Népújság, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-27 / 49. szám
I ermesi szobrász volt, foglalkozását odaadással űzte. Magányosan élt műtermes L házában; valamikor volt ugyan egy felesége, de Jolán asszony hamarosan megelégelte Termesi ordítozását (meg a hidegvágót, amelyet T. lengetett a kezében pálinkás állapotában...). Nos, az asszony elhagyta Termesit, és összeállt egy redőnyösmesterrel, aki unalmas ember volt ugyan, de rendszeresen bevásárolt az asszony helyett, és együtt osztották be a redőny- készítésből származó összeget. (Ex-Termesiné néha felriadt éjszaka, s a redőnyös hortyogását hallgatva legszívesebben azonnal elmenekült volna, vissza félbolond féijéhez, akit órák hosz- szat tudott nézni zaklatott álmai idején. Hiszen Termesi ilyenkor volt igazán szép, amikor az ANYAG-gal küzdött álmában, összegyűrt arccal, karmos kezekkel, míg végül győzött, és szelíden elaludt.) Termesi tehát egyedül élt. (A pulikutya, aki lankadatlanul rohangált a kertben, nem számított élettársnak, csak egy fekete gombolyagnak, aki mozgást hoz a házba akkor is, amikor Termesi körül mindent mozdulatlanná varázsol a fáradtság és a közeledő öregség. Bojtár volt a puli neve.) Egyformán teltek Termesi napjai. Délelőtt kalapált a műteremben (rézdomborításokat készített), délben elballagott a Kacsa vendéglőbe, ahol „művész űmak” szólította az öreg pincér, s olyan tisztelettudóan csúsztatta élé az étlapot, mintha valahonnan a múlt századból maradt volna itt a Kacsa falai között. Termesi az egyszerű ételeket szerette, pörköltet, flekként, babfőzeléket, de soha nem mulasztotta el a bőséges borravalót és a köszönést kifelé menet. Az esték a pálinka jegyében teltek el. A készlet bőséges volt, a hűtőszekrény telis-tele volt márkás és bunkó italokkal, a vegyesgyümölcs-pálin- kától kezdve egészen a Hennesyig... fgen, Termesi töményivó volt, annak ellenére, hogy orvosai többször figyelmeztették a delirium tremens veszélyére, amely betegséget a borivó emberek soha nem kapják meg. Termesi fütyült rájuk, és arra gondolt, hogy ha Muszorgszkijnak ésToulo- use-Lautrecnak megfelelt a patkányok inváziója, neki is jó lesz. De az még odébb van; addig még rengeteg kellemes estét lehet eltölteni kettesben valamelyik üveggel, szól a zene a lemezjátszón, odakint nyüszítve köszönti az estét a puli, a szürkület finom fátylat borít a kert fáira, s a kapucsengő halkan várakozik Termesiné ujjára. ...Szépek, csendesek voltak Termesi estéi. Olyanok, amelyekből erőszakos álomra gyűjthet erőt a magányos ember, hiszen álmában Termesi egészen más volt: harcos, vitázó, szerelmes férfi, aki embertömegeknek tart szónoklatot, párbajt vív ellenségeivel, őrjöngő szeretkezést folytat nőkkel, s egy pillanatig sem fél a haláltól, amely körülötte somfordái. Termesi egy napon levelet kapott a MŰVÉSZETI ALAP-tól, amelyben közölték, hogy ez és ez a szerv felajánlja a képzőművészeknek az elárvult tanyasi iskolákat. Vagyis: bármelyik festő vagy szobrász kibérelheti a halott sulikat, a tanteremből műterem lesz, a tanári lakásból mű- vészodu, s talán még a magára hagyott szőlő is életre kelthető. Termesi elgondolkozott. „Ez igen” — csettin- tett lelki szájával. Ott aztán teljes lenne a kreatív magány, kilométerekre füstölög a legközelebbi tanya, lehet ordítani, ugrálni, meztelenül kukorékolni az udvaron, hemperegni a füvön, ördögszekeret kergetni a parlag szántókon... Ott aztán lehetne élni, szabadon, vadon, állatiasan. A pulikutya is visszakerülne ősei környezetébe, a tanműteremben csodálatos domborítások születnének, alföldi emberarcok, öreg nyárfák tánca, suba keringése, kocsi billenése, disznók turcsi orra, begyes fácánok röpülése... Termesi lelkes levelet irt az Alapnak, amelyben bejelentette igényét egy „használható állapotban” levő iskolára. Az utóiratban azt kérte, hogy a ház „minél messzebb” legyen az emberlakta helyektől; a legjobb az volna, ha egy sűrű akácerdő közepén állna, ahova még az őzek is csak véletlenül tévednek. A tanyasi iskola, amelyet Termesi kibérelt... Az egyik szárnyban volt a tanterem, valamint néhány kisebb