Népújság, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-11 / 35. szám
NÉPŰJSÁG, 1988. február 11., csütörtök 3. Bosch-túl a kazánokig Avagy: gondterhes TIT-munka Hatvan területén A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat hatvani szervezete a hátrányosan megváltozott gazdasági körülmények ellenére próbált olyan munkát kifejteni az utóbbi időszakban. amel£ a környező települések igényét is hozzávetőlegesen kielégítette. illetve figyelemmel volt azokra. Ennek a bizonysága többek között, hogy 1987-ben önálló községi TlT-csoport alakulhatott Lőrinciben és Petőlibányán, továbbá a hagyományos ismeretterjesztési formák mellett fölerősödött a szakmai jellegű tevékenység. Ez utóbbi alatt elsősorban az olyan tanfolyamok értendők, amelyek városon és falun a települések dolgozóinak a szakirányú képzését segítik. Mire ment az ilyesféle célirányú kezdeményezés? A területen kétszáznál többen szerezhettek képesítést a kazánfűtői szakmában, csaknem ötvenen hegesztői vizsgát tettek, továbbá megközelíti a háromszázat azoknak a száma, akik alapfokú számítástechnikai ismeretekre tettek szertJó partnerrel könnyebb Amikor Monori Zoltán városi titkárral legutóbb e témáról beszélgettünk, különös elismeréssel illette a helyi Damjanich Szakmunkásképző Intézet vezetését. s mindazon tanárokat, szakoktatókat. akik — fölismerve az ügy fontosságát — rögtön a szervezet segítségére siettek. Milyen módon, milyen formában? Például a különböző szakmák gyakorlásához szükséges műhelyeket tantermeket biztosították. eljártak termelő üzemeknél demonstrációs eszközök, lehetőségek végett, az intézet szakoktatói pedig ugyanekkor személyesen vállaltak részt a különböző ismeretek átadásában. A titkár ilyen szempontból Szálkái János. Tóth Bertalan. Vörös József nevét tartotta fontosnak fölemlegetni. Ami pedig a közeljövőre vonatkozik? Véleménye szerint csak izmosodik ez a kapcsolat. csak fokozódik a ió partnerrel végzett ténykedés hatása, ha a TIT-iro- da végre rangjának megfelelő otthonhoz jut a szakmunkásképző intézet kollégiumában. Ez esetben arra is mód. alkalom nyílik, hogy nyelvi és számítástechnikai központ létesüljön a szakmunkásképzőben. amire — véleményünk szerint — már is garancia a két intézménv összefogása. Megszokott arcok Persze, így túl rózsás minden. amit a TIT munkája kapcsán lejegyeztünk eddig. Tevékenységének ugyanis vannak negatív vonásai is . .. ! Kettőt emelünk ki közülük. Például: a különböző ismeretterjesztő rendezvények iránt lényegesen csökkent utóbb az érdeklődés még értelmiségi körökben is, ami ugyanígy érvényes a meghatározott előadói munkát vállalók körére. Az szintén legalább ennyire feltűnő. hogy különböző intézmények rendezvényein ugyanazokkal a megszokott arcokkal találkozik az ember a széksorok között. Továbbá: amíg világszerte előtérbe került a természettudományos érdeklődés. Hatvanban és környékén ez a visszájába fordult! Például 1986-ban 150 ilyen rendezvényre került sor a területen. tarvaly viszont már csak 122 előadásra tudtak hallgatóságot toborozni, nagy nehézségek közepette. Az sem szívderítő, miszerint az ifjúság körében nagy érdeklődés nyilvánul meg a csillagászati előadások iránt, csak éppen nincs, aki egy ilyen jellegű városi klub vezetését. szakmai irányítását elvállalná ... ? Borúra derű A borúra derű következnék? Bizonyos tekintetben igen. A városi TIT-elnöV—ég ülésén elhangzottak szerint Például jó értelmű tapasztalatokat lehet levonni a helyi Közművelődési Egyesület és a szervezet közös rendezvényein, amelyek olvasóköri esték címszóval vonultak be a hatvani köztudatba. Mi ezeknek a