Népújság, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-19 / 67. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. március 19., szombat MŰVÉSZET

7.

A Két hétfő emléke Egerben

Aki elmegy és akik itt maradnak

Ahol a műkincsek újjászületnek

Már az első pillanatban elkapja az embert a darab hangulata, pedig az még el sem kezdődik. Arthur Miller Két hétfő emléke című müvének nézői is az egri Gárdonyi Géza Színház színpadára kerültek. Nem egyszerűen a stúdióelőadás megkövetelte térszűkítés ez, jóval többről van szó. Voltaképpen valamennyien részesei vagyunk a szerző által megteremtett helyzetnek: tagjai egy-egy kisebb közösségnek, amely saját törvényei szerint él, s olykor szárnyára bocsát valakit.

Talán senkit nem lep meg, aki ismeri a drámát, hogy Arthur Miller valóban egy autóalkatrész-kereskedésben dolgozott két esztendőn át, míg össze nem gyűjtötte a pénzét az egyetemi tanulmányai kezdetéhez. Nagyon egyedi élményekről szólt tehát ezekben a sorokban. S mivel a művészetében egyébként is hangsúlyos a múlt felidézése, a visszapillantás, kétszeresen is izgalmas a Két hétfő emléke.

Az egri társulat mélyen megértette és átélte ennek az ’’érzelmes komédiának” lényegét, s végül egy erőteljesen megfogalmazott, mély nyomot hagyó előadást hoztak létre. Egységes az együttes, s a gondolat hű formai köntösben jelenik meg.

Talán még az is természetes, s honi viszonyainkhoz igazodik, hogy a Miller által megfogalmazott ”vak robot sűrűjét” lényegesen leegyszerűsítették, a munka ütemét lelassították. így sokkal inkább az emberi kapcsolatokra, a személyes sorsok találkozásaira tevődik a hangsúly. Az egri értelmezésben nem annyira a munka sivársága, a helyszín lehangoló szürkesége szab gátat a kitörésnek, hanem sokkal inkább a tehetetlenség. Szemünk láttára húzódik egyre mélyebbre a konfliktus, a hatásos díszletről a figyelem egyre inkább az egyes szereplőkre terelődik, hogy a végén egyetlen arc tűnjön elénk: René, aki képes változtatni sorsán.

A rendező, Szabó Ágnes nézete szerint olyan ’’akvárium” Miller darabja, amelyben jórészt kiteljesedett jellemeket láttunk,

amelyeket önnön törvényszerűségeik irányítanak. Ezzel a hangsúlyeltolódással talán vesztett a Miller által hangsúlyozott ”érzelmesség”, viszont a kép tra- gikusabb: az eleve elrendeltség logikája szerint alakulnak az életek. Akik maradnak, a világ bármely pontján maguk köré szürkítenék környezetüket; esendőségüket nem tudják levetkezni. A továbblépő Bert csupán végighalad a földi purga- tóriumunk ezen stációján, hogy aztán más mikroközösségeket találjon magának.

Ilyen kiindulásból sokkal kevésbé érvényesül a jellemek egy- másrahatása: valamennyien vészesen egyedül bukdácsolnak. Az alakítások kamarajellegüek, amelyet még inkább lehetővé tett, hogy karnyújtásnyira játszanak a közönségtől a színészek. így minden gesztus és rezdülés hangsúlyossá válik: ilyen távolságból mintha közvetlen ismerőseinkkel, barátainkkal beszélgettünk volna. Szinte kulcslyukon figyeljük az eseményeket. Ez részben a milleri dramaturgia ellen hat. Nemcsak az önmaga arcmására formált Bert emlékein keresztül tértünk visz- sza az elhagyott műhelybe, a múltba, hanem saját magunk tapasztaljuk meg, amit ő átélt.

