Népújság, 1988. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-09 / 7. szám

8. NÉPÚJSÁG, 1988. január 9., szombat Szülőföldem Magyarország Móricz Zsigmond —, ami­kor élete regényét írta —, merész igazságot fogalma­zott meg: a születés utáni tíz esztendő határozza meg tulajdonképpen a további éveket, sőt az egész életet, mert mindenki ekkor szerzi azokat az élményeket, me­lyek halaiig hatnak. Lehet vitatni a megálla­pítás igazát, azonban az, aki elolvassa a Kossuth Könyv­kiadó gondozásában megje­lent kötetet, hajlik arra. hogy egyetértsen az íróval. Irodalmunk több mint fél­száz reprezentánsa vall a „homloknyi országról”, élők és nemrég eltávozottak. Már ezért is nagyszerű a kötet, fzét mégis az adja rneg, hogy valamennyien arról szólnak „tálentumot" — kincset — kaptak a szülő­földtől. Ki a pannon dom­bok megbúvó falvaitól. ki a Tisza mellől, ki a főváros munkásnegyedétől. „Gyermekkorom semmibe süllyedő tájain, apró faluk, akácerdők és dúsan zöld mezők között egy folyó ka­nyarog. A Marcal völgyében közel esnek egymáshoz a falvak, s a lelkek" — írja Bertha Bulcsú. És ugyanez igaz akkor is, ha városról — Pécsről — szól Csorba Győ­ző csodálatos írása: „De a város mégis folyamatosan meghal és újjászületik, mint egy diadalmas óriásfa. S an­nak, aki hordozni akarja, egyszerre kell hordoznia va­lamennyi halott és élő Pé­cset. Nekem: A VÁROS mindörökre — ennél többet aligha tudok mondani, ha summázni akarom viszonyu­kat”. Fejes Endre: „Ami­kor Párizsban azt mond­tam a követségen, kérem, én haza akarok menni — már csak a tér várt, talán né­hány gyerekkori barátom a téren. Apám, anyám már nem élt, nem várt. A ház sem. Szemvillanásnyi idő alatt söpörte el a háború". Végh Antal: „Szatmári el kell ve­szítenem, hogy megtarthas­sam belőle azt. ami még számomra megtartható. Szat- már egy darabja valamikor valóságosan is az enyém volt, most már csak írása­imban őrizhetem szülőföldem szép határának emlékét’’. Más és más alkatú írók; van aki riportot, van aki no­vellát, van aki prózaverset ír. Szociográfia is akad a művek között, mégis az az olvasó benyomása, hogy fe­hér asztal mellett ül az írókkal, s ők mesélnek. Me­sélnek a szó nemes értelmé­ben. Nemcsak élményeket, hanem gyermek- és ifjúkori tapasztalásokat az életről, az életükről, az életünkről. Ve­reségeinkről és győzelme­inkről, bánatunkról és örö­münkről. S miközben pereg­nek a mondatok, kibomlik az asztalon az ország. Talán valamennyi tája, falvak és városok ... Nem szégyellem leírni a szót: hazaszeretet ez, amely mély és mai. Mert valóban tálentumot kaptunk valamennyien a szülőföldtől. A tálentum az ókorban felbecsülhetetlen kincs volt. Amit kaptunk az is. A Szülőföldem Magyar- ország arról szól, hog\j mi­ként lehet ezzel a tálentum- mai okos szeretettel gazdál­kodni. Aki író annak a tol­lal, aki mást tesz annak az~ által, amit a szülőföld a markába adott. Ruttkay Levente Dér Ferenc: A gyilkos visszatér Kriminéző és -olvasó nem­zet lettünk. Erre gondolhat, aki Dér Ferenc kötetét kéz­be veszi, de egyúttal fel is lélegezhet: számunkra nem idegen környezetben folyik egy bűnügyi nyomozás tör­ténete, melyben feltárul egy negyven évvel ezelőtti bűn- cselekmény. Bizonyságául annak, hogy a bűnügyek néha megrekednek, hogy