Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-05 / 287. szám
8 NÉPÚJSÁG, 1987. december 5., szombat Sütő András Egerben Nem ritka alkalom, amikor egy szerző ellátogat darabjának bemutatójára. Sütő András esetében mégis különlegesnek mondható: nem volt lehetősége rá, hogy a premieren részt vegyen, csak november 24- én egy ifjúsági bérleti előadáson tekinthette meg az Egy lócsiszár virágvasárnapja című művét. Összeállításunk a hatvanesztendős Sütő András tiszteletére készült, aki a magyar irodalom egyik legkiválóbb képviselője: Erdélyben él és alkot. Reméljük, városunkhoz, tájegységünkhöz ezután még jobban kötődik, mint eddig. MOIUDD! Szusszanásnyi megállás a Kolozsvári Állami Magyar Színház előtt A színpadon beszélni any- nyit jelent, mint cselekedni. A 175 éves színház ezért volt. s lehetett buzdító cselekedet — cselekvésképtelen időkben. Esőben tűz. aszályban víz; minden, minek a szája be nem fogható. Ama nyugtalan, tiltakozó vagy igenlő, tanítványcső- dítő poros száj. Az első legyintés csak figyelmeztető volt; nevelő szándékú. Az idomítónak sárga szeme villanása. — Mondod még? — Mondom! A harmadikra, negyedikre beszakadt az ínyünk. — Mondod még? — Mondom! Az ötödikre, s a többire beszívtuk az ajkunk; a fogak — a visszaharapásra várók — védelmében sziszegtünk : — Mondom! A visszakézből kapottakra a szemfogak is meglazultak. Annál nagyobbat lobbant a gyökércsonkos indulat. — Mondod még? — Mondom! A dagadt száj — mint 'minden jogtiprás —: konok- ságnevelő. — Mondom! Mondom! A fájdalom végül a megrettent száj helyett is szól:-— Mondom! — Még mindig? A szó véres göngyölegben bukik a láb elé a porba: — Mondom! Azért is mondom! Csak azért is! Ha másként nem; fogam kiköpve, véres nyálamat nyelve: magamban. Magamnak s mindazoknak. akik bennem laknak; a bennem kolduló nyelvkárcsultaknak. Hány évtizede már? Bécsi köpök csaholtak a magyar nyelv nyomában. S majd később: a királyi cenzúra a kommunistagyanús gondolatot, s a dán királyfi monológját Bukarestben és Kolozsvárott egyként radíroz- tatta. Hamlet — még élő tanúk emlékezete szerint — ennyit szólhatott a feszült várakozásban: „Lenni vagy nem lenni.” A döbbenet némaságában — annyi zúzma- rás lélek megbolydult rettenetében — végigsüvöltött mégis Shakespeare ítélete a hivatal packázásai. a nyomort éltető meggondolás felett. — Ekképp az öntudat belőlünk mind gyávát csinál, s az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti; ily kétkedés által sok nagyszerű fontos merény kifordul medriből s elveszti „tett” nevét. Nem a színész személyi konokságáról van szó. A hivatásának tüzében lángra kapott igazgatóéról sem — a Janovicséról —, akinek alakja márvány után kiált. Minden komédiás látszat ellenére; a kakasülők verejtékszagától irtózok ellenére: színházainkat a tömegek alakították ki, s tartották fenn minden időben. Róluk van tehát szó. A szomjúságról, amely 175 évvel ezelőtt az ünnepelt forrást fakasztotta; közel két évszázad előadásainak múló hangulatában az elmúlhatatlanról: a mindig eleven, életre törő vágyról, amely a színpadi szót s annak szárnyán az ember- formáló. létünket tisztító Eszmét igényli. Épp ezért a Színház több, mint közönséges intézmény: hatalom is egyben. A mindenkori haladó — s napjainkban. a szocializmus eszmekörében —, a forradalmi gondolat erejének egyik hordozója. A tiltakozás, a medriből ki nem fordult merény jegyében született egy letűnt kor csontkezének elhárításaképp — a nemzeti nyelv- mívelés hullámverésében. — Azért is mondom! Közel negyedszázada, itt Kolozsvárott, hagyományainak ellenőrző tekintete alatt, románok s magyarok testvériségének szolgálatában tölti be hivatását. A valamikori pörös száj mintegy bennünket biztatva: — Mondd! Vajon milyen lesz az előadás? Dedikáció a szünetben Képek egy előadásról A november 24-i előadáson részt vett munkatársunk, Koncz János is, és megörökítette szerző és mű találkozásának legérdekesebb pillanatait. Beszélgetés a társulat tagjaival A szerző és a főszereplő szemközt a közönséggel Az ünneplés Engedjétek hozzám jönni a szavakat A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében, olyan bizonyossággal s oly cáfolha- tatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és tudósokat egyaránt. Jean Pierre Lászlónak szerzett címe, rangja nincs még; néhány