lényege? Monori Zoltán fogalmazása szerint fel kívánják kutatni a helyi értelmiség szellemi értékeit! Evégből Ko- vács Gábor múzeumigazgatót például arra kérték fel. hogy mutassa be Bibó István nagy hatású esszékötetét. Dr. Baranyai Miklós később azt vállalta, hogy diaképes előadáson tárja közönsége elé a világhírű középkori festő. Hieronimus Bosch és az orvostudomány kapcsolatát. A folytatás? E dolgok még inkább kibontakozhatnának — beleértve persze a munka egészét —. ha sikerülne a vállalkozásokhoz megfelelő anyagi hátteret biztosítani. Nem többről, mint a szintentartásról van itt szó! Ami jóval kecsegtet: a helyi tanács határozottan ígéri a hozzá szükséges anyagi fedezetet. Moldvay (Győző Hazaérni J ó néhány napja történt, de még mindig borzongató áz eset: a csapadékos. ködös késő délutánon állt a forgalom az országúton. Járművek torlódtak, emberek intézkedtek, sápadt, komor tekintetek adták tudtul az érkezőknek kérdezet- lenül is, hogy ismét az életét vesztette valaki, Aztán, amikor a közlekedés újra megindult, s a hosszú autósor elhaladt a szerencsétlenség szip helye mellett — az áldozatot is láthattuk. Ott feküdt kinyújtott, mozdulatlan testtel a padkán. A sötétben nehéz lett volna felismerni, hogy nő-e, vagy férfi az illető, de lehet, talán világos nappal sem könnyebb a dolgunk. Egy-egy gázolás — mert ez történt, így olvashattuk utóbb az újságból — ugyanis gyakran egé- • szén rendkívüli nyomot hagy a szerencsétlenül járt személyen. Kivehetetlenné teszi az arcot, olykor az egész alakot is teljesen eldeformálja. Csak találgatni lehetett ifjú volt-e vagy idősebb, netalán egészen öreg, várta-e odahaza valaki, ha egyáltalán létezett otthona? Utastársaimon is érződött, hogy hasonló gondolatokkal foglalkoznak hirtelen szótlanságukban, mert egyikük sem tudott felülkerekedni a megrázó tragédián, képtelen volt mindegyikük, hogy egyszerűen csak tudomásul vegye a történteket. Valameny- nyiünk akaratlanul is beleélte magát azok helyzetébe, akikhez ezen a csúnya téli estén majd a szomorú hírrel bekopognak. S akiket fejbe vág, letaglóz a szörnyűség, a megmásíthatatlan, az immár visszafordíthatatlan borzalmas tény: meghalt, nincs többé az ismert, a szeretett ember, hiába várják. Elképzelhetetlen hirtelenséggel elhagyott hitves ordít fel a fájdalomtól, elárvult gyermekből, testvérből tör elő a tehetetlenség kínja, a reménytelen, keserű, fojtogató zokogás, szülők szemeiből ömlik a könnyzuhatag valahol. Egyikünk s másikunk agyán is átsuhant: így kell búcsúzni a világtól? Ennyi kell, hogy egyszeriben mindennek vége szakadjon? Egyik pillanatról a másikra kialudhat a leglobogóbb láng is, megtörhet akár a legszebb ívű pálya? Befejezetlen maradhat az életmű, s megválaszolatlan még annyi kérdés? Vigasztalanul a kesergés, érintés nélkül a bátorításért, segítségért nyújtott kéz, simítatlan a köszöntő, hízelgő arc? Ha még oly értelmetlen is minden halál, lehet ennyire értelmetlen bárki esetében ? Ami pedig a legórjítöbb: velem, veled vele is megtörténhetett volna hasonló — vagy éppenséggel előfordulhat máskor. S akár a legnagyobb óvatosság, elővigyázat melllett is, ha a sorsunk így hozza. Mert a végzet ellen'— mormogjuk, gondoljuk magunkban — nincs mit tenni. Tényleg nincs ... ? Valóban „így van megírva életünk nagv könyvében”? El kell fogadnunk ezt a kiszámíthatatlanságot. kiszolgáltatottságot, ezt a roppant hizonytalanságot? Nos. nem szabad hinnünk. Még a gondolatát is el kell űznünk magunkból ! A sorsunkat ugyanis mi formáljuk. Legalábbis: élsősorban magunk alakítjuk. S természetesen akkor is, amikor közlekedünk, gyalogosan, biciklivel, motorkerékpárral, vontatóval