Népújság, 1988. február (39. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-20 / 43. szám

8» NÉPÚJSÁG, 1988. február 20., szombat Hat évtizedes fogadalom A kanonok bizonyította en A díszes találkozói tab­lón az egri Dobó István re­áliskolában 1928-ban végzett 17 növendék aláírásával megpecsételve fogadalmat tettünk, hogy minden tize­dik esztendőben — először 1938-ban — találkozunk is­kolánk tanévzáró ünnepé­lyén. A tablón szereplő 17 vég­zett növendék közül tizen­egyen Egerben a szüléink­nél laktunk, hatan pedig különböző Heves megyei községből érkezve. ..kosz- tos diákként” végezték Eger­ben a középiskolai tanul­mányaikat. Ez a differenciá­lódás azonban nem jelent­hetett jellemző megkülön­böztetést közöttünk. Ha vi­szont megfigyeljük a tab­lón azt a három kiemelt ne­vet — köztük az enyémet is —. akik viselőinek tíz­évenként tájékoztatni kel­lett volna társainkat az év­fordulóval kapcsolatos ta­lálkozó közeledtéről. akkor nyilvánvalónak tűnik, hogy nem véletlenül lett e cél­ból kiválasztva egy-egy ka­tolikus, református, illetve izraelita vallású végzett növendék, hogy ők tartsák a kapcsolatot a saját voná­saikhoz tartozó 10 katolikus, 2 református, illetve 5 izra­elita volt osztálytárssal. Félreértések elkerülése céljából eleve meg szeret­ném jegyezni, hogy a húszas években az egri Dobó Ist­ván reáliskolában nem volt érezhető a Horthy-korszak- nak az az átkos szellemi hatása, amely minden esz­közt fel kívánt használni a felekezeti elkülönítés ki­élezésére. Hálával gondolok vissza azokra a tanáraink­ra. akiktől sokat tanulhat­tunk. és akik részéről anti­szemita jellegű megnyilat­kozást — ami akkor naQV divat volt — soha nem ta­pasztaltunk. Az osztályban is jó kapcsolat formálódott ki a fiúk között, noha kül­ső intézkedésekkel olyan szemlélet-kialakítást szor­galmazták, hogy a tanulók­ra ne az legyen jellemző, hogy milyen az egyéniségük, jellemük, tehetségük, szor­galmuk. hanem a mindenütt alkalmazandó felekezeti meg­jelöléssel arra törekedtek, hogy az legyen a választó- vonal közöttünk. Szeren­csénkre. ez nem befolyásol­ta tanáraink tárgyilagossá­gát. különben én sem lehet­tem volna mind a nyolc osz­tályban színjeles bizonyít­vánnyal az osztály legjobb tanulója. Ahogy múltak az évek. a kegyetlen Sors egyre rit­kította sorainkat. Rövide­sen elhunyt az egri Henkel Dezső (a tablón kijelölt re­formátus tanuló), majd Tes- sényi Pál. aki jegyző árvája­ként végig az egri Jegyzői Internátus lakója volt és Szohner Lajos, egy vidéki földbirtokos fia. Fogadalmunk értelmében 1938-ban telefonáltam a tablón kijelölt másik osz­tálytársamnak, hogy készít­sük elő a közelgő tízéves találkozót. Azt a vále'zt kaptam, hogy az akkori po­litikai helyzetben nem lát­szik időszerűnek ilven ta­lálkozó összehívása, hanem halasszuk azt el nyugodtabb időkre. (Akkor lépett életbe az első zsidótörvény.) Majd kitört a háború és tovább fogyatkoztunk... Az egri Juhász József, egy vendéglős család fia, kato­naként tűnt el az orosz fronton. Ott vesztette éle­tét munkaszolgálatosként ■az egri Holländer Sándor, egy Szent János utcai déli- gyümölcsös-kereskedő fia és Klein Árpád is, aki érettsé­gi után tanítónak képezte át magát és a sajószentpé- teri elemi iskola tanítója­ként került munkaszolgálat­ra az orosz frontra. Az egri Jónás László is ott lelte halálát, amikor munkaszol­gálatosként rendezetlen so­rokban, együtt vonult visz- sza a katonasággal a Don- kanyarból és az egyik orosz községben az egyik házból tüzelő partizánok eltévedt golyója végzett vele. 1948-ban még nem sike­rült létrehoznunk a 20 éves találkozót. 