Népújság, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
„En háromdimenziós szőtt formáimmal tiltakozom az élet és a művészet rendszerbe foglalása ellen. Formáim szervesek, és mint a természet más képződményei, elmélkedésre valók.“ — nyilatkozta Magdaléna Abakanowicz, aki nek eddigi legteljesebb kiállítását láthatjuk március közepéig Budapesten, a Műcsarnokban. A korai grafikáktól a mostanáig készült, fák és fémeket is felhasználó nagy méretű ai kotásokig átfogó képet kapónk a világhírű lengyel texlilművésznő munkásságáról. Ezek a művek korántsem kínálnak felüdülést, ám hatalmukba kerítik a nézelődni, aki még sokáig nem tud szabadulni az ellentmondásos élménytől. A szobrokat és a szemlélödőkel munkatársunk. Koncz János kapta lencsevégre. H a nincs jobb dolga az embernek, keressen olyan városokat, falvakat, amelyek nem is olyan régen még virágkorukat élték, aztán mégis elsöpörte őket a történelem. Rozsnok, Kőkút, Nagyberek ma már hiányzanak Heves megye térképéről, mint ahogyan azt is kevesen tudják, hogy a mai Sírok község Sirokalja néven mezőváros volt. Lehet, hogy témahiánynak, vagy éppen szellemi mohóságnak tűnik — a hivatásos kutatók nyomdokain lépegetve —, tollhegyre fogni a múló évszázadokat és böl- csebb lenne a rohanó élet parancsát követni, amely szerint csak a nagyon fontos dolgokra érdemes odafigyelni, mert nagy a világ és az egész úgysem fér el a fejünkben. Török Sándorék Kőkút-pusztai házában méricskéljük az időt, ahol a kert kihord egészen a Tárnáig, amely természetes határvonal, hiszen e folyó választja el, vagy éppen köti össze a Mátrát a Bükkel. Két puskalövésnyire van innen a siroki vár, amelyet az Abák egyik ága, Borh-Bodon, Demeter nevű fia építtetett, aki Csák Máténak volt nagy híve és várában sokáig el- lentállt Károly Róbertnek, aki végül elfoglalta azt, és igy lett Sírokból „királyi” vár. Később Lajos király birtoka volt, rendbe is hozatta, majd egyik hívének odaajándékozta. Régi földabroszok és korabeli térképek között turkálunk Törökéknél, akik a történelemnél csupán a természetet szeretik jobban, de hűtlenek lenni nem akarnak, igy szorosan összekötik a kettőt. Utaznak, mennek, járják a világot, ha idejük engedi. A nem létező falvak valóságáról még ők sem hallottak, mint ahogyan Sirokalja mezővárosi mivoltát is örömmel veszik tudomásul, de szerintük is szerencsésebb helyzetben van a hajdani Kőkút falu, amely most az útjelző tábla szerint is „puszta”, és közigazgatásilag Sírokhoz tartozik. — Vajon passziö-e csupán keresni a múltat? Törökék kétkezi munkások, eszük ágában sincs mélyebbre ásni a történelem kutatógödreit és kizárólag a szülőföld szere- tete hajtja, füti őket tudván, hogy a történelem leckegyüjteménye kimeríthetetlen. Nemzeti múltunkban egyébként elegendő példa van arra, hogy amikor alapos munkát akartak végezni a hódítók, akkor először a hadsereget, majd a történelmi múltat fegyverezték le, eltüntetve a közösségi szimbólumokat. A honismereti mozgalmak, a szülőföldmonográfiák, az önkéntes vállalkozások, hobbiszerű kutatások igazolni látszanak azt, hogy a nemzet sorsát meghatározó életfordulatok és azok következményei milliókban hullámzanak tovább. Ez a fajta történelem már nem leckeizű, sokkal inkább izgalmas felderítése és megismerése egy olyan világnak, amelynek írott és íratlan emlékei maradtak. Parádóh- után meg tudják mutatni azt az asszonyt, akinek a nagyanyja szoptatós dajka volt Károlyiéknál, az emlékezés turista ösvényén igy juthatunk Nyáry Pálhoz, a Halle- rekhez, a Bossányiakhoz, az Orczyakhoz az üveghuták és ezüstbányák hajdani gazdáihoz. A Sírokhoz tartozó puszta mintegy százhúsz háza és négyszáz lakója ezer szállal a Mátravidéki Fémmüvekhez kötődik. Az üzem háromezer-ötszáz dolgozójából százötven él itt a pusztává zsugorodott egykori faluban, ahonnan naponta tizenhárom járat hozza-viszi az embereket. — Mit mutat a legújabb kori történelem? Látszólag milyen könnyű a kérdés és mégis milyen bonyolult, összetett a valóság, pedig itt csak évtizedekben, esztendőkben kell számítani a múltat, amott a gyakran homályba és feledésbe merülő évszázadok emlékei jelentettek még a tudósoknak is gondot. Itt élő emberek nyüat- koznak villanyfény