vagy autóval járunk Mindenekelőtt magunk próbáljunk hát mindent elkövetni, hogy ne érjen még kisebb baj sem bennünket, s ne okozzunk másoknak kellemetlenséget, kárt, jóvátehetetlen veszteséget. ■ Vigyázzon, nagyon vigyázzon az is, aki jármű nélkül halad, s még inkább, aki vezet. akit lóerők ereje, szilaj kedve röpít céljai felé. Legyen figyelmesebb, felelősség - érzőbb a „mazsola” és a profi egyaránt. Tisztelje társait, s az emlékeztető, figyelmeztető táblákat, jeleket útközben. A legrutinosabb taxis sem merészkedjen köny- nyelműen a záróvonalon túlra, a jobb oldalon vegye a kanyarokat is, hogy a szemben jövőket sohasem zavarja, s kényszerítse ártatlanul a bajba. Ki-ki tartsa be az előírt sebességet, legyen körültekintő mindig. S legalább arra az időre tartsa magát távol az alkoholtól, amíg a kormányon a keze! Kimondani is fájdalmas: tavaly csupán Heves megye útjain közel hatvanan maradtak holtan, s már az idei esztendő első hónapjában öt embert kellett temetni közlekedési baleset miatt. Rettenetes az elvesztésük, mivel a sorainkat sajnos betegségek egész sora gyengíti, gyógyíthatatlan kórok is erőteljesen tizedelik. Tegyük, ami tőlünk telik: vigyázzunk, nagyon vigyázzunk magunkra, meg a társainkra is, hogy ne kísértsék az életünket soha olyan megrázó képek, mint amilyennek egyikével az a kocsisor azokban a téli késői órákban találkozott az országúton. S, hogy mündig hazaérjünk! Gyóni Gyula MINT MÁS NAPOKON Fanyalgások nélkül Ez már csak ilyen: kicsit hűvös, kicsit zajos, kicsit homályos. Üzemi csarnok. Hatalmas üvegfalak engednék be a fényt, ha nem lenne nyirkos felhőkkel beborítva odakint az ég. Olajszag és az égett fém kesernyés, savanyú illata úszik a levegőben. Gépek, zümmögő gépek sorakoznak utcaszerű rendben a hideg betonon. Mellettük férfiak és nők, fiatalok és idősebbek álldogálnak, figyelnek a késre, a szerszámra, amely marja, formálja a befogott munkadarabot. Ez a munkahely és ez a gyári munka. Minden romantika nélkül. Hányán láttak már ilyet a saját szemükkel? Pedig nem ártana. Mindjárt nem csak általánosságban beszélnének a teljesítményről, a szakmai hozzáértésről, a munkások szorgalmáról vagv állítólagos nemtörődömségéről. Lássuk hát akkor a tényleges helyzetet. A Mezőgép gyöngyösi gyárában vagyunk. Arra vagyok kíváncsi, hogyan kezdődött az év első munkanapja? A kérdésemen senki sem lepődik meg. .. Galó Attila, aki a városban végezte a szakközépiskolát, minden huzakodás nélkül bevallotta, hogy ő bizony egy kicsit fáradt volt. A gépe is lehűlt az ünnepek alatt, így aztán a napi teljesítménye egy kicsit lemaradt a korábbi átlagtól. Nagyjából tíz százalékkal volt alacsonyabb a „végelszámolás” a napi összegzéskor. Amikor Szécsi Bélánétól érdeklődtem az év első munkanapja felől, ő azt válaszolta,_ már alig várta, hogy bejöjjön a gyárba. Jó volt otthon a család körében, de a sok ünnep.. . Kutatva nézett rám eközben, félmosoly bujkált a szája szegletében. Mintha szégyellné magát. Mintha azt kutatná, nem nézem-e őt valami furcsa csudabogárnak, aki akkor is a munkahelyére gondol, amikor otthon élvezheti a pihenést, a kikapcsolódást, a család meghitt közelségét. Nem jártam másként Zsol- tész Sándorral sem. ö még az előbbi gondolatot meg is toldotta: annyira nem tudott már magával mit kezdeni a sok pihenőnapon, hogy elment az anyósáékihoz a vízvezetéket megjavítani. Óvakodva mondta: Talán már hiányzott is a gyár. Neki is. Ö a délutános műszakban kezdett. Azt vártam, hogy csendben felpanaszolja ezt a műszakot, de nem ezt tette! Sőt! Közölte, ő jobban szeret délutános lenni. Hogy miért? Mert