Népújság, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-29 / 75. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. március 29., kedd 3. ELSZABADULT SZENVEDÉLYEK EGY LIFTCSERE KAPCSÁN „Ha a lakó egyszer kinyitja aszóját..." KIFOGNI A NAGY „HALAT” Az újítástól a szabadalomig Eger, Kertész u. 44., földszinti lépcsőház, délután 4 óra. A tízemeletes épület lakói, javarészt idős, beteg emberek, kisgyermekes anyukák, lassan gyülekeznek az általuk kezdeményezett lakógyűlésre, amelynek a témája a liftcsere. Emiatt előreláthatólag három hónapig gyalogosan kell megtenni az utat a földszinttől a tizedikig. Jelen vannak az illetékesek, azaz az IKLV képviselői, s a háborgó lakók. A hokedlire kikészített jelenléti ív lassanként megtelik, a feszültség érezhetően fokozódik. A hivatalos tájékoztató előtt felrebbennek az első csendes méltatlankodások: „Az orvos már megmondta, hogy lift nélkül nem fog följárni a beteg férjemhez...” „A másik házban is nvolc hónapig ott rostokoltak a szerelők . . . Balogh László, az IKLV képviselője röviden elmondja a lényeget: a lift cseréjét párhuzamosan végzik a Kertész u. 44. és 46. szám alatti épületben. A bontást az IKLV vállalta, az új felvonó szerelését a Ganz Felvonógyár Vállalat. A szerződés úgy szól, hogy a bontás után a kivitelező a hétköznapokon, azaz főmunkaidőben ebben .az épületben dolgozik, hét végeken pedig gmk-ban a szomszéd házban. ígéret: igyekeznek betartani a határidőt. Az ismertető után az első kérdés: — Mi indokolja a párhuzamos építést, hiszen, ha a ganzosok egyszerre csak egy épületben dolgoznának, fele annyi idő alatt elkészülnének, nem is beszélve arról, hogy így egyszerre csak egy házban maradnának a lakók lift nélkül? A válasz: — Kiszolgáltatott helyzetben vagyunk (IKLV), mivel az országban egyedül e^ a Embriómobilt állítottak .munkába a keszthelyi Agrártudományi Egyetem Mosonmagyaróvári Mezőgazdaságtudományi Karának biotechnikai állomásán. Az Avia tehergépkocsiból átalakított csehszlovák gyártmányú mozgó laboratóriumot cég (Ganz) foglalkozik ilyen tevékenységgel, s így kizárólag ő diktálja a feltételeket. Van újabb érdeklődő: — Ha egyszer mi fizetünk, miért nem szabhatunk a pénzünkért logikus elvárásokat? Elvégre ez idő alatt mégis csak nekünk kell gyalogolni. — A Ganz nem fogadta el a mi álláspontunkat, így mi nem tehettünk semmit. — Azt mondják holnap kezdik a bontást, de itt még semmi látszatja az előkészületnek. Ezt mivel indokolják? Válasz nincs. — Mi lesz, ha a ganzosok főmunkaidőben itt fognak lazsálni és a másik épületben a hét végi gmk-ra készítik elő a terepet? — Sajnos, a munkastílusba — és tempóba mi nem szólhatunk bele. Csak azt tehetjük meg, ha csúszik a határidő, a'kkor kötbért szabunk ki. — Mi akadálya van annak, hogy a kivitelező munkájáról ütemtervet kérjünk? — Nem kérhetünk ilyen tervet. — Volt már rá példa, hogy épp ezen az épületen fedémcserét akartak végezni, s amikor már leverték a vakolatot, akkor jöttek rá, hogy nem lehet úgy megoldani a dolgot, ahogy azt elképzelték. — ön rriég soha nem tévedett életében? — Ha már itt vannak az 1KLV képviselői, azt is szeretnénk megkérdezni, hogy miért volt szükség a kapukulcsra, amikor ezt senki nem kérte? Így olyan helyzetbe kerültünk, hogy ha orvost kell hívni éjszaka, nem tud bejönni az épületbe. — A kapukulcsot önök ■kérték ... — Ez nem igaz, mi már központi támogatásból vásárolták ; benne mindazok a felszerelések, műszerek — egyebek között sterilizátor, mikroszkóp, csíramentesítő — megtalálhatók, amelyekre a szarvasmarha-embrió átültetéséhez van szükségük a szakembereknek. A