öröklött méltósága csupán: családunk hanyatló birodalmának felragyarapítója, anyjának hercege, apjának főhercege, nagyszüleinek grófja, dédatyjának őrgróf- ja, s ami még reá vár: Szavaink Nagyfejedelemsége. Öröksége hatalmasnak nem mondható — csattogó tehervonatok között egy imbolygó kalitka —, de nyolcszázezer szó-alattvalójával mégis ki nevezné potom- ságnak? Lexikológusok szerint e kalitkabirodalomban a naip sohasem nyugszik le. Szó-lakóinak számát némelyek az említettnél is többre becsülik: kerek egymillióra s még hatvanötezerre. Álruhás királyfiak akadnak időnként, kik a népszámlálást végzik. Olyanformán is, hogy szó- pogromok vérmezőin feltámasztják a halott igéket, amiként Arany János tette, vagy éppenséggel az életüket vetik oda kiáltó hangsúlynak a megtalált szavakra. Petőfi és József Attila vérfoltos madárserege csiripol e kis kalitkában. Képes les^-e valaha is László e roppant sereg számbavételére? Pedig a neveltetése úgyszólván Nagy Sándor-i. Annál is gondosabb. Elméjében a gyermek jövőjét fényesítve, csupa Arisztotelész forgolódik körülötte. Egyik okosabb és bölcsebb a másiknál. S mindahány emberségesebb is a sztageiroszi Mesternél, aki, köztudomásúlag, mint egy almát — szelte ketté a világot: hódításra jogosult hellénekre, valamint férges barbárokra. A lángelmének e sajná*- latos botlása — a falánk félalma kerekké nyilvánítása — László nevelői szerint olyan tanulság, amelyet, mint hajóknak a vízállásjelentést, naponta kell világgá kürtölni. Miként bánjon László saját cseperedő szavaival, anélkül, hogy valaha is a másokéival elbánna — ez minden gondjuk; álmukban sem ugat föl a Nagy Sándor-i becsvágy. A szelíd megértés apostolaiként minden jel szerint ők tanították William Blake urat is arra, hogy az emberek épp emberi; különbségeikben lehetnek egyenlők. És csakis az egyenlőségben jut szóhoz a termélszetes különbözőségük. László tizenhét hónapos. Ha arcunk és gondunk tükrében látná magát, azt mondhatná; tizenhét éves. Az elaltatott sírásaival, jövő-menő betegségei fölött a váltott virrasztással: százhetven, ha egyáltalán létezik térbeli vagy időbeli mértékegység, mely a már említett oktatóinak s irtásoktól sebes rokonság-rengetegének rája fordította buzgalmát — hogy őt az anyanyelvébe beöltöztesse — megközelítőleg is számba vehetné. Az önkéntes nevelőket: tejesembert, postást, villany- szerelőt, az utcáról betévedt nyelvmestereket — a címkereső parasztasszonyt, ki a Calafat utcáért, illendő csereképpen, almába, körtére egy'-egy igét, jelzőt csokroz föl Lászlónak — el is felejtjük helyben, önkéntelen s nem épp igazságos gyanakvásunk, hogy otthoni hallgatásban megtakarított vagy ezért-amazért — s mi mindenért! — a bö- gyükbe szorult szófölöslegükből hagytak itt valamit. Holott ők is, a puszta megszólalással is, életüknek egy- egy letördelt ágacskáját vetik oda László tűzhelyére. Frissen szerzett Lonica barátja is meglátogatja néha; Creangä szavait hozza neki a kicsi szánkójával. Az udvari alkalmazottak persze mi vagyunk: az ifjú szülepár, aki Kolozsvárról rándul, vonatol, autóstopol haza szombatonként Lászlónak füstölőt lóbálni, továbbá; Nagyapa, az örökmécses Nagyanya és a dédszülők: két pár kormos gyertyatartó. Rajtunk az örökség felelőssége, a szavaké tehát, melyekkel a kettős születés jegyében Lászlót másodjára s véglegesen a világra segítjük. Fegyverben a figyelmünk reggel hattól este nyolc óráig. Közöttünk csörgedez örökösen tiltott — mert veszélyes — irányba, puszta kézzel neki a tűznek, forró víznek, -késhalomnak, álmatag lábbal a meredek lépcsőnek a pici Nagysándor. Az épp szolgálatos Arisztotelésznek egyetlen félresikló pillantása is kész katasztrófa. — Fogjátok meg! — kapdos mindennek utána a rémülettől színét veszítve Nagyanya, s miután a tűz megfagyott, a zubogó víz odébb lódult, a frissen köszörült kések hatan hétfelé menekültek, László már a harmadik szobában nyüslet, működteti pihenéstelen a lét iránti érdeklődését; könyv — Bethlen Gábor—.csésze és bokály, kanna és fakanál zuhog áldásként a pipevirág-kobakjára. Leltároz. Amihez hozzá nem nyúlhat, a csillár fehér gömbjét reb- benéstelen, komoly pillantással veszi számba; az ablakon túl, a fekete nyárfa ágai között, házak felett a hóhullást. Jobbra-balra pillogat, s alig észrevehetőleg fölráncolja a homlokát. