Népújság, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-09 / 7. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. január 9., szombat 9. A fennmaradás esélyei Szász János esszéiről Lenyűgöző és zavarba ejtően széles az a szellemi horizont, amelyet olvasójának kalandozásra felkínál Szász János romániai magyar író. A fennmaradás esélyei című esszégyűjtemény sajátos szemszögből, szellemi és identitástudatból felvázolt európai irodalom- (s ekként társadalom) történet. Sajátos mivoltját, létrejöttének kikerülhetetlen szükségét az a kisebbségi, illetve nemzetiségi létállapot adja, amelyben a szerző — saját fogalmazása szerint — mind ez ideig, múlatta napjait”. Szász János, a Hét című bukaresti hetilap .munkatársa, a négynyelvű Temesváron született, s ez a soknyelvűség hangolta érzékennyé további nyelvek meghódítására. Ahogyan beköszöntő önvallomásában írja: "...már gyermekkorától kezdődően megtapasztalhatta, hogy a népek és nemzetek nem boldogulhatnak önmagukba fordulva, önszerelmüktől elragadtatva és más népekre, nemzetekre ellenségesen nyelvet öltve, sőt ellenük fegyvert vonva". Ars poeticájából következően munkásságának egyik szubsztanciája a néptestvériség eszméje, amelyről azonban el kell ismernie, hogy jelenünkben ,ykoránt- sem egykönnyen gyakorlattá váltható”. Lévén szó erdélyi, tehát kisebbségi léthelyzetben alkotó íróról (költőről, mi több: filozófusról) magatói értetődő szükség- szerűség az Apáczai-modell, a szellemi mindenesség, azaz egy huszadik századi enciklopédikusság felvállalása. Ez a történeti predesztináció paradox módon nem beszűkíti, ellenkezőleg távoli ismeretlen felfedezése kényszeríti a látszólagos elzártságra kárhoztatott alkotó embert, akinek szellemi szabadsága ezáltal végtelen és kisajátíthatatlan. Szász egy olyan tengeralattjáró kapitányaként járja a szellem óceánjait, ami mivoltjából adódóan a vízfelszín alatti hajózásra alkalmas, ám mozgékonysága és periszkópja révén gyorsabb és legfőképpen érzékenyebb, mint a látszólagos szabadságukban elnehezült tengerjáró társak Szokatlan és jellemző az a szemléletmód, ahogyan esszéiben megközelíti az írófilozófus-költő „hőseit”. Róla is elmondható, amit Cél és minőség című Gáli Ernő- tanulmányában így fogalmaz meg: „Az olvasónak nyilván feltűnik forrásainak bősége, de teljesítménye mégsem az információgazdagság rendszerezése, hanem a forrásbőségből táplálkozó értelmezés minősége”. Éppen az értelmezés célirányos minősége ragadja ki dolgozatait, az esetlegességtől. Szóljon James Joyce-ról vagy Nobel-díja kapcsán Bashevis Singerről, a gondolatkör mindig ugyanott zárul: a kívülről várt megváltás tagadásánál, a kisebbségi léthelyzet mitizálásának veszélyénél, az önismereti arányérzék, az emberi integritás, az emberközi, né' pék közötti testvériség szükségénél. Rövid ismertetésem köny- nyen azt sugallhatja, hogy az átlagolvasót elriasztó, nehezen követhető írásokról van szó. Kétségtelen, hogy a Szász-tanulmányok felelősségteljes figyelmet tételeznek fel az olvasó részéről, a nyelv és stílus csobogóan tiszta bőségét és gazdagságát, a gondolat katartikus szabadságát kínálva cserébe. Egyedülálló szellemi kalandot jelentett e sorok írójának az első látásra komoran fi- loszi tematikájúnak ható Franz Kafka-„nyomozati anyag”, amelyből mellesleg az is kiderült, hogy az idehaza jószerével ismeretlen erdélyi irodalmár európai formátumú Kafka-kutató. (Gondolat, 1986.). T. J tzser xikon Erich Mendelsohn: Vázlat egy acélkohóhoz (1914) Egon Schiele: önarckép (1911) tikai antiszemitizmus különböző formáit így vagy úgy érző „fehérek közti európaiak" fokozottabb figyelemmel fordultak az általánosabb értelemben vett emlberi szenvedés felé. Mert az irodalmi, színházi. zenei és filmre vitt expresszionizmusnak az emberhez szólás, a emberért iaidulás az első számú jellemvonása. A képzőművészetre ez valamivel kevésbé vonatkozik. Ott inkább a művész önkifejezése a lényeg. Vagyis az exoresszió. melyet kezdettől fogva szembeállítottak az impresszióval. Lapozgatva a könyv színpompás első részét, számos izmus és áramlat ismeretével és megszokásával a hátunk mögött. kevésbé érzékeljük e szembenállást. Egy nagyon jellegzetes Monet-kép. mondjuk. a felkelő nap impresz- szióia ne fejezné ki Monet lelkét is? Chagall klasz- szikus képeiben