Népújság, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-27 / 49. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. február 27., szombat MEGYEI PANORÁMA Hagyományok, forintok, keresztek Boldogi mozaikok Cserkuti István: — Naponta közel hét- Bányai László: — Derék, szorgos nép ez.,, százan járnak el dolgozni Hatvanban még szakad az eső, Boldogra érve egészen kitisztul, nyoma sincs a gomolygó, sötét felhőknek. A falutáblánál kiszállunk a kocsiból, s gyalogosan indulunk a tanácsháza felé. A házakat nézegetjük fotóriporter kollégámmal, s szinte egyszerre torpanunk meg... Majd minden épületen kereszt: a tetőn lévők fából, a homlokzatiak tükörszerű, csillogó anyagból. Bekukucskálunk az udvarokba. Itt is, ott is hatalmas fóliasátrak terpeszkednek. Hja, a második gazdaság a községben is csatát nyert... * Hétköznap délelőtt, munkaidő. Egy lélekkel sem találkozunk. De hol kereshetik meg a kenyerüket az itteniek? Mert a környékbeli téeszek egyesülésével drasztikusan csökkent a munkalehetőség. Működik ugyan a faluban a hatvani Lenin Termelőszövetkezetnek egy varrodája és a budapesti aluminiumgyár- nak egy kihelyezett egysége, ám e két helyen összesen sincsenek ötvenen. Jelentős számú embernek csupán a kőbányai központú, rendkívül zengzetes nevű cég, a Kőporc helyi üzeme ad állást. Igaz, a százhatvan dolgozó döntő többsége nő. S mi van vajon a férfiakkal? A feleletre mindaddig várnom kell, amig a tanácsházára érünk. Az irodában Cserkuti István tanácselnök fogad, aki több mint tíz esztendeje ’’gazdája” a településnek. — Hát — tárja szét a karját tanácstalanul —, jómagam sem tudok semmi okosat mondani a foglalkoztatással kapcsolatban. Majd három és fél ezren élünk itt, s ebből nap mint nap közel hét- százan járnak el dolgozni. A nagyobb hányad különféle géem- kákba, kisszövetkezetekbe. Ezt a szükség diktálja, no, meg nem is keresnek rosszul, hiszen a borítékban tízezer fölötti összegeket hoznak haza. Baj csak akkor lesz, ha ezek a gazdasági munka- közösségek, kisszövetkezetek képtelenek lesznek talpon maradni a jelenlegi nehézségek közepette. Nos, akkor várható, . hogy az ingázók közül jó néhá- nyan itt szeretnének véglegesen elhelyezkedni. De hol? Nem hogy a megszokott pénzüket, de még valamiféle elfoglaltságot sem biztosíthatunk számukra. A megélhetés — szerencsére — azért nem veszélyeztetett, mert ott a fóliázás, a paprika. Szinte minden családnál. A szakcsoportban közel kilencszázan vannak... * Ha a zsebnek jót is tesznek, az egészségnek bizonyosan nem használnak a pihenéstől az utazásra és a primőr megtermelésére „ellopott” órák. Talán ez is oka, hogy gyakori az idő előtti ”elhasználódás”, sok a beteg, rokkant, leszázalékolt ember, s nem egy közülük igencsak fiatal. * Pénz, pénz, s megint csak pénz... Mesélik, hogy a falubeli férfiak zöme valamikor kubikos- sággal szerezte meg a betevő falatra valót. Brigádokba álltak ösz- sze a barátok, a rokonok, aztán nyakukba vették az országot, vándoroltak. Oda, ahol éppen akadt munka. Ám a szegénységet nemigen sikerült legyőzni. Fordulatot az jelentett, amikor egy Bugyi nevezetű ember behozta a községbe a paprikát, a később híressé lett bogyiszlói vagy boldogi paprikát. Ez lett a gazdagodás fő forrása. Hogy a nyomorból való gyors kiemelkedés okozott némi változást a fejekben, a lelkekben, az bizonyos. Hogy ez valójában milyen természetű volt, arra már nehezebb megfelelni. Tény, hogy a település ma 1100 házat számlál, s ezekben átlagosan két és fél szoba található. A Hatvan és Vidéke Takarékszövetkezet helyi fiókjának betétállománya pedig több mint 50 millió forintra rúg. Súlyos összegek az egyik oldalon, kínzó pénzhiány a másikon... — Egy esztendőben — mondja Cserkuti István — 20- 22 millióval gazdálkodunk. Tizenhármat az intézményeink működtetésére fordítunk, a többit fejlesztésekre. Nos, ennek legalább a duplája kellene ahhoz, hogy