Két hétfő, két különös nap, amely valami miatt fontossá vált az egykori munkatársnak. Két hangulat, egyazon munkahelynek kétféle képe. Elmozdulások történnek, néhányan kitérnek régi kerékvágásukból, mások pedig élik megszokott életüket. Voltaképpen ugyanaz történik,

mint bármelyikünkkel. Mégis, az emeli a valóság egyszerű tükrözése fölé a cselekményt, hogy a főszereplő résztvevő, elnéző mosolyától, szelíd szeretetétől a realitások fölött megjelenik a valóság. Az a pillanat, amikor keresztüllátunk környezetünk és saját magunk sorsán. Sziki Károly Bert alakjában remekül követi végig, s közvetíti reagálásaival a történet lényegét. Mert végül is itt nem Gus tragédiájáról, Agnes magányáról, Patricia csa- podárságáról van szó, hanem arról, hogy az emberek óhatatlanul is közeh'tenek egymáshoz. A munkahelyükön kapcsolatok keletkeznek, amelyek Bert révén tárulnak fel előttünk. S itt, bármennyire is magányos hősöket láttunk, a felszínes beszélgetésekből, a tétova közelítésekből, a kirajzolódó sorsfordulatokból végül kicsendül a sajátosan milleri hang.

Az alakok kidolgozottak, érződik a színészek átgondoltsága, értő jellemábrázolása. Sziki visz- szafogottan, mégis kellő súllyal érzékelteti jelenlétét, válik egyszerű eszközökkel főszereplővé. Az utolsó pillanatokban is látszik, hogy nagyon fontolgat valamit, de az úgy látszik, csak számára - s a nézők részére - válik érthetővé.

Libikóka - szerű változást játszik el Csendes László és M. Horváth József Gus és Tom figurájában. Csendes hozza az előadás talán legmegrendítőbb pillanatait, amikor sajátos szertelenséggel emeli tragikussá kisstílű szerencsétlenségét. A ’’lássuk uramisten, mire megyünk ketten” tobzódásával halad a halál felé. Jó rendezői ötlet, hogy barátjával, Jimmel -Győrváry János meggyőző alakítása - sárhá- nyókat hoz utolsó jelenetében, s a két alkatrész, mint két hatalmas szárny simul a vállukhoz. Ironikus módon a ’’halál angyala” jelenik meg a motorizált világban.

Telitalálat Szatmári György Kennethje, aki az örök álmodozót állítja elénk. Költészettel tölti meg a prózai hodályt. Bert- tel együtt tisztítják meg az ablakokat: benne talál a főhős szellemi társat. Szatmári álmodozó lénye teljesen betölti a szinteret, kár, hogy az elején néhány felesleges külsődleges gesztussal él. Ezek azonban csak ideig-óráig rontják az összhatást, később igen finom módon válik jelentőssé ez az alak.

Solymosi Tibor eddigi egri szerepei közül a legjelentősebbet nyújtja: olyan világos vonal- vezetéssel, felhangok nélkül ragadja meg Raymund jellemvonásait, hogy nagyon valóságossá teszi őt. Rokonszenves Tunyogi Péter Larryja is, de sorsa, a Csonka Anikó megformálta Patríciájával együtt háttérbe szorul az előzőekhez képest. Talán jobban alá kellett volán húzni az ő jellemvonásaikat, teljesebb lett volna a kép. Ügyesen és jól jellemezték Horváth Ferenc, Megyeri Zoltán és Lénárt András figuráit, akik rövidke megszólalásukban is erőteljesebben jelen vannak a színpadon. Az ő szinte szociografikus jellemzésükből talán a főbb szereplőre is sugározhatna valami. Ügyanis pontosan, s szinte karikaturiszti- kus eszközökkel jellemzik őket. Agárdy Ilonát nem azért említem a sor végén, mivel keveset nyújtott volna: éppen ellenkezőleg, néhány olyan apró jelemvo- nással tette fontossá Ágnes szerepét, amely megmutatta, hogy milyen színészi ereje van.

Külön dicséret illeti a remek diszletet, amely Menczel Róbert munkája. A színpad természetes közegét szervesen építették át egy hatalmas műhellyé. Minden eleme játszik, már az is élmény, ha valaki helyet foglal itt. Megfelelő a zene és a jelmez is, hiteles látvány bontakozik ki.

Összességében egy igen erőteljes, sajátos előadás születik: olyan, ami napokig kiséri a nézőt, elgondolkoztatja, formálja. A sajátos milleri emlékezésen túl belénknyillal, hogy mennyi poros mühelyablakot látunk nap mint nap, s talán hasonló sorsokra bukkannánk, ha megtisztogatnánk az üveget.

