Népújság, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-23 / 45. szám

NÉPÚJSÁG, 1988. február 23., kedd 3. Irigylem Picassót... ... Igen, határozottan irigylem, mert olyan művészi ele­ganciával rajzolta meg azt a „sebte” vonalakból álló bé- kegalam’bot. amit én megfeszítve sem tudnék papírra vetni. Viszont, ha életre kelthetném ezt az iránytűorrú madarat, arra kérném, próbálja megtenni azt. amit a Szent Jupát kibírt: egy szóért — mindenütt így ismerik: peace — körüljárni a világot. Hát. Paloma blanca. akkor repüljünk! Ugye, szólíthat­lak Fehér Galambnak... ? Ne haragudj érte, de az egyik május elsején mintha láttalak volna, csak nem tudtam megállapítani, melyik voltál a sok közül. Talán a nagy ő... ? A vonalaid, mintha hasonlítottak volna a művész ecsetvcnásaihoz. A neved sem ismeretlen, a balatoni út mellett, úgy az M7-es fele táján, az erdőnyiladékban meg­hagytak egy facsokrot, három betű formálódott ki belőle: P AX . Finnországban azt mondták nekem, a szó kevés: Pax, Peace, vagy Béke — bárkinek a szájából elhangozhat. Betartani, az az igazi. Ott, ha valaki kést ajándékoz an­nak. akit becsül, vagy befogad a házába, a tisztelet je­léül teszi, mert óvni szeretné. A fagyos erdő törvényei miatt. . . Márpedig a törvények uralkodóak. A béke törvényei is, hiszen annyian óhajtjuk hatásukat, mint ahányan e földkerekségen élünk. Bár. nem biztos, hogy igazam van . .. Ám. szeretném hinni, hogy az utcai plakát gyermek­kézzel irt mondata nem kerüli el a járókelő figyelmét: „A béke minden ember legszemélyesebb közügye.” Már csak azért sem, mert itt és most békésen sétálhat, s szem- lélgetheti ezeket a falra ragasztott nyomtatványokat. Mi több: a békeszerető ember személyében hisz abban, hogy egykoron — a szovjet—amerikai csúcstalálkozó után — a közvélemény képes hatni, s biztatást adni a leszerelésre. A magyar békemozgalom, amelynek szűkebb hazánkban is elismerendő törekvései vannak, fontosnak tartja, hogy kapcsolatot építsen ki a kis- és közepes európai országok hasonló szervezeteivel. Finn történetet említettem, íme hozzá egy adalék: ha hiszik, ha nem — tanúim vannak rá — csodálatos a test­vérváros, Pori tanácsháza. De a legszebb akkor volt, ami­kor odaérkezvén, a bejárat felett két zászló lengett: az egyik piros-fehér-zöld színű volt. A kézfogás pedig való­ban békés, pedig — távolságban — hol vagyunk egymás­tól. Az már nem téma sem Poriban, sem számos más testvérvárosunkban, hogy erősödtek a baráti szálak. Ez napjainkban természetes. Csak egy idézet az Országos Béketanács értékeléséből: „A magyar békemozgalom, az Országos Béketanács nemzetközi kapcsolatait az elmúlt évben is a. nyitottság, az érvelő vitára vállalkozó párbe­szédkészség jellemezte . .. Azt tapasztaltuk, hogy a szov­jet—amerikai tárgyalások, kapcsolatok jelen szakaszában erősödik a kölcsönös érdekeltség a földrajzi, gazdasági és katonai értelemben hasonló nagyságú európai országok társadalmi szintű kontaktusainak bővítésére, az európai identitás, a nemzeti kultúra megőrzésére, ápolására. A magyar békemozgalomnak — ha még érzékelhetőbbé kí­vánja tenni szerepét az európai együttműködésben — nemcsak nyitottnak kell lennie a megkeresések iránt, hanem olyan saját kezdeményezésekkel kell a kontinen­sen fellépnie, amelyek egyrészt kifejezik nemzeti érde­keinket, másrészt a partnerek prioritását is figyelembe veszik.” A kör— hogy eddig csak Európáról volt szó — szűk­nek tűnik. Hadd egészítsem hát ki egy másik adattal: „Tanúi, kezdeményezői és formálói lehettünk a helyi szin­tű kapcsolatok felvételének, fejlesztésének. Jó lehetősé­get kínál erre a már meglévő testvérmegyei, -városi együttműködés békemozgalmi tartalommal bővítése, a turizmus. Számos béke-testvérvárosi kapcsolat létrehozá­sára is tettek