mellett, amott várfalat kormozó fáklyák, csöpögő viaszgyertyák pislákoló homályában kellett tapogatni. A hegyek közé szorult gyár sokféle gépláncát, tubusaikat, aerozolos palackjaikat harminc féle-fajta termékét már a fél világ ismeri. Ezúttal azonban nem is a termékek érdekelnek, sokkal inkább az emberek és közülük is a történelmi személyek, az alapítók. Nem szabad megijedni a történelmi szótól, hiszen nekik már dukál a jelző, mivel a gyorsan múló idő sodorja és pörgeti az évtizedeket. Régen volt már 1952. — Az alapítókról hallanék szívesen! A Török házaspár az alapító törzsgárdához tartozik, géplakatosok mindketten! Az életük elszakíthatatlan a gyártól, mégis nehezen bocsájtják útjára az emlékezés szálait, pedig azok velünk együtt futnak, szaladnak, mint az esőcsppek az üvegablakon és végtére is ezekből rakódik össze rövidre szabott életünk. Fényképek kerülnek elő, Törökné az uj- jain számolgatja, találgatja az akkor meg oly fiatal arcokat. — A negyedszázados évfordulón száz- negyvennyolcan kaptak aranygyűrűt! A harmincöt éves törzsgárda tablón már csupán nyolcvanötén néznék szembe velünk. — Itt ismerkedtünk meg! Ebben a gyárban voltunk ipari tanulók... Látszólag messzire kanyarodtunk a felidézett történelmi múlttól, a letűnt évszázadok évtizedekké zsugorodtak és mégsem könnyű az emlékezés. A hajdani jobbágyok és csalédek kései utódait egy hatalmas gyáríriás gyűjti egybe, mint kotlós a csibéit, megváltoztava és átformálva a ma is ezer gonddal bajlódó életet. Iskolában nem tanítják, de az idősebbjei jól tudják, hogy ezen a tájon, a Mátra kies völgyeiben éppen ő, Rákóczi fejedelem teremtett ipart, amikor Parádóh- után létrehozta az első üveghámort, teret engedve a hamuzsirfőzésnek. Őrizzünk meg ezúttal is egyetlen mondatot a korabeli történelemből: „A hamufőző házban öt nagy kádforma vastag vasfaekokban szokták a szalajkát kifőzni...”. Később a hajdani Károlyi birtokon indult meg az ércbányászat, ezüst, réz és ólombányák dolgoztak és benne a mai munkásdinasztiák ősei. Dolgozott a timsó- gyár, amelynek az egri rác kereskedők Keresztelő Janos nevet adták, egy véletlen folytán Párád vidékén felbukkantak a gyógyforrások és gyógyítani kezdtek a vizek... Bölcsője volt tehát az iparnak e táj! Törököknél szóbavéve az utókor tartozásait, a gyár belső életéről váltunk szót, a második otthonról, a kétműszak fáradtságairól, arról, hogy jelenlegi bonyolult gazdasági viszonyaik között miként és hogyan iparkodnak helyt állni, talpon maradni. Egy esztergályos, egy brigadvezető okos szavait hallgatom olyan érdekődéssel és figyelemmel, mintha a jóízű palóc beszéd izgalmas történetekkel szórakoztatna. Érvei meggyőzőek, következtetései kristálytiszták, mint a Mártából feltörű csevice források. — Miért nem kérdezi meg az igazgatót? A ház előtti kiskertben fenyők és nyírfák várják a tavaszt, hóvirág bontja szirmait a szélámyékban, a közeli erdő üde, friss le- heleteét érzem az udvari sétánk során. Török Sándor az órájára pillant, mert kettőkor új műszakra fúj a gyár, itt az ideje, hogy készülődjön, indul az autóbusz. Nagyot füttyent a Kál-Kisterenyei gőzös, mintha ez is figyelmeztetni akarna az idő múlására, pedig még a pakolászásra szánt idő perceit is beszélgetésre használjuk. — Kőkút-puszta százhúsz házának nagy többsége az elmúlt negyven esztendőben épült és ehhez jelentős segítséget nyújtott munkásainak a gyár, ezért nem szorul magyarázatra, hogy miért maradnak idehaza a fiatalok. Elment a vonat, a délutáni munkásjárat is, a hajdani mezőváros Sírok felé veszem az utam, ahol felkiáltójelként merednek a falura az egykori királyi vár még most is magasba nyúló, romos tufaszirtjei. A csinosan kiépített faluban néhány megállított idős ember még emlékezik ahajdani ba- langlakásokra, amelyekben ember és állat egymásnak tőszomszédja volt. A három falut elfelejtették, a városi rangot is, az újat megszokták, mint huszár a csizmát és még a legöregebbeknek is a jövő tartja fogba minden gondolatát, amely egy idő után megint múlttá öregszik majd és lesz belőle- történelem. Úgy tűnik, mintha igazolódni látszana Rákóczi fejedelem mondása: „Az idő mutat meg mindeneket, minek mint kellessék lenni”. Szalay István Egy marék történelem