akkor nyugod- tabban dolgozhat. Meg is magyarázta, hogyan érti ezt a nyugodtságot. Ügy, hogy olyankor „kisebb a nyüzsgés”, kevesebben jönnek- mennek a csarnokban olyanok, akik íróasztalnál ülnek különben. Nem furcsa mindez így együtt? Hányszor szoktuk emlegetni, hogy a munkások nem dolgoznak- eléggé. És itt... ? ... és most? Jó, három ember nem a „munkások”. De ők is azokhoz tartoznak, akikét gyűjtőnéven így szoktunk emlegetni. És ha nem hármat, hanem tízet kérdezek meg közülük, akkor hihetőbb a kép? Miért lenne az? Hátha most is érvényes az a mondás, hogy egy cseppben a tenger? Hátha, esetleg találhatunk valami ésszerű magyarázatot, vitathatatlan okot is. Igyekeztem ezt megtalálni. A gyár igazgatójától, Lukács Benedektől kértem felvilágosítást. Hogy ő mit mondott? Csak ennyit: Nálunk az év január 1-jén kezdődik, és december 31-én ér véget. Nincs év végi hajrá, mert mi egész évben egyenletesen dolgozunk. Az év első munkanapján ott várta az embereket a gép mellett a félig kész termék. Hogyan alakult az első napi teljesítményük? Ügy, mint általában szokott: nyolcszázezer forint termelési értéket mondhattak a magukénak. Ha annyira rendben ment minden, mikor indult el az első szállítmány a gyárból a rendeltetési helyére? Az igazgató furcsán nézett rám ennél a kérdésnél. A hanghordozásában volt valamiféle csodálkozás: Természetesen az első munkanapon, — mondta. Természetesen ... ! Természetesen? Ilyen rózsaszín lenne minden manapság mifelénk? Aligha. Ne túlozzunk. Fogadjuk el, hogy a mi mai gazdasági életünk elég sokféle színből áll össze egy valós képpé. Igaz ugyan, hogy ebben az összképben a munkás a meghatározó tényező, de nem ő az, akin múlik minden vagy legalábbis nem rajta múlik-a legfontosabb tényező alakulása. Emlékeztetnék a gyöngyöst gyár igazgatójára. Mit mondott? Nem szereti a hajrát. Még azt is: az első munkanapon ott várta az embereket a gépük mellett az anyag. És miért szereti jobban a délutános műszakot az egyik marós ? Mert akkor kevesebben jön- nek-mennak a csarnokban. Dolgozhatnak. Ez a kulcsszó. Ha pedig dolgozhatnak, akkor dolgoznak is. Nem azért mennek ibe a gyárba, hogy trécselje- nek, álldogáljanak, csípőjük mellé lógatott kezükkel, és nézzék az órát, milyen ku- tya-lassan vánszorog a mutatója. Mert unatkozni még órabérben is nagyon rossz. Hányán tudnának erről bővebben nyilatkozni olyanok, akiknek megvan a munkakörük az ilyen-olyan hierarchiában, csak éppen munkájuk nincs? őket sem hibáztatom. Ez a mi életformánk. Ez a mi munkaformánk. Ezt így alakítottuk ki magunknak az elmúlt évtizedek során. Hogy miért? Többek között a teljes foglalkoztatottság fetisizált fogalmáért. Régóta vallom, hogy a munkás dolgozni akar. De nemcsak ő, hanem mindenki, aki elvállalt valamilyen feladatot. Dolgozni akar, mert bizonyítani akar önmagának és másoknak is. Bizonyítani azt, hogy értelmes lény, hogy hasznos része a társadalomnak, hogy vannak képességei és tehetsége is van, hogy ő . . nem azért van itt, hogy nyűglődjék, fanyalogjon. Ilyenek lennénk mind a tízmillióan ebben a kis hazában? Ha jaj .. . ! Dehogy. De ilyenek vagyunk — a nagy többség. Még ha időnként csikorgatjuk is a fogunkat. G. Molnár Ferenc Szőlőprések, terménydarálók — kistermelőknek Jól hasznosítható kisméretű szölőpréseket és terménydarálókat készítenek kistermelőknek a pusztaszabolcsi Salina Gépgyártó és Tömítéstechnikai Vállalatnál. Az elektromos meghajtású darálókból 12 ezret, szőlőprésbő! pedig 18 ezer darabot szállítanak a kereskedelemnek. Ezek mellett úgynevezett könnyű műszaki-gumi termékeket is gyártanak. (MTI-fotó: Kabáczy Szilárd — KS)