javaslatot Olaszországból, Hollandiából, Belgiumból, Japánból. Sok békeközösségben — városi, te­lepülési közigazgatási testületben is megfogalmazódik az a vélemény, hogy át kell alakítani a hagyományos kap­csolattartási formákat, s a vezetői, szakértői szintű ta­lálkozók mellett a népi diplomáciára kell alapítani a bizalomépítés, -erősítés gondolatát." Engem megfogott ez a kifejezés: „népi diplomácia”. Ugyanis, valóban szívügyemnek tartom azt, hogy a világ legkülönbözőbb részén élő emberek párbeszédet folytat­hassanak egymással, mert van mit megbeszélniük. Lehet eltérő a véleményük, más elképzelésük földgolyónk sor­sáról, jövőjéről, a lényeg viszont egy: hogy szót válta­nak róla. S itt van a fontossága például az idegen nyelv tanulásának, hogy tudjunk kommunikálni más nemzetek állampolgáraival, hiszen az utazási lehetőség ma már adott, az új útlevélrendelkezés módot nyújt arra, hogy bejárjuk a világot, tegyük fel, mint a béke civil „nagy­követei”. S ennek az országnak több mint tízmillió nagykövete van, rajtunk múlik hát. hogy miként helyeznek el, érté­kelnek bennünket a világban. Lehet, hogy kissé bizarr az ötlet, de én el tudom képzelni, hogy mindenki, aki a külföldet járja, vigyen magával egy meghívót Magyar- országra. Pontosabban, arra a nemzetközi tanácskozásra, amelynek — Együtt a helsinki szellem továbbviteléért címmel — hazánk ad otthont, idén ősszel. Ezzel is szá­mot kívánunk adni arról, hogy országunkban erősödik a békevágy. hiszen felemelték a szavukat a nukleáris há­ború ellen az orvosok, a békére nevelnek a pedagógusok, terveznek a mérnökök, s ennek jegyében álltak rajthoz a sportolók, fogtak hangszert a közkedvelt zenészek. Emlékszem: a pusztavacsi békefesztiválon — úgy haj­nal két óra körül — felhangzott egy dal. Örökre a lel- kembe livódott, hogy „Te csak várj, míg felkel majd a nap . ..” Mert ennek a napnak fel kell kelnie . .. Szilvás István Az új tanácselnök Tornateremből, sportpá­lyáról a tanácselnöki szék­be. Hosszúnak tűnik az út. Hogyan tette meg Bánki Ede? — Már korábban szó volt jelölésemről, mert általában érdekelt minden, ami köz­ügy, ami falum sorsával ösz- szefügg. De akkor túl fiatal­nak éreztem magam, s túl nagynak a felelősséget. Egy tanácselnöknek mindenre és mindenkire figyelemmel kell lennie, különben elbukik, vagy nullává lesz az embe­rek szemében. — Az oktatásügy és a köz- igazgatás nem ugyanaz. Ju­tott az eszébe? — Sokszor . .. ! S ha csak a magam feje után mennék, egy személyben próbálnék mindent csinálni, régen be- lebukok. Óvakodom is et­től! Ráadásul összehangolt, kipróbált szakmai együttes, továbbá hatékony tanács­testület élére kerültem, ami önmagában nagy szó. így legfeljebb a váratlan, a gyors döntéshozatal késztet olykor belső töprengésre. Az elnöki munka tartalmát tekintve van persze behozni- valóm, ezen azonban átlen­dít majd a megyei tanács személyzeti osztályának a rendszeres továbbképzése, miként a tanárkodás is fo­lyamatos nyitottságot kívánt az embertől, ha jól akart dolgozni. — Alig egy esztendő so­rán ki lehet tapogatni a nyomasztó gondokat, az or- voslandó 1betegségeket? — Huszonöt évig tanítot­tam a községben, tehát mint egyetlen ember a lakosság egészéből, tapasztalatból tudom: mi fáj, honnan mer­re, milyen irányba kell el­mozdulnunk. Például sür­gős orvoslást kívánnak útja­ink, járdáink. Ugyanígy rosszul állunk ivóvíz dolgá­ban, ezért a Bajcsy-Z&ilinsz- ky, a Móricz Zsigmond ut­cákra ki kell terjesztenünk a vezetékhálózatot, s a meg­levő 1-es kút szintén fel­újításra szorul. Nem halo­(Fo tó: Szabó Sándor) gathatjuk továbbá a tanács' és intézményei vagyontár­gyainak megóvását, az épü­letek és berendezések folya­matos karbantartását. — A „tehát” annak idején nem fogadták túl lelkesen a csányiak. Az