várni kell a leleplezésre, akár évtizedekig is. A történet 1945 elején kezdődik, s majdnem fele­désbe merül, ahogy lassan már április 4. pirosbetűs ünnepébe zsugorodik a fel- szabadulás. A szerző jól pörgeti az eseményt, a ko­rabeli lapokból vett sze­melvényekkel ágyazza a korba a háborús történetet. Anélkül, hogy a gyilkos visszatéréséről bármit is dl­árulnánk, a könyv érdemé­nek tartom, hogy emlékez­teti a második világháborút átélő korosztályt, a fiatalab­bakat pedig eligazítja 1944 —45 viharaiban. Meggyőzően mutatja be a történet a hivatásos bűnül­döző testület munkáját, a nyomozásban való egymás­rautaltságot, azt, hogy a többféle mentalitású embe­rek hogyan egészítik ki egy­mást a cél megközelítésé­ben. És nem kevesen rajzo­lódnak meg a könyvben, akik nem hivatásszerűen állnak az ügy felderítése mellé. A jó kortörténet dokumen­táció jellegű is. Egyúttal meggyőz arról, hogy nincse­nek ad acta ügyek, csak időlegesen. (bk) Van a párizsi Somogy * — „szomozsi” úr, a I névadó természetesen ha­zánkból származott el — kiadó enciklopédiasoroza­tának. melyet a Corvina rendre átvesz és kiegészít, egv csábos erénye. Bár szá­mos színes képet tartalmaz, mégsem ragad meg a szo­rosan vett képzőművészet­nél: a szerkesztő látókörébe belefér az irodalom, a ze­ne. a film, a színház is. Vagyis művelődéstörténeti I szemléletű enciklopédiát ve­hetünk kézbe, és ez a szem­lélet sokkal üdvözítőbb, mintha a kultúra jelensé­geit mereven elhatároltan tanulmányoznánk. Ehhez persze sok szerzőre volt szükség, hiszen minden ku­tató a művészet egy-egy ágának specialistája. Lionel Richard valóság­gal bravúrosan szerkesz­tette egységgé a főként francia — részben német — szerzők tanulmányait: az olvasó alig veszi észre, hogy nem egyetlen írótól olvas. Az ok abban kere­sendő. hogy az egész en­ciklopédián. mind a műfaj­Hcnri Matisse: Kék akt (1907) történeti bevezetéseken, mind a lexikonszerű mi- niéletraizokon végigvonul egyfajta lezserség. ami ta­lán nem nélkülözi a fe­lületességet sem, de igen jeles tulajdonsága az olvas­hatóság. Abban az értelem­ben. ahogy Kolozsvári Grandpierre Emil beszélt. Szerb Antal olvasható iro­dalomtörténetéről. Richard és szerkesztőtársai nem a többi szakembernek ír­nak. hanem a művészet, a zene. a régi filmek iránt érdeklődő laikusnak. fi­gyelembe véve azt is. hogy az enciklopédiákat nem­igen szokás olvasni. Az ember az ilyen sorozatot a polcon tartja, s ha tud­ni akar valamit, a névmuta­tó alapián kikeresi a meg­felelő oldalt. Igaz. e soro­zatban nincs névmutató. A magvar olvasó számá­ra kicsit feltűnő lehet, hogy a kísérletrajzok gyak­ran említik a művész. író vagv muzsikus zsidó szár­mazását. vagy hangsúlyoz­va vagv egyegy utalással. (Eredeti név például, fő­ként írók esetében.) Ez ak­kor volna logikus, ha min­denütt megtalálnánk az uta­lást az illető vallási körül­ményeire. de egyetlen fran­cia vagy német, orosz stb. művésznél igencsak elvét­ve találunk utalást a csa­lód katolikus, református, pravoszláv mivoltára. Hol­ott az ilyen hagyományok alaposan befolyásolhatják egv művész gondolkodás­módiát. Kandinszkij pél­dául a teozófiai és egyéb filozofikus modern vallá­sok iránt érdeklődve Né­metországban rendre fel­kereste a pravoszláv temp­lomot. mert