a dolgok rendben menjenek. Megértem az elnököt. Ott van például a jókora, önálló művelődési központ, amelynek évi költségvetése 600 ezer forint. Ennek az összegnek a felét kellene a saját bevételekből előteremteniük, ám ez egyelőre illúzió. Nem oly régen javították meg az épület elektromos berendezését, amely életveszélyessé vált. De a nagyterem fűtése most sem megoldott. Márpedig itt az emberek főleg télen érnek rá szórakozni, kikapcsolódni. És a kukás szemétszállítás? Szó lehet erről is. Csak éppen hárommillió kell hozzá... Olykor az össszefogás még segít: a tájház létrehozása aligha ment volna lakossági hozzájárulás, illetőleg társadalmi munka nélkül. Ilyen előzmények után viszont nehezen érthető, ami az öregek napközi otthonával történt. Két évig működött. Amikor azonban némi térítési díjat is kellett fizetni a gondoskodásért, a többség kilépett. Sajátos gondolkodásmód? Biztosan. Az áttörésre még várni kell. Hiszen itt a tée- szesítés is csak a harmadik vagy negyedik nekirugaszkodásra hozott sikert... Heves megye 1985-ös Statisztikai Évkönyvében érdekes adatra bukkantam: Boldog az adott esztendőben 24 emberkével gyarapodott. Akkor a megye egyetlen községének a létszáma sem nőtt ennyivel. Sőt, a többségé csökkent... — Mindez azt bizonyítja — magyarázza Cseikuti István —, hogy a falubeliek jól érzik itt magukat. Az örömömbe üröm is vegyül... A gyermekintézményeink helyzete elkeserítő. Az óvodát a hatvanas évek végén alakították ki a volt apaállat istállóból. A hetvenöt helyen jelenleg százhúsz csöppség osztozik. Az iskolát két tanteremmel bővítettük, de a váltóműszakot még nem tudtuk megszüntetni. Két éve tizenegy pedagógus távozott, így a képesítés nélkülieket is örömmel fogadtuk. A napközibe százan járhatnak. Csakhogy ennek a háromszorosára lenne igény... Problémák vannak a lakásépítéssel is: messze nincs annyi telkünk, mint amennyi kellene. Az elnökkel megbeszéljük, hogy délben találkozunk a tájházban. Átmenetileg elbúcsúzunk, de az ajtóban eszembe jut még valami. — Mondja, milyen emberek a boldogiak ? — Zárt világ ez, de korántsem annyira, mint régen. Hogy milyenek? Dolgosak, szorgalmasak. Emellett vallás- és hagyománytisztelők. S ez érvényes az ifjabb generációra is. Szeretik, de tisztelik is a pénzt. Ám, ha kell, azaz okos célokért, áldozatokat is hoznak... * A plébánián Bányai László lelkészt — aki már tíz éve áll az itteni hívek szolgálatában — ugyanarról faggatom, mint az elnököt. — Hogy milyenek az itteniek? — kérdez vissza. Rámnéz, fontolgatja a választ. — Derék nép, aki rendkívül sokat dolgozik. Több gyermeket vállalnak, mint másutt, s ez — nézetem szerint — a mentalitásukkal, illetőleg az anyagi viszonyok kiegyensúlyozottságával magyarázható. — Nekem olybá tűnik, mintha itt aktívabb lenne a hitélet, mint a környező községekben... — Nem osztom a véleményét, jóllehet, templomba járó emberekről van szó, s az egész falu igényli a vallási szolgáltatásokat. Ügy érzik, ezeket nem pótolhatják a társadalmi ünnepségek, tehát a két dolog nem behelyettesíthető. Tudom, azért kérdezte, mert a házakon látta a kereszteket. Nos, főként a régieken vannak. Az újakra már elfelejtik feltenni... — Tisztelendő úr! Ügy hallottam, jó a kapcsolata a tanácscsal... — Ez így igaz. Gyakran találkozunk a tanácselnök úrral, s lehetőség szerint együttműködünk. A vízműtársulás megalakításának idején megkértek, hogy ezt a dolgot hirdessem ki a templomban. Megtettem. Jelentős siker, hogy végre van vezetékes ivóvizünk. A Hunyadi utcán egy korosabb, bő szoknyás asszony vezet egy népviseletbe öltözött kislányt. Utánuk sietünk, s még a kapu előtt elérjük őket... — A faluról írnak? — érdeklődik Varga Lajosné nyugdíjas. — Jó katolikus emberek laknak itt, sokan járnak templomba. Három mise is van. Hú, legutóbb nem az orgona szólt...! Nemrégen jött egy fiatal kántor. Az gitározott, a felesége