labocsak az átvételi elismervényt írtuk alá. De visszatérve' a liftre, úgy tűnik, hogy itt már rég eldöntött dologról van szó, azaz ez a lakógyűlés nem fog változtatni az egyoldalú szerződésen. Ezért csak annyit mondunk, hogy figyelemmel kísérjük mindennap a munkát. Ráérünk az ellenőrzésre, hiszen, zömében nyugdíjasok laknak itt. Ha azt tapasztaljuk, hogy . indokolatlanul húzzák az időt, minden illetékes helyen jelezni fogjuk a mulasztást. ★ Mondhatná bárki, nem nagy ügy egy liftcsere. Ezen a lakógyűlésen azonban többről volt szó. Mint kiderült ugyanis, az egy lépcsőházban lakók nem igen emlékeznek olyan esetre, amikor összejöttek volna közös dolgaikat, gondjaikat egyeztetni, arra megoldást keresni. Az illetékesek is kicsit értetlenül figyelték ezt a szokatlan háborgást, hiszen hasonló esetre nem nagyon volt példa az .utóbbi időben. Írni is azért érdemes erről a nem hétköznapi megmozdulásról, mert ez a fórum egy dologra felhívta a figyelmet. Arra, hogy az emberek türelme és bizalma alaposan megcsappant a sok rossz példa láttán. Nem akarnak ők mást, minthogy a pénzükért azt és úgy kapják, amit és ahogy természetes lenne. Nem tettek mást, mint ezt az egyszerű óhajt idejében, előre jelezték, amolyan miheztartás végett. Felnyújtották a kezüket és értésére adták a munkáért felelősöknek, hogy nem hajlandók elfogadni a kiszolgáltatottságra való hivatkozást. Annál is inkátíb, mert a földszinttől a tizedikig valóban hosszú és fáradságos az út. ratórium hőmérsékletét, páratartalmát szabályozni lehet, aszerint, ahogy a különféle munkafolyamatok megkövetelik. Az embriómobillal felkeresik a termelőszövetkezeteket. állami gazdaságokét, s helyben végzik el az embriókinyerést, -darabolást és a -beültetést, illetve a fel nem használt embrió mély- hűtését. A program célja a hústípusú, illetve tejélő állományok genetikai tulajdonságainak javítása. Aligha lehet kétséges, hogy szinte valamennyi újítónak eszébe jut: egyszer jó lenne valami igazán nagy „halat” fogni, azaz egy párját ritkító, komoly ötlettel kirukkolni. Nos, ehhez — a szerencse mellett — sok-sok szorgalom, kitartás szükségeltetik. Hogy ez mennyire így van, azt jól példázza Sós Józsefnek, a Heves Megyei Tanácsi Építőipari Vállalat autószerelőjének az életútja. — Egerszalóki származású vagyok — mondja —, az általános iskolát is ott végeztem el. Ezt követően a 4. számú Akövnél lettem ipari tanuló, s a Bornemisszába jártam, ahol az autószerelő szakmát sajátítottam el. A katonai szolgálat után — 1966-ban — jöttem a jelenlegi cégemhez. A mesterségemet végeztem, de közben arra is lehetőségem nyílt, hogy beiratkozzam a gépipari technikum esti tagozatára. Kellett ez, hiszen a továbblépés elengedhetetlen feltétele, hogy az ember gyarapítsa szakmai, valamint általános műveltségét. Elöljáróban talán még annyit, hogy nős vagyok, van két fiam, az egyik hetedikes, a másik másodikos. A feleségem távbeszélő-kezelő a postán. — Hogyan kezdődött az ön Újítói pályafutása? — A technikum befejeztével több időm maradt arra, hogy műszaki kérdésekkel foglalatoskodjak. Sokat köszönhetek az akkori üzemvezetőmnek, Zsutai Zsig- mondnak, hiszen ő kifejezetten kérte, hogy gondolkozzam néhány, megoldandó problémán. Szívesen csináltam, s ma már hozzávetőleg ötven olyan újítás van, amelynek létrehozásában részt vettem. Ezek között jelentős volt az, amelynek segítségével csökkenteni lehetett a Tátra tehergépkocsik kenőanyag-fogyasztását. Mint említettem, először még adták nekem a tippeket, később azonban önállóan vágtam bele egy-egy dologba. — Tegye a szívére a kezét . . . Megéri mindez