1953-ban jöttünk össze először, ekkor tartot­tuk meg a 25 éves érettségi találkozót. Egerbe érve, az akkor még élő, kedves ta­náraink a Dobó István re­áliskola előtt vártak ben­nünket. Ott volt a 80 éves osztályfőnökünk, Czunya Sándor (aki abban az évben hunyt el), dr. Király István, volt történelemtanárunk és cserkészparancsnokunk Lemle Rezső, volt önképző- *köri tanárelnökünk, Bén­áid j/ Ödön, régi matemati­katanárunk. dr. Budámért (Loykó) Béla volt fizikata­nárunk. (A háború után több névmagyarosítás tör­tént, ezért zárójelben köz­löm a tablón is szereplő, régi neveket.) Az osztály­társak közül rajtam kívül eljött Bárány Gyula, Balo- nyi (Prettenhoffer) Gusz­táv, dr. Jáky (Czunya) Mik­lós, dr. Járai (Jakuboven- szky) Emil, dr. Keszthelyi (Kukely) Gusztáv és dr. Tárnái (Klein) Alajos. Dr. Nándor (Neufeld) Béla Bu­dapestről levélben mentette ki magát, dr. Reiner Márton Amerikában folytatott or­vosi praxist, dr. Bodonyi (Schweiczer) Mártont, az egykori feldebrői paraszt­gyereket viszont azért nem értesítették a találkozóról, mert többen elítélték a val­lásos érzületüket sértő, egyes egyhá.zii személyeket fasisztáknak nyilvánító és őket elmarasztaló, népbíró­sági főügyészi működését. Ilyen okból történt mellő­zéséről csak jóval később szereztem tudomást. E találkozón volt tanárok és diákok együtt mentünk be a régi osztályterembe, beültünk a padokba és fel­idéztük régi iskolai élmé­nyeinket. Ezt később egy egri cukrászdában folytat­tuk. A 30 éves találkozót a bu­dai Margit-kert étteremben tartottuk. 40 éveset pedig egy budapesti Rákóczi úti ven­déglőben. Ez 1968-ban tör­tént. Közben meghalt a ■komlói dr. Nádor Béla volt osztálytársunk és ta­náraink közül is már csak dr. Budaméri Béla jött el a találkozóra, ő volt a legfia­talabb tanárunk, aki a há­ború után még tanított a budapesti Árpád gimnázi­umban, majd a Műegyete­men. Néhány éve halt meg 93 éves korában. A követ­kező évben elhunyt a kom- polti dr. Tárnái Alajos. majd dr. Járai Béla, az óz­di tanács vb-titkáira és az ugyanott dolgozó dr. Keszt­helyi Gusztáv is. 1.978-ban- lett volna ese­dékes az 50 éves találkozó. Akkor már csak hatan éltünk a 17 együtt végzett diákból. Sajnos, ez a találkozó elma­radt, mert nem tudtunk abban egyetérteni, hogy meg- hívjuk-e dr. Bodonyi Már­tont is. Ö akikor a Hotel Intercontinental jogtanácso­sa volt. Ott kerestem fel. hogy szóra bírjam a nép­bírósági működésével kap­csolatban. Határozottan ki­tartott amellett hogv kö­nyörtelen eljárást csak fa­sisztákkal szemben alkal­mazott, akár polgári, akar egyházi 'személyekről volt szó. Dr. Bodonyi Márton 1980. májusában súlyos be­tegségben meghalt. Öt kö­vette dr. Jáky Miklós, majd 1984-ben dr. Reiner Már­ton, aki az amerikai Ohio állambeli Toledóban szívro­ham következtében hunyt el. Ott volt egy hajógyár üzemi orvosa. dr. Kozma Antal Az okos főpap, a bölcs ember élete csak látszólag volt eseménytelen. Nyitott szemmel járt a világban, a maga módján konfrontált ellenlábasaival, józan komp­romisszumot kötött a más véleményt vallókkal, tanúja volt emlékezetes örömöknek és megrázó tragédiáknak. Figyelte sorstársai pályáját, bölcs elnézéssel kezelte bot­lásaikat, hiúságukat, pom­pakedvelésüket, olykor csí­pős, máskor elnéző iróniá­val értékelte. Másokhoz hasonlóan ő is gazdagodott, de soha nem szórta a pénzt. . Aztán egyszer számot ve­tett önmagával, tudatosult benne, hogy az emiber má­sokért is született, s csak akkor végzi jól a dolgát, ha a többiek javára is hoz ál­dozatot. így aztán elhatározta, hogy bőséges javadalmait a nincstelenek felkarolására fordítja. Már korábban is adako­zott, méghozzá nem kis összegeket, de a legfonto­sabb lépés ezután követ­kezett. 