meg furulyázott. Nagyon szép volt. A fiatalok is eljönnek, igaz, Klaudia? — simogatja meg a kicsit szeppenten álldogáló unoka fejét. A tájházban annak vezetőiével, a hatvanhárom esztendős Bódi Józsefnéval találkozom. Büszkén mutogatja a felújított épületet, majd mesélni kezd a hajdani életről. — Akkoriban boldogi csak boldogival köthetett házasságot. Már csak a földek miatt is... Ha valaki másutt keresgélt, arra azt mondták, hogy mivel itthon nem kap lóganajt, elmegy máshová tenénganajert. Mára keveredett a nép... Sokan állítják, hogy gazdagok az itteniek. Hát, ez igaz, de emögött munka van. A szobákban a fotózáshoz öltöztetnek be népviseletbe néhány kisfiút és kislányt. Ezt a „hadműveletet” Bugyi Józsefné, a Lenin téesz százalékos termelője irányítja. Amikor már valamennyi ránc, szalag, stb. a helyén van, odaszól Bodinénak. — Azt se hagyd ki, hogy imád- kozósak vagyunk. Imádkozzék itt még a lurdes-i kilencedet, a Szent József kilencedet, meg a Mária eljegyzését is. A tévé csinált itt egy filmet, aminek az volt a címe, hogy Szállást keres a Szent Család. Az a baj, hogy csak egy részletét játszották le. Most írunk nekik, hogy vetítsék le az egészet... Szóval, békés emberek élnek erre, válás is alig van. Nem mondom, azért haragosság akad. Főleg abból adódik, ha az egyiknek több van, minta másiknak. Ez kiderül, hisz jól ismerjük egymást. Nézze meg a temetőnket...! Egyik síremlék hatalmasabb, mint a másik, mert ott is folyik a verseny. A szegénynek már meghalni sem érdemes... — Hány és hány érdekességet tudnék még magának sorolni — mondja már kint az utcán az éppen megérkező Cserkuti István. — Fogalma sincs például, micsoda hatalmas rokonságok vannak itt. Vagy az esküvők...Egy-egyre százötven-kétszáz házból jönnek a vendégek. Ezt szorozza be nyugodtan három-négy személlyel. Aztán vannak gyakori családnevek. Ilyen a Bugyi, a Futó, avagy a Koczka. De majd minden családnak van ragadványneve is. Nektek is, igaz-e? — bök a mellettünk álldogáló fekete hajúfiatalemberre. Az egy darabig tétovázik, aztán elmosolyodik. — Hát, az kissé bonyolult. Édesapám Bugyi József, de csak úgy ismerik, hogy a Kosaras Bugyi. Én nevet változtattam, így lettem Berkesi, a bátyám is így tett, csak ő a Baloghot választotta. Tehát van a Kosaras Bugyi és fiai, a Kosaras Berkesi és a Kosaras Balogh. A Kőporc szerelőüzemében monolit kondenzátorokat és URH fojtótekercseket gyártanak. A betanított munkát végző nők két, esetenként három műszakban dolgoznak. — Ritka szerencse — fejtegeti Révész Péter, az igen fiatal üzemvezető —, hogy ennyire szorgalmas emberekkel kell együttműködni. Jelenleg nem tudunk több munkást felvenni, pedig lennének jelentkezők. Az üzem bővítésének viszont anyagi akadályai vannak... Az egyik műhelyben talpig feketébe öltözött asszony. Kis ideig figyelem, mit csinál. Kezeivel vékony, ezüstösen csillogó fémszálakat húz ki egy apró kartonlapocskából. Amikor megszólítom Török Miklósnét, először meglepődik, zavartan a szomszédjára pillant, majd mégis felel. — Az induláskor, vagyis 1973-ban kerültem ide. Hamar beletanultam. Átlagban 3800forintot viszek haza. Nem mondom, a fóliázás többet hoz a konyhára, de az bizonytalan, mert mi van, ha nem sikerül... — Mekkora az a fólia? — Kicsi... — De mégis mekkora? — Vagy kétszáz négyzetméter... Ez a faluban az egyik legkisebb. Nem szegény itt senki, mivel igyekszünk, hogy le ne maradjunk a másiktól... * Hazafelé a kocsiban megkísérlem rendszerezni a benyomásaimat, de nemigen megy. Mit is láttam ezen a napon ? Égy még mindig zárt világot? Egy darabka múltat? Fejemben szavak ke- regetik egymást: hagyományok, forintok, keresztek. Megismertem egy falu arcát. Vajon az igazit fordította felém...? Sárhegyi István A Kőporc helyi szerelőüzemében Varga Lajosné: — Hú, legutóbb nem az orgo(Fotó: Perl Márton) na szólt... Egy lakóépület A szépen rendbehozott tájház
