Népújság, 1988. március (39. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
Arthur Miller kallódó emberei Rendhagyó módon a színpadon foglalnak helyet a nézők is, igy testközelből követhetik figyelemmel Miller: Két hétfő emléke cimű darabjának stu- dióelőadását az egri Gárdonyi Géza Színházban. A remény, a hit fontosságára figyelmeztet ez a mű úgy, hogy megmutatja, hiányában hogyan pusztul el apránként a lélek. A kallódó embereket szívszorongató hitelességgel keltik életre a társulat tagjai. (Foto: Koncz János) E gészen véletlenül találtak egymásra megint, annyi idő után. Az országnak egymástól távol eső két városában éltek már régóta, és igazán ritkán fordult elő, hogy eszükbe jutottak Pesten töltött éveik, amikor egy időben naponta találkoztak. Húsz év telt el azóta, és egészen véletlenül, egy közös ismerős révén megtudták egymás címét. Levelezni kezdtek, és az első, kicsit hivatalos beszámolók után visszatértek soraikba a régen elfeledettnek hitt becéző szavak, mindketten úgy érezték, kis apróság miatt szakítottak annak idején és tévedés volt, sajnálatos tévedés, hogy elfordultak egymástól. A férfi ott a távoli városban nem azt kapta házasságától, amit remélt, a nő pedig elváltán élt — szintén csalódott. Leveleikben először csak rejtve, aztán már egyre nyíltabban fellángolt újra az egymás iránt valamikor érzett, rég elfeledettnek hitt szerelem. Abban mindketten mélységesen egyetértettek, hogy találkozniuk kell, látni egymást újra! Hisz annyi mondanivalójuk van egymás számára! Az idő elszállt már mindkettőjük felett, mégis úgy készültek erre a találkozásra, mintha valami eljegyzésre indulnának. Szabadságot vettek ki mind a ketten. A férfi ki tudja mit hazudott otthon a családjának, mindenesetre a lelkiismerete tiszta volt, mint ahogyan meg is írta régi szerelmének: A szerelemhez való jogomat nem vehetik el! Nyilván sem a család, sem más. Hogy egészen konkrétan és külön-külön mit vártak ettől a találkozástól, azt azért nem írták meg egymásnak. De nem keveset, az biztos. A nagy nap reggelén váratlanul szép tavaszi idő tört a városra, és az asszony örült, mert felvehette végre az új cipőjét. A vonat csak délelőtt érkezett, volt ideje a készülődésre. Előző délután fodrásznál járt, átfestette a haját olyan szőkére, amilyen húsz évvel ezelőtt lehetett. Sokáig pepecselt a fürdőszobában, gonddal öltözött és fésülködött. Aggódott kicsit, milyennek találja majd a férfi, de a tükörbe mosolyogva úgy találta, hogy csalódást nem okoz neki. Még mindig vonzó, a szeme szép, a bőre sima. Úgy ment az állomásra, mint fiatalkorában randevúra szokott, kicsit kipirultan, s kicsit — Lilikém! gyorsabban dobogott a szíve. Időben kiért, Azt hitték mind a ketten, hogy a vonat ér- várai kellett, de nem bánta. Ebben a szép, kezésekor majd megcsókolják egymást, egyre napsütéses időben még az állomás is szebb- forróbbá váló leveleik után... és most csak áll- nek tetszett valahogy. tak sután és mosolyogtak. Húsz év múlva A peronon mások is várakoztak, gyorsan múlt az idő. Aztán a hangosbemondó jelezte a vonat érkezését, és fel is tűnt már a szerelvény. Az asszony boldog izgalommal fürkészte az ablakokat, de a kitekintő arcok között nem látta a férfiét. Abban nem kételkedett, hogy eljött, hiszen levélben mindent megbeszéltek már, és szinte számolták a napokat a találkozásig. Nem gondolta, hogy ilyen sokan érkeznek majd egy átlagos hétköznap délelőtt. A sínek között férfiak, nők, gyerekek, csoportok igyekeztek az állomás kijárata felé. Akkor egyszercsak megpillantotta a férfit, akire várt. Csak ő lehetett. Habár alacsonyabbnak tűnt, mint amilyenre emlékezett, a haja is jól meggyérült — dehát mire is számíthatott? Tudta: az első mondatok után visszatér újra a régi varázs, mely egymás felé hajtotta őket valamikor. Erősebben dobbant a szíve, amikor észrevette, hogy a férfi feléje indul, emelte is a kezét, hogy integessen, de akkor megpillantott egy szőke lófarkas lányt, aki előtt a férfi mosolyogva megállt.