Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-05 / 287. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. december 5., szombat 7 Négyszemközt Viktor Rozowal A mai szovjet dráma egyik legismertebb és legelismertebb képviselője kétségkívül Viktor Kozov, akinek darabjait a világ sok színházában játszották. A esehovi indíttatású Rozov azon írók sokába tartozik, akik új csapást vágtak a szovjet drámaírás- ban, visszakanyarítva azt a ..konfliktusmentesség”, a megunt sémák és a kivételes hősök szoborszerű ábrázolásához az élet realitásához, az emberek mindennapjaihoz. A közelmúltban alkalmam nyílott arra, hogy a rendkívül népszerű szerzőt moszkvai otthonában felkereshessem, s hosszabb beszélgetést folytathassak vele a mai szovjet dráma erőteljes megújulásáról, s ezen belül az író művészi pályájáról és további terveiről. A hagyományos vendég- szeretet szellemében a neves drámaíró először is illatos teával és finom édességekkel kínált, majd röviden összefoglalta közel fél évszázados művészi pályájának főbb korszakait. A néhány hónap múlva 75. születésnapját ünneplő Rozov vonzalma a színházhoz már tizenhat éves korában megmutatkozott, mikor is ambiciózus fiatalember tagja lett a kosztromai TRAM-nak, a munkásifjúság színkörének. Ezután különböző színházakban statisztált, majd elvégezte a színiiskolát, s végigjárta a göröngyös színészpálya minden állomását. A véletlen hozta úgy, hogy egy sebtében megírt darabját „Az ő barátai”-t (1949) a moszkvai Központi Gyermekszínház műsorára tűzte, s ettől kezdve Viktor Rozov élete gyökeres fordulatot vett. Az ötvenes évek elejétől már ontja a drámákat, amelyekben megjelennek a tipikus rozo- vi hősök, a „rövidnadrágo- sok”. akik lázadozásukkal, látszólag gyermekes tetteikkel is komoly, időt álló tanulságokat mondanak ki. Ezek a gyermekemberek magukban hordozzák a felnőtté érés minden feszültségét és egyenetlenségét, tele vannak ellentmondásokkal, a fejlődés gyötrelmeivel. A „rövidnadrágosok” felnőtté érése boldogság- és útkeresése, folytonos és egyenlőtlen harcaik a felnőttekkel, a kispolgári kicsinyességgel és álszeméremmel a korai Ro- zov-drámák vezérmotívuma lett. A nyitó darab, a Felnőnek a gyerekek (1954), amelynek engedetlen hőse, Andrej ezt vágja szülei fejéhez: „Hát az a legfontosabb a világon, hogy mi leszek? Hogy milyen leszek — az a legfontosabb.” A Boldogság, merre vagy?, az Udvarol a gyerek, a Ketten az úton című darabok lényegében az alapmű gondolatait fejlesztik tovább. A hatvanas évek közepétől az író azt kezdi vizsgálni, mi lett a hajdani „rövid- nadrágosokból”, mi módon rendezik el újra — immár önállóan — életüket, hogyan szemlélik felnőttként a világot, miként nevelik gyermekeiket, a saját .„lázadóikat”. s mintegy másfél évtized távlatából hogyan értékelik önmagukat, s a megtett utat. Az Európa több városában is bemutatott „mintadarab”, az Érettségi találkozó (1967), amelynek hősei a „negyvenesek”, többségében „befutott” emberek, megméretnek a múlt tükrében, s az író arra a kérdésre keresi a választ, mi az oka annak, hogy sok ember és emberi jellem elsilányult, deformálódott, miért adták fel olyan sokan ragyogó ifjúkori terveiket, miért törődtek bele az unalmas, érdektelen, gyakran erkölcsileg is megsüllyedt életbe. Rozov kemény őszinteséggel vonja le darabjában a végső tanulságot: nehéz változtatni az elrontott életeken, s visszatérni a fiatalos ideákhoz, mert az elhagyott eszmék, a meg nem tartott fogadalmak, az elszalasztott szerelmek vissza nem jönnek. Volt, elmúlt. A közelmúlt Rozov-darab- jaí — a nagy változásokat tükrözendő a legrázósabb témákat fogalmazták színpadra. A siketfajd fészke a „nagy ember” hivatali és magánéletét boncolgatja, nem rejtve