1736. november 26-án ala­pítványt hozott létre, amely­ről ekként tudósít a városi jegyzőkönyv: . Komáromi János kanonok ilyen vallást tett a város előtt: Tihaméron a káptalan hegyén maga kész­pénzén szerzett szőlejét az egri ispotálynak, vagyis ab­ban lévő Eger városa sze­gényeinek adja. Annak jö­vedelmiből minden ispotály­ban lévő városi szegények­nek naponként egy-egy pol- túra fog adatni. Viszont kí­vánja, hogy azon ispotálybe­li városi szegények minden napon délután négy órakor harangozván mindnyájan az ott levő templomba bemen­jenek s térdepelvén, s arra rendelt deákos ember által mondandó litánián jelen le­gyenek.” Valószínűleg azért ez a ikiVjétel, mert hitt abban, hogy az efféle lelki épülés az érintettek hasznára vá­lik. Ne rójuk meg érte, vég­tére is mindenkinek van- nák korlátái, s az is biztos, hogy ezek az órák is ka­matoztak valamilyen for­mában, bár náluk sokkal többet jelentett a humani­tárius alapállás, az, hogy nem hagyta magukra azokat, akik támogatásra szorultak. o A hatalomban és jólétben dúskálók — többnyire va­lamiféle lelkiismeretfurda- lástól vezérelve mindig a zsebükbe nyúltak — no nem túl mélyen — s juttat­tak némi alamizsnát a sze­rencsétlen sorsúnknak, a társadalom kisemmizettjei­nek. A ránk maradt iratok er­ről az alapállásról is tudó­sítanak. Jelzik, hogy már a török kiűzése után léte­zett szegényház. A nyomorgók ügyével foglalkoznia kellett a ma­gisztrátusnak is. Rendszeresen összeírat­ták a nélkülözőket, olykor a kiküldött tanácstagok még gyűjtpttek is számuk­ra. A munkába bekapcso­lódtak az illetékes fertály- mesterek, annál is inkább, mert helyismeretük irigyel­ni való volt. A koldulást — bármeny­nyire szerették volna — nem tudták megakadályozni. 1791. szeptember 16-án így fogalmaznak, kendőzés nélkül érzékeltetve a gon­dokat: „ ... A Jótevők esztendőn­ként ide alamizsnálkodni szoktak ... minden Idegeny Jövevény Koldusok, a’kik itten találtatnak, Szülött Földükre, Faluról Falura a’ Szokott írott Passus ki adá­sával’ S Őrizet alatt való tétellel és Utasítással Kül- dettetni Szoktak...” Az ide tévedő idegenekkel szemben helybeli sorstársa­ik „érdekét” védték, egy­ben mentesíteni akarták a lakosságot az állandó zak­latástól is. Épp ezért 1766 február 26-án közzétették: a tize­desek kötelessége a nemkí­vánatos személyek azonna­li bejelentése, ugyanakkor hangsúlyozták, hogy az it­teni nélkülözőket: „áz Ke­resztény Híveknek tehetsé­gek Szerint táplálni Köte­lességek.' Egyben arról is döntöttek, hogy a munka- képteleneket vagy az ispo­tályba rendelik, vagy pedig koldulásra jogosító fehér bádogHábláVal látják > el, amelyet sárga pecséttel hi­telesítettek. Akadtak persze élelmesek is, akik a minden hájjal megkent mesterekkel meg­egyeztek, s így megszerez­ték a számukra nélkülöz­hetetlen „okmányt”. A turpisságra rájöttek, s a két bűnöst a magisztrátus elé rendelték, így intve meg őket: „ .. magokra jól vigyáz­zanak, Mert Ha valami pat- tanik rajtok, amagoknak tulajdonítsák azt, amit Kapnak.” Arra is ügyeltek, hogy a ;,szabadalmazottaké’ ne él­jenek vissza „kivételezett” helyzetükkel. Felléptek a mértéktelenül poharaziga- tók, a részegeskedők ellen. Ti . . . Györgytől nemcsak „igazolványát” vették el, hanem büntetésből szakállat is lenyírták. Másokat áris- tonba tettek, s néhány na­pos fogság után eltanácsol­tak a városból. A céhek is gondoltak — ebben az esetben a jószán­dék egyértelmű — a vál­ságba jutottakra. A bodnárok 1703-ból kel­tezett szabályzatainak pót­lékában a 6. pont ékként fogalmazódott: „Ha valamely Czéhbeli Mester ember meg beteged­ne az munkának idejin es az dolgot nem űzhetne, az

Next

/
Thumbnails
Contents