országban több­felé azóta meg is szüntet­ték. Itt marad? Vagy eltör­lik? — E kérdésben olyan dön­tés született, hogy a jelenle­gi tervciklusban marad a településfejlesztési hozzá­járulás, miután az imént említett feladatok közül né­hánynak a rendezése ettől függ. De a ciklus lejárta után visszatérünk rá, s tisz­ta, demokratikus módon, a- lakosság egészének az állás- foglalására figyelemmel döntünk a „hogyan tovább” kérdésében. — Mint családapát, milyen gondok, tervek foglalkoztat­ják? — Feleségem és egyik fi­am pedagógus, az idén le­szerelő másik gyerek is orosz-testnevelés szakra ké­szül. Leszámítva a minden­kit érintő, egyre nehezebb gazdasági, egzisztenciális problémákat, most majd neki szurkolunk, hogy sike­rüljön a felvételije. Így lesz kerek az alma, így lesz ki igazán a családi pedagógus „négyesfogat”. Moldvay Győző KÖZELKÉP Kétszer is arany - az édesanyának „Tisztelt Mária néni! Olyan kifejezések, használatára kényszerülök kö­szöntő levelemben, amelyeknek ma már szokatla­nok a csengésük. Nem idegen szavak pedig. Az uradalmi cseléd, a részes arató, a napszámos, a magyar falu alapszavai voltak ezek. önnek nem kell szótárt lapoznia ahhoz, hogy értse. Forgács Mária 15 évesen így keresett kenye­ret .. . Nem is tudom, honnan volt erejük 8 gye­rek felneveléséhez...” (Fotó: Perl Márton) E ^rzélmeket megindí­tó. végig bensőséges és megható részlet abból a hosszú levélből való. amelyet Borbély Sándor, a Munkásőrség országos pa­rancsnoka személyesen in­tézett özv. Budai Józsefné- hoz abból az alkalomból, hogy kitüntette őt a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatával. A leve­let — amelyet felolvastak —, a piros szegfűt és a kitünte­tést azon az egységgyűlésen nyújtották át, amelyet ün­nepélyes körülmények kö­zött rendeztek meg Hevesen, a Dózsa György egység mun­kásőrei. Természetesen nagy taps fogadta az aktust, sokan gratuláltak a meghatódott, örömkönnyektől fénylő sze­mű Mária néninek. S eb­ből az alkalomból „össze­szaladt” a népes család, a nyolc gyerek, ugyanennyi meny és vej. 15 unoka és három dédunoka is. Egysze­riben hangos lett a mosta­nában leginkább csendes ház, itt Hevesen, a Gárdo­nyi Géza u. 3. szám alatt, ahol már rég megnyugodva, kedélyesen és mosolyogva elevenítjük fel az ünnepi forró pillanatokat, majd ko­molyra fordítva a szót, az okot. a múltat. Az évtizedek gyötrődéseit, az erőn feletti munkát, azt a kitartó, becsü­letes. szorgalmas mindenna­pi tevékenységet, amelynek eredményeképpen a Budai família rendesen, egészsége­sen. a munkára a család, a haza szeretetére. ember­társainak megbecsülésére nevelte fel gyermekeit. — Mindenki aranyos volt, mert nagyon szeretnek en­gem a gyerekek. Ez is a leg­nagyobb boldogságom — mondja —. hogy hellyel kí­nál a takaros házban, pon­tosabban a konyhában, ahol meleg van. A tévé is elke­rül az asztalról: esténként, főleg így télen ez az egyet­len szórakozása a ház körüli munkák mellett. Nyáron ke­vesebb időt szentelhet rá. meg az újságolvasásra, mert nagy a kert. Szőlőlugas is van benne. Ezt műveli. A haszna, a termés a nyugdíj­kiegészítés. — Tudja, ez már nekem a második ilyen kitünteté­sem — árulja el váratlanul, araikor úgy isteniigazából be­lejövünk a beszélgetésbe. — Két évvel ezelőtt a honvé­delmi miniszter tüntetett ki. mert mind a hat fiam le­töltötte a katonaidejét, sőt, Laci hivatásos is lett. Most meg azért kaptam ezt a fé­nyes medáliát, mert négy fiam munkásőr. hatan pe­dig tagjai lettek a pártnak is. Laci 22, Pista és Péter 15—15. Miklós pedig tíz éve hordja az acélkék egyen­ruhát. Különböző parancs­noki beosztásokban tevé­kenykednek. illetve a leg­idősebb fiam. Laci a törzs munkatársa, ök is kaptak már több kitüntetést jó mun­kájuk elismeréseképpen. Azt is mondják: állítólag ilyen összetételben nincs még egy család az országban, amely a Munkásőrséghez tartozna. Ismerkedünk tehát a csa­láddal. A gyerekek már meg­nősültek vagy férjhez men­tek. Szakmát szereztek, sőt, ketten diplomát is. Sanyi ta­nár, a tarnamérai tsz-ben pártbizottsági titkár. Laci hivatásos, Pista villanysze­relő. Margit hivatalsegéd, Miklós kőműves, Péter bá­dogos. Jóska buszvezető, Gi­zella pedig mérlegképes könyvelő. Jól megy a soruk, nincsenek senkire sem rá­szorulva. Már majd min­den gyereknek van autója és színes tévéje is. Háza. la­kása. Pedig nem örököltek egy fillért sem. Péterék ugyan egy házat kaptak vol­na nemrég örökségbe, ám felajánlották a káli tanács­nak. De nekik sem kellett, olyan rossz állapotban van. A szükség erényt ková­csolt a családban. A gyere­kek megtanulták a tisztele­tet és a beosztást, azt, hogy nem szabad egyik napról a másikra élni. Igaz, naponta kétszer is menü volt a tej, de soha nem mentek köl- csönért a szomszédba, ön­állóak voltak, a boltból leg­inkább csak a petróleumot és a szappant vásárolták. A többit megtermelték, vagy terményért elcserélték. Pe­dig Mária néninek nagyon népes családban kellett na­ponta teríteni, mert korán meghalt az édesanyja. és két legkisebb testvéréről, öccséről és húgáról is neki kellett gondoskodni. Náluk laktak. No, és a barátok, a .játszótársak. Ha a déli ha­rangszó ott találta őket a Budai házban, bizony azo­kat is meg kellett kínál­nia ... — Én Hevesen születtem 1922-ben. Mi is nyolcán vol­tunk testvérek. Cselédesked- tek szüleim, így mint legidő­sebb gyerek, hamar kitanul­tam a spórolást — így em­lékszik Budainé a régi idők­re.— S az uraságtól vagy kaptunk, de legtöbbször nem, kenyeret. Dolgozni kellett, ezért csak öt és fél évet jár­hattam iskolába. A Krausz- tanyán 1940-ben már „egész részes” summás voltam. Ne­héz munkát végeztem, zsá­koltam. Kevés volt ugyanis a férfi, háborúra készült az ország. Itt ismerkedtem meg a férjemmel is, akivel 1943- ban esküdtünk meg. Pusz- tacsászon kaptunk egy kis házat bérbe, mert felvállal­tuk, megdolgoztuk a kertet. — A háború után a nagy nehézségek ellenére is köny- nyebb lett a sorunk — foly­tatja némi révedezés után. — Mint nagycsaládosok kap­tunk 600 négyszögöl telket, ezt. amelyen a ház áll. Az árát részletekben fizettük meg. Kaptunk négy hold juttatott földet is. Megmű­veltük. ezért hetente süt­hettünk kenyeret, rétest, mi­kor mit. Tüzelőért sem kel­lett adni pénzt. Kukorica- és mákszárral tüzeltünk. Az­zal fűtöttük a kemencét. amely napokig megtartotta a meleget. A gyerekek min­dig ricsajt csaptak, vitat­koztak azon. ki feküdjön melléje. Volt tehenünk, ma­lacunk, szárnyasaink. Min­dig • került hát főznivaló a fazékba. — Azért csak nagy bátor­ság volt ennyi gyereket vál­lalni — vetem önkéntelenül is közbe, bár mint az élet igazolta, ebben az esetben megérte az áldozatvállalás. — Mi azt mondtuk fér­jemmel —, sajnos, ő 1981- ben. hetvenéves korában meghalt —, hogy mindent úgy kell elfogadni. ahogy van. Jó is volt, meg rossz is. Este, amikor már végez­tünk a munkával, szinte új erőre kaptam gyermekeim között. Nagyon sok örömet, vidámságot szereztek ne­kem. Sanyi és István ismert nevű futballisták is voltak: Sanyi gólkirály, megyei vá­logatott lett. később pedig járási KlSZ-titkár. így hát nem bántam meg a nagy családot, mert látom őket boldogulni. Most is hol az egyik, hol a másik, hol az egész família jön haza, és segítenek, nem hagynak ma­gamra öreg napjaimra. Már búcsúzkodunk. ami­kor poharat kerítve a kezé­be. a fáskamrába invitál Saját termésű borával koccin­tunk egyet az egészségünk­re és a kitüntetéseire. Viselje büszkén sokáig Mária néni, mert igazán rá­szolgált erre! Fazekas István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents