvükben az idők tágan vonulnak át, Külön völgyben a múlt s külön bércen a jövő. Nekem a nyelvük állít kalodát, S e határhoz érve rám mered a párbajpisztolycső. Ó, más nyelv, és ó, más szabadság! Nekem bukás, e határt nem léphetem át! De mi ketten majd megtaláljuk az utat. Most szeretlek, legyőzve minden ragozást, Szívem a múlt és jövő között forrón felmutat! (Csukás István fordítása)gyűlnek, a kertből, a medencétől, a teraszról, mintha láthatalan kötéllel húznák oda őket. Rekedt hangodtól összerezzennek, a nők a partnerükhöz simulnak, a férfiak egyik cigarettát szívják a másik után, a kiürült poharaikat tüstént újratöltik. Valamennyi arcon feszültséget látok, a te dalod1 váltotta ki. A szöveget nem értik, ám az álarcok lehullottak, mindenki visszanyerte igazi arcát. Egyesek nem leplezik felindultságukat, mások lehunyt szemmel hallgatnak — szemmel láthatólag lenyűgözte őket harsogó hangod. A befejező dal után. hosszú csönd. Hitetlenkedve néznek egymásra, mind a kékbe öltözött alacsony ember hatása alatt áll. Louisa Minelli és Robert De Niro szólal meg elsőnek: — Remek! Nagyszerű! Mindnyájan kezet akarnak veled szorítani, meg akarnak csókolni, hogy kifejezzék elragadtatásukat. Már nem látlak, mert eltűntél a nálad magasabb férfiak és nők gyűrűjében. Egy óra alatt meghódítottad a talán legkényesebb ízlésű közönséget, amely szinte kizárólag nálad sokkal elkényez te tettebb és jóval megcsömörlöttebb profi hírességekből áll... • ★ Másnap Joszif Brodszkij orosz költővel találkozunk, akit mindenkinél jobban becsülsz. Megérkezünk a Greenwich Village-i kis kávézóba. Leülsz az asztalhoz, teát iszol, és egyik témáról a másikra váltva nagy élvezettel diskurálsz a költővel. Felolvasod neki utolsó verseidet. Komoly arckifejezéssel hallgat téged, aztán sétára invitál. Brod- szkij szereti ezt a negyedét, már több éve él New Yorkban. Az utcán hideg van, te könnyű sapkát vásárolsz nekem, hogy ne fázzon a fülem. A járda szélén a szemétben egy csomó használt injekcióst«: egy rúgással dühösen messzire röpíted. Brodszkij arról mesél, milyen nehéz és veszélyes az élet a városban. Nem könnyű hinni neki — olyan békésnek, szinte kisvárosinak látszanak most ezek az utcák. Aztán elmegyünk hozzá. Kis lakása dugig tömve könyvekkel, igazi költőotthon. Egészen szokatlan kínai ebédet • készít, s angolul írt verseiből olvas föl. Mielőtt búcsút veszünk, dedikált könyvével ajándékoz meg téged. Erősen felindult állapotban vagy. Ez az eiső alkalom, hogy egy. igazán nagy költő magával egyenrangúnak ismer él. Hány éve vártad ezt a pillanatot! Téged mindig az énekesek, előadók, bárdok kategóriájába soroltak, és soha nem fogadtak be a költők nagy családjába. Hogy Moszkvában költőnek tartsanak valakit, ahhoz az kell, hogy speciális képzést szerezzen (mintha a költészetet meg lehetne tanulni!), meg- az, hogy kiadják a könyveit (mintha ezt mindenki meg tudná tenni!). A hivatalos költők — Jevtusenko, Voznyeszenszkij — leereszkedően mosolyogtak rád, amikor elvitted hozzájuk verseidét. Soha senki nem tartotta meg a szavát, magukhoz vették néhány versedet, megígérték, hogy segítenek a publikálásukban, ám neked soha nem lett meg az az örömöd, hogy fekete-fehéren nyomtatásban láthattad volna szívedből szakadt soraidat. Mivel nem volt megfelelő számú publikációd, nem lehettél az -igen befolyásos szovjet írószövetség tagja. Pedig ez — a megbecsülésen túl — feljogosított volna arra, hogy soron -kívül lakáshoz juss (saját dolgozószobával, ami Moszkvában nagy szó!), megköny- nyítette volna költői estjeid szervezését, kaput nyitott veflina előtted- számos alkotóházba, amelyekben nyugodt és csodaszép helyeken hónapokig nagyon olcsón lehet élni, ez pedig igencsak szükséges az alkotómunkához, és ami a fő: kiutazási engedélyt kaphattál volna a világ sok országában rendezett orosz költői estekre. ★ Július 25-én hajnali négykor izzadságban úszva ébredek. meggyújtom a villanyt. hosszan nézek egy vörös foltot a párnámon — szétlapítottam egy óriási szúnyogot. Üres tekintettel, szinte önkívületben bámulom a nyomát. Eltelik egy pillanat. hirtelen hallom, hogy csörög a telefon, és már tudom, hogy nem a te hangodat fogom hallani... — Vologya meghalt. — Ennyj az egész, két rövid szó. amit dadogva mond egy ismeretlen hang ... Tested zárt ablakú szobában fekszik. Fekete garbó van rajtad. Hátrafésült hajad szabadon hagyja homlokodat. arcodon dermedt feszültség. Hosszú. sápadt kezed a melleden