helyiség, talán a valamikori szertárak. A másik részt a tanári lakás alkotta, két szoba, konyha és a hatalmas kamra. Az egész épület pokolian üres. Az ajtók, ablakok tárva-nyitva, mintha menekülve távoztak volna az utolsó diákok. Az udvar kopár, letaposott. A ház mögött szőlősorok, közöttük szilvafák, metszetlenül, burjánozva. Termesi komoran vette birtokba az épületet. A kapu előtt tornyosultak a bútorok, amelyeket Volán-bérautó hozott Pesttől idáig. Dívány, asztal, két szék (hátha mégis érkezik egy vendég az erdő felől), aztán a hatalmas bőrönd, benne a háztartáshoz szükséges edények, táskarádió (a külvilág követe), végül a rézlemezek és szobrászati szerszámok. Termesi továbbra is bízott abban, hogy csodálatos domborításokat fog létrehozni a kiskunsági táj ölében, s ha majd újra visz- szatér az emberek közé, mindent megbocsátanak neki. ...A délutánt rendezkedéssel töltötte el, a bútorokat a lakásba hurcolta, a rézlemezeket a tanterembe. Mire elérkezett az este (csendesen és észrevétlenül, óvatosan közelítve a dűlőutak felett), Termesi már az ablak mellett üldögélt, s bizakodóan nyalogatta a magával hozott pálinkát. Azt tervezte, hogy másnap rézbe domborítja a jegenyenyárt, amely az iskola felett őrködik. Első éjszakáján a feleségével álmodott. Termesiné meztelenül úszott az álom vizében, s az ölelése jóval előbb ért Termesi köré, mint ő maga. Érthetetlen, de őszintének ható mondatokat suttogott, keresztet rajzolt Termesi homlokára, aztán eltűnt, semmivé foszlott. Termesi felriadt, s jó darab időbe telt, amíg rájött: a zajt, amit hall, nem a felesége sírása okozza, hanem a szélfútta jegenyenyár zúgása. Másnap elballagott a tanyasi boltba (hogy hol- merre van, azt még a faluban tudakolta meg; úgy két kilométert kellett mennie a dűlőúton). Kon- zervet, kenyeret, sót, cukrot vett, más nem is igen volt a pultokon. Hazafelé menet elhatározta, hogy nemsokára háziállatokat vásárol, csirkét, disznót, nyulat, hiszen nem embernek való állapot az, ha káposztakonzervet kell ennie a Kiskunság közepén. Még szerencse, hogy a sparhert (amely örökül maradt a tanári lakásban) kitűnően működött, három-négy kukoricacsutka és némi aprófa elnyelése után megnyugtató, mormogó hangon üzemelt. „Nem érdekelnek az emberek” — nyugtatta meg magamagát Termesi, s lehúzta a tűzről a konzervet. A harmadik napon befejezte a domborítást, amely talán őt ábrázolta, talán mást, mindenesetre egy göcsörtös figura látszott a rézlemezen, aki felfelé szúrja karjait, az arcán riadalom, magány, menekülés. Mellette a jegenyenyár, amely bizonyos segítséget akar nyújtani az illetőnek a halál elkerülésében. Jó lett a „munka”, Termesi elégedetten járkált a mű-tanteremben, és tempós mozdulatokkal iszogatta a pálinkát. Még a feleségét is elfelejtette azon a délutánon. Dűlőúti sétára indult. (Mintha csak a pesti Belvárosban járkálna feszes nőcik és dagadt nepperek között.) Elhatározta, hogy mindenkinek visszaköszön, és nem veszi tudomásul, ha a földművesek a túlvilági lényeknek kijáró borzadály- lyal bámulnak rá. Messze eltávolodott az iskolától. Borókák, fenyvesek, akácosok között bolyongott, alig vette észre: szél támad, beborul, távoli mennydörgések hallatszanak, vihar közeledik... ... A szél hirtelen orkánná növekedett, hajlongtak a fák, homok szállt a dűlőút felett, Termesi futva indult az iskola felé, és jaj, mit lát!, a szélvihar leemeli az iskolatetőt, odébblöki, a szilvafák közé vágja, Termesi egy akác törzsébe kapaszkodik, riadtan nézi a házat, most! Villám csap a fedetlen műterembe... ki estefelé a jakabszállási műút környékén járt, láthatta Termesit, a magányos, /~m ázott férfit, aki komor léptekkel halad Kecskemét felé; a hóna alatt olvadt rézlemez, amely valamikor férfialakot és zúgó jegenyét ábrázolt. Igen, Termesi mindenestül odahagyta a tanyasi iskolát, a Kiskunságot, a szagos vidéki világot, s kezében a villámsújtotta rézdarabbal elindult, hogy jópofa emberekkel találkozzék a világ útjain. Hiszen már úgysem sokáig hallgathatja őket. Bolya Péter Vihar Élő üzenet Pillanatképek a boldogi tájházból (Perl Márton képriportja)