országa záloga­ként őrizte a hit formáit, akkor is. ha más városba kellett utaznia. A zsidó val­lás másképpen predeszti­nálná a művészt az expresz- szionizmusra? Ha így vél­nénk. nem jutnánk messze a hitlerista esztétikától, amelv a művészet ..elfajzá- sát” a nagyvárosok kávé- házaiban beszélgető „Szí­riái származású” értelmi­ségieknek tulajdonította. Valóiában arról lehet talán szó. hogy a század első fe­lében a társadalmi és poli­Narkóblues Szociográfia a kábítószeresekről SZAKONYI KÁROLY Ecce v Boros István és Vértessy Péter, a Magyar Nemzet két fiatal újságírója 1979— 80. között született kézira­tának sorsa — röpke hat­éves átfutási ideje —. min­dennél többet árul el ar­ról a struccoptikáról, amellyel a narkománja problematikáját hosszú éve­ken át szemlélgette társa­dalmunk. Néztük — sokan egészen közel hajolva —. de nem akartuk (mertük) látni, ész­revenni. mi is történik kö­rülöttünk. Kényelmetlen volt szembesülni az otrom­ba valósággal elbagatelli­záltuk, mismásoltuk, egy bizohvos nyugati „divatok" hatása alá került szubkul­túra sajátos devianciája­ként aposztrofáltuk, amely természetéből következően csupán az ifjúság elhanya­golható töredékét érinti. Az érintetteket pedig jobb híián bűnözőnek kikiált­va. rábíztuk a rendőrségre. A bűnüldözők és ez újra csak a dolog lényegéhez tartozik —, persze tehetet­lennek bizonyultak az élet­ből veszélyesen kihajló, szakadt, de szelíd menekü­lőkkel szemben. Amikor az „erőszakos kézrátétel” (ame­lyet egyébként a kitűnő szerzők tévesen értelmez­nek gumibotozásként) vég­képp hatástalan terápiá­nak nyilváníttatott, a rend­őrök teljes joggal az orvo­sokra kezdtek mutogatni. Azok meg vissza (a társada­lomra). a gyógyításhoz el­engedhetetlen feltételek hi­ányát emlegetve föl. Köz­ben pedig egyre szólt a narkóblues, melynek elke­serítő nótáit hallgatva — s némileg belátva az intéz­ményesített tehetetlenség olaiozatlanul zörgő mecha­nizmusába — már egyre inkább nyilvánvalóvá vá­lik a halogatás és elhall­gatás öngyilkos „taktiká­ja”. Ügy tűnik, a narkó- sok kezelésének metodi­kája legalább annyira eset­leges. mint a belövéstől. belövésig vegetáló toxiko- mánok létezése. Jellemző módon a hazai narkósok számát illetően is csak hozzávetőleges sta­tisztikai adatok állnak rendelkezésre. ám a hi­vatalos verziónak több mint tízszereséről tud az in­kognitóban maradt szak­értő. miközben előre bo­csátja, a kábítószer-fogyasz­tók, gyógyszerélvezők bün­tetőjogi terminológiával: (visszaélők) száma évről évre szinte feltartóztathatat­lanul növekszik. Előbbi következtetésre iut az (a sorok között is) olvasó holott a könyv mel­lőz mindenfajta álhumán dörgedelmet. felelőtlenül ..felelősségteljes” okoskodást. Esettanulmánvok. sorsváz­latok szükségszerűen be­következő tragédiák al­kotlak ennek a kielégít­hetetlen bluesnak a szö­vegét: szomorúbbnál szo­morúbb. igaznál igazabb dalok. A mindhalálig szi- pózó Gábor, a csöves-fi­lozófus Kálmán, a morfinis­ta Kandúr és Miki. na meg a szociográfia lapja­in blues-aikat elmormogó többiek egv misztikus és kegyetlen világról szól­nak. Olyan kaland ez. ahon­nan legtöbbször már alig van visszaút. Éppen ezért tiszteletet érdemlő az a humánus megszállottság, amelv például a narkóso- kat térítő református lel­kész. Horváth Géza alul­járó-misszióját jellemzi. Mert naiv bölcselkedés annak az ifjúsági vezetőnek a hite. aki egy tömeggyű­lésen kijelentette. hogy meg kell várni, amíg ezek a fiatalok feljönnek az aluljáróból. Nincs mese, ahhoz, hogy megismerjük őket. hogy segíthessünk rajtuk, le kell menni hoz­zájuk. Fontos és fájdalmasan hi­teles könyvet írt a két te­hetséges újságíró. olyat, amelynek furcsa mód a meg­írás óta eltelt hat esztendő sem húzná ki a méregfo­gát. Sőt. Sainos az eltelt idő is kimondatlan követ­keztetéseik létjogosultságát igazolta. Azóta valamelyest változtak az idők, immár nem számít a honi közírás szent tehenének a narko- mánia. de vaion a késlel­tetett kimondáson túl is történik végre valami? (Szépirodalmi Könyv­kiadó. 1986.) Tódor János A havernál láttunk egy tök jó horrort, először azt hittük, pite, mert nem volt semmi, csak jött, ment a csóró, egy olyan szakállas, nagy hajú meg minden, egy olyan izében, lepelben vagy hogyhívják, olyan hipisen, de egy tök nyomi csávó, semmit se csinált, csak du­mált, az igaz, hogy irtó jó dumája volt, hogy a szere- tetet meg minden, na, vég­re aztán bepörögtek rá. mert az izék, a fgórék azt hitték, hogy fel akar törni, szóval, hogy menő akar len­ni ezzel a dumával, és ir- tóra féltékenykedtek rá, mert folyton hőzöngött, hogy ő az atyaúristen jobb­keze, vagy direkt a fia plá­ne! naná, majd azt éppen neki hiszi el valaki! De még­is sokan bedőltek, tökre odavoltak tőle, mert olyat tett, hogy ráment a vízre, az szuper jó sztori volt. csak úgy simán ráment, de frankón, nem süllyedt el, valami ügyes trükkje lehe­tett, persze videón pite, rá- kopírozás vagy más technikás dolog, de tökre bírtam! Az­tán volt egy olyan, hogy vittek hozzá egy izét, egy olyan félholt hapit, egy olyan bénát, de állati bénát, úgy képzeld, baromi bénát, ő meg föléje tette a kezét, * A Központi Sajtószolgálat 198/. évi pályázatának III. díjas alkotása novellakategóriában. hogy, na, kelj csak fel szé­pen csórikám, de pattanj, ne tedd itt magad, hát per­sze. hogy ugrott az ürge, szóval ilyenek voltak, meg bazi sok szendvicset vará­zsolt elő egy kosárból, ha­las szendvicset, mind beza­bálták, dőltünk a röhögéstől, mint maci a moziban, mert a sok flamós mind rádobta magát a karjára, tudod ho­gyan van, mint egy foga­dáson, ingyen-zaba van, a faterom mesélte, persze égés! Na. de ez mind pite! Hanem aztán jött a frankó rész, a szadi! Akkor már úgy volt, hogy le fogják kapni, mert a jard nem néz­te jó szemmel, ez ottan egy izé volt, egy megszállt rész. szóval helytartóval meg minden, na szóval tarto­mány! — és majdnem ki­esett a szemük, ahogy kuk- kolták, hogy ki mit csinál, meg rögtön bezsongtak, ha valaki mást pofázott, mint amit kellett, szóval érted, nem? És gyülekezés nuku. na. de a csávó körül mindig sokan nyüzsögtek, erre az­tán a jard felkapta a vizet, hogy mit dumál ez a hapi a szeretetről? Pláne, hogy az ott almás, az csak egy má­sik országban létezik, de az kellene, hogy elterjedjen, képzelheted, mennyire bepö­rögték rá, hogy miféle má­sik ország? Meg mi terjed­jen el?! Meg ki az az Atya?! — be akarták húzni a cső­be, hogy külföldi kapcsola­tok, szóval, hogy ügynök, szóval, hogy ennek az Atya

Next

/
Thumbnails
Contents