a fáradságot? — Nézze, természetesen nem csupán szépeket lehet sorolni. Sokszor magam is eltöprengek azon, hogy a fizikai, idegi megpróbáltatások kamatoznak-e, s a válasz nem mindenkor igen. Tény, hogy a felsőbb vezetésen nem múlik a siker, ám az jó lenne, ha a közvetlen termelésirányítók jobban felkarolnák, támogatnák ezt a tevékenységet. Már csak azért is, mert ez munkaköri kötelességük, ök ugyanis gyakran úgy fogják fel, hogy az effajta ügyködés a munka rovására megy. Ez egyrészt nem teljesen valós, másrészt pedig a kiesés utóbb busásan megtérül. Olykor-olykor az irigységgel, a kicsinyességgel is lehet találkozni, de hát, ez van . . . Mégis azt állítom: érdemes. Az anyagiak miatt is. mert a kis pénz is pénz. Másrészt az erkölcsi elisme- lés. Én is ezüst fokozatos újító vagyok. — Beszéljünk most a máról, egészen pontosan az önök „nagy haláról” ... — Hogyan is indult? Alakítottunk egy újítócsoportot, hárman vagyunk benne. Immár két esztendeje foglalkozunk egy témával, vagyis azzal, hogy miként lehetne csökkenteni a dízelmotorok füstgázszennyezését és üzemanyag-fogyasztását. Ügy tűnik, sikerült megtalálnunk erre a kérdésre a feleletet. A haszon — úgy gondolom — könnyen belátható. A takarékossági és környezetvédelmi szempontokon túl, szólhatnék még a nagyobb üzembiztonságról, továbbá az alkatrészek élettartamának növekedéséről is. Mindez tehát rendkívül biztató, ám az is tagadhatatlan, hogy irtózatosan sok munkánk, energiánk fekszik ebben az egészben. — Tavaly új fordulat következett be ... — Igen. mert ezt az újításunkat, amelynek Diesel Economic a fantázianeve, szabadalomnak adtuk be. Hogy az lesz-e valóban, az csak később derül ki, hiszen az ügyintézés meglehetősen hosszadalmas. — A készüléküket 1987 első negyedévében már tesztelte a KPM. Mit mutattak a méréseik? — Olyan szép eredményeket, amelyekre szinte mi sem számítottunk. Alig hittük el, hogy az ottaniak több mint tízszázalékos üzemanyag-fogyasztás csökkenést regisztráltak. Egyébiránt a vállalatunk is lát benne rációt, s a saját gépjárműveink egy részét ezzel a berendezéssel szereltük fel. Ez azért is jó, mert így mi is folyamatosan ellenőrizhetjük, mit tud valójában. — Elképzelhető, hogy valamikor országszerte ismertté lesz ez a termék? — Feltétlenül bízunk ebben, s ez nem pusztán kötelező optimizmus. A tervek szerint a cégünk vállalkozna a gyártásra, de forgalmazó egyelőre még nincs. Tapogatózunk ugyan az Ag- roker felé, ám biztosat majd csak a velük való tárgyalásokat követően lehet mondani1. — Ennyi elfoglaltság mellett marad egyáltalán szabadideje? — Kevés, s az is jószerivel az alvásra korlátozódik, örülök viszont, hogy a nagy álmom megvalósult: négy éve felépült a családi házunk. Mindent erre áldoztam, nem gyűjtöttem össze egy vagyont, de nem is bántam meg, hogy így tettem . . . (sárhegyi) Barta Katalin mozgó; laboratórium Embriómobil gén alapított esztergomi víztörténeti gyűjteménynek. Dicséretére a pest-budai polgároknak, az árvízi emléktáblák állításának szép szokása nem ment ki a divatból. 1938-ban, az esemény századik évfordulóján egy különösen szép — az egész áradást megörökítő — ábrázolást adtak át a nagyközönségnek. és most, a százötvenedik évfordulón szintén egy újabb mementót avattak, mégpedig ott, ahol ugyancsak erősen ousztított a víz, a máj Rákóczi úbfti. Így aztán nem merül fele. désbe a még Óbudán, Budafokon, Nagytétényben és Promontoron is hatalmas károkat okozó természeti katasztrófa. Főképpen ott lehet és kell emlékezni rá, ahol a legtöbb kínnal, szenvedéssel járt, s ahol a legtöbb nyíl és kéz mutatja, meddig