ne volna szerepe a Vityebszkről szerzett érzéki — tehát a szem útján szerzett — benyomásoknak? Hans Poelzig: Nagyszínház, Berlin (1919) A művészet számtalan úton jár. Az esztétika csoportosít. és jól teszi. De tiszta dolog-e felkarolni irányzatokat, mint ahogy az ma a neo-expresszioniz- mus esetében történik? Mert ha valaki neo-impresszio- nista. az közönséges „kép- csarnokiaknak” számít... A kötetet — a sorozat szokása szerint — a magyar művészek bemutatása zárja (Aradi Nóra tollából). Érdemes figyelmesen elolvasni azt a néhány bekezdést. amivel helyére teszi a francia szövegben kellemesen szétmosott fogalmakat. így. együtt teljes a könyv. Székely András Szécsi M A Betlehem-blues KraHWOMÜ V nevű hapinak a zsoldjában áll, na, persze, mert a haverok meg elkezdték terjeszteni, hogy a csávó, a King, ő a King meg izé, hát haverok voltak, mi van abban, ezt dumálták, és kész! — tizen ketten voltak, tizenkét krapekból állt az együttese, azokkal járt, azok mindenütt hirdették, hogy micsoda tök jó osávó, úgyhogy állatira gyanús lett a jardnak. Volt egy bazi nagy vacsora, ott ültek mind, az egész együttes, szerettek volna egy kicsit dizslzni, de a csávó le volt törve, mert érezte, bogy valaki beköpi a haverok közül, mért kell beköpni, senki sem tudta, de neki volt egy spurija, hogy így lesz, meg is mondta nekik, azok meg tagadták, mind majrézott, hogy talán őrá gondol a főnök, szóval a King, de az nem árulta el, hogy ki az, tök nyugi volt, és ilyet szólt: jól van, haver, ha köpni akarsz, hát köpj, te tudod, a sztori nem állhat meg. Hát nem is állt meg. Irtóra keveset ettek, csak egy ki- kenyeret, meg bort ittak, de már ott kezdődött a horror, mert a csávó szegény hap- sikám azt mondta, hogy majd a testét fogják enni, a vérét fogják inni, és jobb, ha tőle tudják, hogy ezt kell nekik majd tenni, hogy emlékezzenek rá. Persze csak nézte mind, és ivott, amikor felemelte az izét, a kupát vagy mit, úgy csinált, mintha máris vért inna. a saját vérét, hát képzelheted! szóval ciki volt! Aztán az volt, hogy vacsora után kimentek egy kertbe, egy hegyre, késő este, ott kempingeztek a fák alatt, csakhogy ő nem tudott szunyáim. ott szlalomozott köztük, mert tudta, hogy lesi a jard. Hogy kommandósokat küld rájuk a jard. Jöttek is. És ráadásul tényleg az egyik haver árulta el! Lesmárolta az a mocsok, így jelezte a jardnak, szóval a kommandósoknak, hogy kit kell elcsípni. Na, rácsaptaík. könnygáz, meg gumibot. amit akarsz, onnantól .aztán elkezdték puhítani, szadizni, faggatták, hogy miféle külföldi szervezettel van kapcsolata, igaz-e, hogy ő a King, meg ki az az Atya, köpje csak be szépen, kik akarják itt a balhét, mért nem tetszik a rendszer, meg minden. Szóval, tök szar volt, de ő csak tűrte, nézte őket, azt marhára bírtam, ahogy, csak úgy nézte őket. szóval még ő sajnálkozott. Szegény csávó! Az biztos, hogy én nem hagytam volna magam, jó, hogy meg volt kötözve a csuklója, de akkor is, mit tudom én, haraptam volna, vagy szembeköpöm azt a sok szar sza- dizót. megmondtam volna, hogy kivel szórakozzanak, de az csak állt ott, tisztára nyomi volt, mintha élvezte volna a szenvedést, hiába szadizták a kommandósok, pedig tök rászálltak, tettek a fejére egv töviskoronát, az arca csupa vér lett, ostorral verték, szeges korbáccsal, majdnem eldobtam .magam, közelről mutatták a sebeket, bazi közel hozta a kamera, kifordult a hús, színesben, képzelheted! de a csávó meg se mukkant, ez aztán nagy égés volt a jardnak. És az is nagy égés volt a sok rohadt szadizójának, hogy nem köpte be az országot, nem köpte be az Atyát, tökre keményen viselkedett, erfe aztán elhatározták, hogy kinyírják. Anv- nyira begurultak, meg már annyira benne voltak a szadizásban. Marillára szadi módon nyírták ki. Keresztre feszítették, átverték a kezét meg a lábát, de frankón! És élve! Persze ctsak film. de akkor is, mutatta a kamera közelről, recsegett a csont, az ízület, meztelenül volt szegény hapikám, a fején az a töviskorona, a ke- ze-lába átszögelve! na, és amikor már fenn volt a kereszten, egy marhára állatiszadi militer még át is döfte az oldalát, hogy onnan is dőljön a vér! Én még ilyen szadi videót nem láttam! Két másik hapi is volt a szomszédos két (keresztfán, de azok csak statisztáltak, szóval nem voltak sztárok, csak