Gábor László

A műemlék épületek, templomok építészeti helyreállítása során restaurálásra szoruló szobrok, festmények, berendezési tárgyak az Országos Műemléki Felügyelőség műtermeibe kerülnek, ahol szakavatott mesterek „varázsolják” újjá műkincseiket. Képünkön: Kovács Jenőné faszobrász a cserhátsurányi római katolikus templom Szent Simon szobrán feltárja az eredeti festékréteget.

(MTI fotó: Rózsahegyi Tibor — KS)

Mindennapi nyelvünk

Latinul is szót értünk...?

Egy olvasónk leveléből idéztük a címbeli kérdő mondatot. Nem tetszik neki az a nyelvhasználati jelenség és gyakorlat, hogy a sajtóban, a rádióban, a televízióban nagyon sok latin nyelvű szókapcsolat, szólásszerű nyelvi fordulat igen gyakran jut nyelvi szerepekhez. Szerinte ez a jelenség és gyakorlat egyre inkább gátjává válik a közérthetőségnek.

Igazat kell adnunk levélírónknak, még akkor is, ha tudjuk, hogy a hallgatók és az olvasók egy része humán műveltségük és a latin nyelvben való jártasságuk révén egyéni szó- és szóláskészletüknek jól ismert elemeit megértik, és érzékelik sajátos stílusértéküket is. De mivel az átlagolvasók nyelvi műveltségét nem színezi és gazdagítja latin nyelvi ismeretanyag, csínján kell bánnunk a latin nyelvű szókapcsolatokkal, s a közérdeklődésre számot tartó mondanivaló nyelvi megformálását ne terheljük szinte halmozott mértékben velük. Ilyen szövegrészietekre gondolunk: „Ha az agresszió, pro vagy kontra nem következik be” (Uj Tükör, 1988.1.sz.). -„A pró és kontra vélemények mérlegelésénél eljut társadalmunk vertikális tagoltságának tetejére” (Kritika, 1988.l.sz.). Hogy kellő egyensúly alakuljon ki a szerzői szándék, a mondanivaló jellege és az olvasói érdek között, ezek a magyar megfelelők alkalmasabbak a közlő szerepre; erőszak, erőszakos beavatkozás; mellette és ellene; az alá- és fölé rendezettségen alapuló stb.

Annak sem örülhetünk, hogy a kiejtésben is problematikus ad hoc (ejtése: ad hók) latin nyelvi forma éppen napjainkban válik szinte divatszóvá, s vállal kulcsszerepet ilyen szövegösszefüggésekben : „Az Országgyűlés határozata értelmében ad hoc-bizott- ság alakult, s az ad hoc-bizottság feladata politikai természetű” (Magyar Hírlap, 1987.nov.25.). Elbizonytalanodik az olvasó abban, hogy milyen használati értékben vállalt szerepet ez a latin nyelvű formula ebben a szöveg- részletben; „Teljesen ad hoc alapon összeáll egy társaság” (Élet és Irodalom, 1988.febr.12.). A közérthetőség érdekében ebből a jól érthető rokon értelmű magyar megfelelőkből válogathatunk: alkalmi, ideiglenes; rögtönzött, átmeneti, pillanatnyi stb.

Újabban a leginkább közérdeklődésre számot tartó vezércikkekben is fel-feltűnnek a latin szólásszerű nyelvi alakulatok. Ezt példázza ez a szövegrészlet: „Hadd fecsegjek ki néhány pro domo-t, néhány újságkészítési házi szabályt” (Magyar Nemzet, 1987.dec.16.). A cikkíró is érezte, hogy segíteni kell az átlagolvasónak, s ezért jutott nyelvi szerephez a házi szabály jelzős szerkezet. A latin szólásalakulat magyar megfelelője: belső, házi használatra készült rokon értelmű szósor.

Napjainkban egyre inkább kiszorulnak a használatból ezek a nyelvi formák: azaz, másként, más néven, igazi nevén, s helyettük a latin alias (ejtése: aliász) szerepel. „Erről hosszan tud mesélni Evenis, alias Robert Kati” (Magyar Hírlap, 1988.febr.13.). A rejtvények készítői is megkedvelték, s így illesztik bele a rejtvényfeladatba: „Alias Tóth Imre”. A megfejtés: azaz, más néven: Amerigo Tot. (Vasárnapi Hírek, 1988.jan.10.).

Dr. Bakos József