véka alá, hogy a fontos-kényes funkció birtokosa figyelmetlen férj, rossz apa, hideg-rideg ember. Csupán a „szerepének" élő Szúda- kov az otthoni és az emberi ügyekben teljesen „süket”. Legújabb, fél évig elfektetett drámája, A nagyvad igazi színházi szenzáció lett. Az író ebben is rendkívül kényes, ugyanakkor aktuális témát feszeget. A darab lényegében arról szól, hogy a fiatal nemzedék képviselőinek nemegyszer szembe kell néznie apáik bűneivel, súlyos megtévelyedéseivel, de rajtuk is múlik, hogyan tudnak rendet tenni saját, gyakran arányt és irányt tévesztett életükben. A rövid pályaképvázlat után a mai szovjet dráma főbb tendenciáiról, aktuális törekvéseiről váltottunk szót. Rozov véleménye szerint, a drámairodalomban bizonyos szünet van ,az események átértékelésének szünete. Természetesen születnek művek, szép számmal, de azok elsősorban az égető kérdések újfajta megfogalmazását kísérlik meg, a végleges művészi válaszok még váratnak magukra. Az író úgy véli, hogy korábban divatos és népszerű „termelési drámák” lassan kifulladnak, s helyettük egy művészileg és érzelmileg megemelt, más stílusú, éles-kritikus hangvétel válik uralkodóvá. Egy sajátos jelenségre is utalt, nevezetesen arra, hogy a túlzott akarás, a bátor szókimondás néha elnyomja a művészetet, a dráma poézi- sét. Rozov nagy örömmel beszélt arról, hogy a mai szovjet drámában sok fiatal tehetség tűnt fel, akik — többségükben — a dramaturgiai kánont merészen kitágító szibériai „fenegyerek”, Alek- szander Vampilov gazdag művészi hagyatékából merítenek. Sikerük titka — a fentieken kívül — világlátásuk és mondanivalójuk újszerűségében, modernül felépített drámai szituációkban, markánsabb jellemábrázolásukban. s vérbeli drámai feszültséget teremtő erejükben rejlik. Közülük Vlagyimir Arró, Ludmila Petrusevsz- kaja, Viktor Szlavkin már „beérkezettnek” számít. Befejezésül a Rozov család és a színházművészet sokoldalú kapcsolatáról beszélgettünk. Az író „szabadidejében”- előadásokat tart a Gorkij Irodalmi Főiskolán, gyakran jár vidéki városokba találkozókra, esténként az új írónemzedék — azaz tanítványai — drámáinak bemutatóin izgul. Viktor Rozov igazi közéleti ember is, vezéregyénisége több művészeti egyesületnek, színházi fórumnak, bírálóbizottságnak. Ami a család tagjait illeti, lánya színésznő, fia rendező. Az utóbbi, apja egykori sikerei színhelyén, a Központi Gyermekszínházban éppen a családfő legizgalmasabb darabját, A nagy- vad-ot állította színpadra. Búcsúzóul a híres drámaíró megsúgta, elkészült a legújabb darab is. Csupán annyit árult el róla, hogy az egyetemista környezetben játszódó cselekmény kapcsán ismét a nagy átalakulás feszítő kérdései, morális aspektusai kerülnek terítékre. Abban a reményben ráztunk kezet, hogy a bemutatón — valószínűleg decemberben — ismét találkozunk. Hekli József Gobelin bem utaló az Iparművészeti Múzeumban A régi, drága, s az uralkodók, főúri családok reprezentációs, egybei* lakásdíszítési igényeit szolgáló, gyapjúból szőtt képes kárpitok állandó kiállítása nyílt meg az Iparművészeti Múzeum kupolatermében. A kárpitszövés e műfaja a középkorban alakult ki Európában. A templomok, várak, kastélyok termeit díszítették, sőt ágyfüggönyül is szolgáltak. Hadjáratok idején a hadvezérek sátraikba is magukkal vitték kárpitjaikat, erről magyarországi végrendeletek is tanúskodnak. A templomokban a padok felett vagy az oszlopok között függtek, a kastélyokban pedig a termek falait borították, vastag szövetükkel felfogva a kőfalakból kiáradó hideget, egyben díszesebbé tették környezetüket. Bethlen István 1646-os végrendeletében ezért „házöltözéknek” nevezte őket. Képeink a kiállítás anyagából mutatnak be néhányat Nyila zó férfi (Flandria XVII. század második fele) Szt. Bernát élete II. Aubusson F. Picon műhelye Jelenet a római történelemből Aubusson XVII. század vége (Fotó: Dolezsál László felvételei — KS) Hangverseny orgona Zalaegerszegen (MTI-fotó: Czika László — KS) A Fővárosi Művészi Kézműves Vállalat orgonaüzemének dolgozói koncertorgonát építettek Zalaegerszegen a városi kiállító- és hangversenyteremben. A 28 regiszteres, 3 manuá- los, több ezer sípos hangszert november 28-án rendezett koncerten avatták föl Nyüzsgéscentrikus világunk...?! A címül idézett jelzős szerkezetet ebből a szöveg- összefüggésből emeltük ki: „Az öregek elismerik, hogy nyüzsgéscentrikus világunkban nem jár ki nékik a központi szerep sem családi, sem tágabb közösségi keretben” Magyar Nemzet, 1987. nov. 7.). A nyüzsgéscentrikus nyelvi forma elsősorban arra hívja fel olvasói figyelmünket, hogy a centrikus szóalakkal szerkesztett kifejezések éppen napjainkban válnak egyre divatosabbá, s különösen a sajtóban megjelent közlemények nyelvi szövetében jelentkeznek egészen árnyalt fogalmi és használati értékekben. Hogy milyen változatos beszédhelyzetekben és árnyaltan megfogalmazott szöveg- részletekben vállal a centrikus nyelvi forma közlő, kifejező szerepet, arról ez a példatárunk bizonykodik: „Gyakran kerültem szembe az úgynevezett tantárgy- jegycentrikus elveket képviselő kollégákkal” (Népszabadság, 1987. okt. 31.). „Külpolitikánk természetszerűleg Európa-centrikus, s ez az Európa-centrikusság történelmünkből is adódik” (Magyar Hírlap, 1987. nov. 11.). A divatszóvá válás jellemző tüneteiről árulkodnak az olyan szövegrészietek, amelyekben meglepetés szerűen tolakodik a szöveg nyelvi formálásába a centrikus szóforma: „Fogyókúracentrikus torna heti két alkalommal” (Magyar Nemzet, 1987. okt. 30.). Csak a nyelvihasználati divatozás számlájára írhatjuk azt is, hogy már a hirdetések megfogalmazásában is jelentkezik pl. ilyen szövegrészietekben: „Csinos, családcentrikus diplomás nő megismerkedne házasság céljából magas, diplomás férfival” (Magyar Nemzet, 1987. nov. 4.). — „Az építőiparban dolgozó szakmunkás keresi szolid, házias, családcentrikus hölgy ismeretségét házasság céljából” (Nők Lapja, 1987. 45. sz.). A legkülönbözőbb hírközlő szervek közléseiben is sűrűn hallhatjuk és olvashatjuk ezeket a jelzős szerkezeteket: pénzcentrikus világunk, eredménycentrikus versenysport, nyereségcentrikus kereskedelem, teljesítménycentrikus munkavégzés, ideológiacentrikus műértelmezés, stb. Az eddig idézett példákból is kitűnhet, hogy a centrikus szóalak sajátos sűrítő szerepet is teljesít mai nyelv- használatunkban, pl. abban a cikkrészletben, amely a pontcentrikusság veszélyeire figyelmeztet. Mit sűrít magába a pontcentrikus jelző? Azt, hogy szinte meg nem engedhető módon és meny- nyiségben kerül egyéni és társadalmi méretékben a központba a megszerezhető pontok száma, és szorul háttérbe a megfelelő tudás minősége és használhatósága. Hogyan jutott a centrikus nyelvi forma a sűrítő és árnyaló szerepkör betöltésének lehetőségéhez? Ügy, hogy eredetét tekintve abba a rokon értelmű szósorba illeszthető bele, amely a központ, középpont jelentésű latin eredetű centrum szóalak teljes szócsaládjának használati értékámyalatait is felidézi számunkra: centrális, centrikus, centrikusság, centralizmus, centralizál, centralizáció, stb. A latin eredetű szócsalád jelentésköre magában foglalja ezeket a magyar jelentésárnyalatokat is: központ, középpont, központú, központúság, központosítás, stb. Ezért alkalmasak a feleslegesen jelentkező centrikus, centrikusság szóalakok váltására az ilyen szövegrészlet: „Nevelői munkám legfőbb elve az eredmény- központúság” (Népújság, 1987. nov. 7.). dr. Bakos József