pihen. Csak a kezedben érezni valami nyugalmat. Egyedül vagyok veled. Néma haragféle kel a szívemben. Hogyan méhet el örökre egy ekkora tehetség, ilyen gazdag lélek, ilyen hatalmas erő? Miért hallgat ez az energikus hang, amelyik meghódította a tömeget? Ahogyan te. én sem hiszek a földöntúli életben. Ahogyan te. úgy én is tudom, hogy az utolsó lehelettel vége mindennek. Gyűlölöm ezt az elkerülhetetlen sorsot. Éjszaka. Felgyújtom éjjeli lámpán kát. Az aranyos fényben nyugodt, kisimult az arcod. Bevezetem a szobába az ismerős szobrászt, aki segít nekem halotti maszkod elkészítésében. Néhány éve szobrászkodom, tudok másolatokat csinálni. Csöndben dolgozunk. A maszk három példányban, bronzból lesz elkészítve. Asztalodon Puskin halotti maszkja... Hajnali öt óra, kezdődik a hosszú gyászceremónia. Jönnek búcsúzni a szomszédok, a színházi emberek. Ismeretlenek. akik hallomásból szereztek tudomást halálodról. Moszkva kihalt. Teljes gőzzel folynak az olimpiai játékok. Tudjuk, hogy sem a sajtó, sem a rádió nem közölte halálhíredet — mindössze négy rövid sor a moszkvai esti lapban. Mentőkocsin hagyjuk el a házat, reanimációs orvosok kíséretében, akik oly gyakran mentettek meg téged. és a Taganka Színházhoz megyünk, itt lesz a hivatalos szertartás. Ez Lju- bimov utolsó rendezése a te részvételeddel: a színpadot fekete bársony borítja, a jupiterlámpák fénye a koporsóra irányul, a színpad fölött hatalmas feketefehér portréd, az egyik utolsó fényképed: keresztbe font karral komolyan nézel a lencsébe. A nézőtéren gyászzene szól. Jönnek az egyszerű moszkvaiak, hogy búcsút vegyenek szószólójuktól. Ezer meg ezer arc vésődik az emlékezetembe, mindenki virágot hoz, hamarosan tele a színpad, vastag virágszőnyeg borítja a földet. Több órán keresztül jönnek az emberek, hogy fejet hajtsanak koporsód előtt... Az utcákon ragyog a napfény. Amerre a szem ellát, több kilométer hosszú emberáradat. A tömegben felharsan a hangod, emberek százai hozták magukkal a magnójukat, az ő kedvenc dalaik harsognak a te előadásodban ... Akárcsak a világ minden nagyvárosában, Moszkvában sem temetnek már a centrumban. Kivételes esetektől eltekintve, a város peremén adnak helyet az elhunytaknak. A hatóságoka férjemet is így akarták eltemetni. Nem egyeztünk .bele. Barátaimmal együtt úgy véltem, hogy az ő sírjának ott kell lennie, ahol született — a város központjában. Ezért elhatároztuk, hogy küldöttségbe megyünk a vaganykovói temető igazgatójához. A temető pár lépésre van az otthonunktól, gyönyörű régi templomát igazi kert övezi. Joszif Kobzon, a híres énekes külön érkezett. Mikor az igazgató behívta az irodájába, Kobzon széttárta a kabátját: „ViszOckijnak kell a hely” — mondta, s egy halom százrubelest mutatott, egy egész vagyont. Barátaink megdöbbentek. némelyikük egész életében nem látott még ennyi pénzt. Az énekes eljárása mindannyiunkat mélyen meghatott. A temetőigazgató felindultan szólalt meg, szemében köny- nyek csillogtak: — Hogy képzelhette, hogy pénzt fogadok el.. . Én együtt sírok önökkel: Oroszország az egyik legnagyobb költőiét veszítette el. Nem akármilyen helyet adok önöknek, hanem a legjobbat, a bejárat melletti téren. hogy az emberek eljöhessenek hozzá és üdvözölhessék ,— érdeme szerint. Ez az ember nem ia sejtette. milyen igaza lett. Sok éve árad férjem sírjához az elapadhatatlan emberfolyam. . Mindennap virághe- gyek tornyosulnak előtte . .. Tudtam, hogy a moszkvai geológiai múzeumban vannak meteoritok — földre hullott csillagdarabkák. Megegyeztünk a múzeum igazgatójával, hogy Viszoc- kij síremlékére kapok tőlük egy meteoritot, amit magam választhatok ki. Annak a meteoritnak. amelyik több millió éves vándorlás után hullott le Szibéria közepén, Vlagyimir Viszockij sírján a ragyogó, szenvedélyes és lob- banásnyi életet kellett volna jelképeznie. Sajnos másképp alakult a dolog, ám 1985-ben megtudtam, hogy a krími obszervatórium csillagászai a Mars és a Jupiter pályája . között felfedezett ú.i aszteroidot a férjemről nevezték el: VLAD- VISZOCKIJ. Az égitestek nemzetközi katalógusában a 2374-es számon tartják nyilván. Gyakran, amikor az égboltot nézem, elmosolyodom arra a gondolatra, hogy a végtelen és gazdag világ- egyetemben odafönt bolyong egy apró fénylő pont, egy nyughatatlan égitest, amely örökre a te nevedet viseli. (ZAHEMSZKY LÁSZLÓ fordítása) Marina Vladyval Moszkvában (1978) Hamlet szerepében a Taganka Színházban Inna Csurikovávai próbafelvételen