- Az asszony nem akart hinni a szemének. Biztos, hogy nem tévesztette el, a férfi az, akire várt, dehát lehetetlen, hogy rajta kívül más is várt volna rá ebben a városban! Ezen a napon, ide csak őhozzá jöhetett... S tévedés volt valóban, mert a férfi zavartan elköszönt a lánytól, és körülnézett, mintha keresne valakit. Akkor találkozott a pillantásuk. Az asszony még mindig földbegyökerezve állt, de a férfi odasietett eléje, arcán zavart mosoly. — Buta dolog —, dadogta a férfi —, az imént egy pillanatra azt hittem, te jössz felém. Nem láttad azt a lányt? Éppen olyan, mint te voltál húsz évvel ezelőtt. — Hát nem szép tőled... — akarta tréfára venni Lili a dolgot, de erőltetett volt a vidámsága. Érthető volt a tévedés, mégis mélyen megbántottnak érezte magát. A találkozás pillanata mindenesetre nem olyan volt, amilyennek annyiszor elképzelte. Amellett — milyen buta dolog — szorítani kezdte az először viselt új cipő. A férfi pedig, mintha megbabonázták volna, hogy mindent rosszul tegyen, éppen a cipőjét kezdte dicsérni. Hogy milyen finom kis tavaszi cipő, itt biztosan jobban lehet vásárolni, mint náluk. Lili meg csillagokat látott minden lépésnél. Ezért is ajánlotta fel, hogy mielőtt hazamennének, térjenek be a közeli presszóba egy kávéra. Az asztal alatt aztán kibújt a cipőből, és már felszabadultabban tudott mosolyogni. A kezdeti zavar felengedett, egymás arcát, tekintetét kutató szemük megtalálta már, akit keresett. Ennek ellenére, bár úgy tudták, sok mondanivalójuk van egymás számára, még mindig kicsit nehézkesen folyt a beszélgetés. — Miért szakítottál velem akkor? — kérdezte hirtelen a férfi? — Nem tudom. Illetve nem emlékszem pontosan — felelte az igazsághoz híven Lili. — Biztosan valami butaság miatt. Talán eltúloztam a dolgokat. Akkor már ittak kicsit, és a férfi tekintete felforrósodott. A hangja is. — Lámcsak — gondolta Lili, és ugyanolyan rejtélyesen kezdett mosolyogni, mint húsz évvel ezelőtt. — Eszembe jutott, miért ment el a kedvem tőled akkor régen. Ahányszor elkezdted mondani, hogy milyen érzéki vagy, meg hogy milyen élmény veled lenni, rögtön nevetségessé váltál. S a végén szakítottam veled olyan kedvéért, aki nem kecsegtetett előre semmivel, de úgy csókolt, hogy újra meg újra azt kívántam: ismételje meg! Ilyen egyszerű volt — és a felesége lettem. A férfi látta azt a régi mosolyt Lili arcán, azt a mosolyt, mely annak idején is megbolondította, és lázas szavakkal festette le az egészen közeljövőt, amikor hazamennek majd az asz- szony lakására. Lili azonban egyre fényesebben mosolygott, szórakozottan lapozgatott valami kis füzetben, míg a férfi szavait hallgatta, aztán azt ajánlotta, menjenek étterembe ebédelni. A férfi nem mert tiltakozni, szívesebben ment volna haza az asszony lakására, de udvariasságból úgy tett, mintha ő is éppen így szerette volna. Természetesen gavallér volt, fatányérost ettek, utána pedig pezsgőt bontott a nagy találkozás örömére. Lili közben elképzelte, mennyit tervezgethetett a férfi megúnt felesége oldalán, mire ez a találkozás létrejött. Micsoda nagybemutatót, a „szerelem jogán”. Elnézte kopaszodó fejét, ráncait, és élvezte, hogy megint lehúzhatta cipőjét az asztal alatt. A férfi már sürgetni kezdte, hogy induljanak, de ő ártatlan arccal azt mondta, bőven lesz idejük megkávézni is, mire a vonat visszaindul. — Vonat? — kérdezte a férfi elhűlve. — Persze. Miért, mivel akartál hazautazni, helikopterrel? A kávét elég hallgatagon itták meg, mint akik elmondtak már mindent, amit akartak. A férfi úgy érezte, becsapták, kijátszották, mint húsz évvel ezelőtt, és nem tudja, miért. — Fene se ismeri ki magát a nőkön, annyi szent! — gondolta keserűen már a vonaton és kibámult a délutáni napsütötte tájra, ahol — hiába hessegette a képet magától — még mindig Lili örök-rejtélyes mosolyát látta. Bán Zsuzsa