olyan ko-sztárok, de ez! hát ez, szegény!... Nemmor dóm a kemény sztoriért járunk videózni a haverhoz, hogy ilyet lássunk, nem lávszto- rikat, na, néha azok is kellenek, azok is jók, ha van bennük egy kis sexiszadi, de az az igazi, menő kazetta, ahol kinyírják a csávót, hát ezt kinyírták! A végén persze van egy hapiend, az mindig kell, hogy el lehessen adni a sztorit, szériában, a végén az van, hogy feltámad a csávó, lézertechnika semmi (más, szóval olyan sci-fi jelenet, száll fel a csávó a kozmoszba, csak úgy semmi rakéta, nuku Challenger, nuku Szajuz, de az már nem érdekes, addig izgi, amíg a kommandósok szadizzák. Marhára szadi- zós horror. Nem volt szinkronizálva, mert a haver papája hozta be kintről, a szöveget nem értettük, de a képek tök jók voltak. Nem tudom, látunk-e még a havernál ilyet? Szécsi Margitnak két éve jelentek meg az összegyűjtött versei Költő a Holdban címmel. E nagy számvetés óta ez a mostani az első kötete. A legtöbb költőnél ilyenkor a kezdés mindig egy kicsit újrakezdés is. Így volt ez Szécsi Margitnál is már két korábbi válogatott verseskönyve. az Űj heraldika (1967) és a Mit viszel folyó (1978) idején is, s így van most is. A Betlehem-blues elsősorban nem a költői eszközök változásáról, alakulásáról ad hírt, hanem arról, hogy a kialakultnak, ma már kevéssé változónak tekinthető költői eszközök milyen változó tartalmat öntenek formába. Szécsi Margit költészetének a hetvenes években egy ellentét volt a legáltalánosabb alapja, amely az eszményeit feladó világ és az eszményeit a valószínűsíthető vereség ellenére is őrző és hirdető költő között feszült. A világszemléletnek ez az alapvonása lényegét tekintve megmaradt a nyolcvanas évekre is, de elmozdult negatív irányba. A „világ” mind gátlástalanab- bul adja fel eszményeit, ez a feladás szinte már befejezett múlt. S a költő bár őrzi a maga eszményeit továbbra is, de ez az őrzés mind kevesebb eséllyel kecsegtet, mind kevesebb a harcban a segítőtárs, és a valószínű helyett mindinkább bizonyos a vereség. Mi lehet ennek az elmozdulásnak a hátterében? Egy általánosabb és egy személyesebb vonást emelnék ki. Az általános a hetvenes és a nyolcvanas évek magyar társadalmának szinte feloldhatatlan különbözősége, amely ugyan tényekben is meggondolkoztató, de amely a köztudatban talán még a valóságosnál is szoronga- tóbbnak látja a helyzetet. Kell-e mondani, hogy a köztudat érvényességi köréből a költő .se vonhatja ki magát? A személyesebb vonás életrajzi jellegű is, mégis inkább nemzedéki érvényű. A kötet címadó versének ajánlása: „Elherdált fényes nemzedékért”. Talán mondani is felesleges, hogy itt a fényes szelek nemzedékéről van szó. Ez a nemzedék fényességét nemcsak a kortól kapta, hanem önmaga teljesítményétől is, s az időben a jelen felé közeledve, kétségtelenül ez utóbbi a hangsúlyosabb. Legalábbis ha egyes írói életművekre gondolunk Szécsi Margit azonban bizonyára nemcsak életművekre gondol, hanem az egész nemzedékre, nemcsak a néhány tábornokra, hanem a közkatonákra, mindazokra, kikről több-kevesebb okkal elmondható, hogy „Heró- des hajnalában /meghaltunk húszévesen". A nemzedéket „elherdálta’' a történelem, s közben tépett indulattal a nemzedék önmagát is rombolta. A vers vissza-visszatérő refrén- szakasza szerint: „Magasan sújt a szivárvány (mélyütésben az ököl f isten művét öldökölve / isten műve öldököl”. S ennek eredményeként: „Oda a lobogó a fény / Oda a megváltó / esély/ Oda a kozmoszi / tündérhajó / Oda az Egy / a Millió”. E keserű, de józan számvetés hátterében nemcsak az munkál, hogy Szécsi Margit is e nemzedék tagja, hanem legalább akkora erővel az is, hogy a költő az utóbbi időben egyre inkább magára maradt. Személyes jelenlétével régóta nem erősítheti példakép értékű társa: Nagy László. A halál utáni első években a si- ratás és az emlékidézés a példát ki jelen tésérvényűen szólaltatta meg. A kijelentés ma inkább fohász, önfelszólító ima. A kötet az „ember-énekű ember” meg- idézésével kezdődik, s ugyanehhez tér vissza. Minden hiány és csalódottság ellenére a helytálló, a cselekvő ember a lírai hős, aki Ady Endre és Nagy László jegyében buzdítja magát: „zaklasd a nyüves homályt j Magasan álmodj, nehogy szerelmed / szem elől veszítsen, s ha szólít:/indulj meg a Kozmoszra zárva”. Vasy Géza