emelkedtek a habok: Pest és Buda belvárosában. ■Ar A pest-budai árvíz 150. évfordulója alkalmából kiállítás nyílt a Budapesti Történeti Múzeumban Jégszakadás és a Duna kiáradása Pest-Buda 1838 címmel. A. L. Pesten és Budán több tucatnyi olyan emléktáblán akad meg a sétálgatok szeme, amelyek szinte a megszólalásig hasonlítanak egymásra. Egyikükön is másikukon is ugyanaz a nyíl, és a kéz, amely a nVÍl által jelzett vonalra bök; azt jelzi, milyen magasságban csapdo. sott most százötven esztendeje a Duna árja. Másfél száz éve ugyanis annak, hogy az akkor még alig-alig megzabolázott folyam kilépett a medréből, és 1838. március 13-án, i4-án, és 15-én 1300 holdnyi területet elfoglalt fővárosunk mai területéből. Roppant ereje tört, zúzott: az akkori Pest 4250 házából 2280 pusztult el, Óbudán pedig 770 épületből alig 270 maradt meg. (Ami az emberéleteket illeti, ezek kioltásáról máig nincs pontos adat. Van aki azt mondja, hogy ugyanannyian fulladtak meg, mint ahány éve kiöntött a Duna, azaz százötvenen, mások viszont csak 122- re taksálják az áldozatok számát.) A jeges ár amilyen . gyorsan jött, ugyanolyan sebesen távozott. Nyomai és emlékei azonban mélyen bevésődtek a lakosság tudatába, szívébe, s mind a módosabb háztulajdonosok, tehetősebb polgárok, mind az egyszerűbb nép fiai kötelességüknek érezték, hogy e termé.. ■szét; csapásnak emléket ál- ' lítsanak. Éppen csak visszahúzódott a két várost elválasztó folyam, máris felkerültek a házfalakra az emléktáblák, rajtuk a vízszintet jelző nyíl- formákkal meg a rájuk bökő kézfejekkel. Az árvízi emléktábláknak aligha van avatottabb ismerője Rajna Györgynél, a Budapesti Városszépítő Egyesület munkatársánál, a leg- johb téhát, ha az ő tanácsai nyomán vágunk neki a szem- leútnak. Kezdjük sétánkat Budán, ott is a Fő utca 4L szám alatti kolostorépületnél. Itt egyrészt egy igen jó állapotban megmaradt vésetben gyönyörködhetünk, másrészt meg az az adat is hiteles, amit a számok mondanak. Nevezetesen a 202 centiméter igaz, hiszen ezt az emeletes házat egy kis árok veszi körül, amelynek talajszintje még a feltöltés előtti állapotokat mutatja. A szintén budai Corvin térre érve az ottani 2. számú házon már a 269 centiméteres rekordmagasság jele a nyíl és a kéz; itt bizony ilyen mély volt az a háromnapos tenger. Átsétálva a Lánchídon, elballaghatunk aztán a Százéves étteremhez, ahol odakint is, odabent is megmaradt egy-egy ilyen árvízi emléktábla. Onnan pedig a Rákóczi út egyik ékességéhez, a Szent Rókus-kápolnához érdemes tovább menni, mert annak a falán ismét csak egy olyan jelzés maradt meg, amely még a feltöltés előtti időkre emlékeztet. Azt a túrát azonban, amelynek során valamennyi árvízi jelet fel lehet leltározni, nyilván senki sem vállalja, hiszen Rajna György adatai szerint jelenleg is negyven fővárosi ház falában látni ilyen emlékjelet. Soknak tűnik ez a szám, mégis kevés: a múlt században, de még a századforduló után is ennél jóval több helyen lehetett Korabeli ábrázolás a nagy árvízről (Fotó: Kieb Attila — MTI — KS) a hajdani kőfaragók, vasöntők munkáiban gyönyörködni. A nagyvárosi építkezések során azonban itt is. ott te csákányt emelték a megjelölt falakra, és az olyan meghatóan kedves szövegű emlékeztetők, mint az „ár-wissz” vagy a törmelék közé, vagy az élelmes gyűjtők birtokába kerültek. A múzeumok és más közgyűjtemények pedig csak akkor gyarapodtak egy- egy ilyen táblával, ha véletlenül éppen a városvédők valamelyike bukkant rájuk, s adta tovább őket a Kiscelli Múzeumnak, vagy a nsmréa pest-budai nagy árvíz - emléktábláink tükrében (Fotó: Gál Gábor)
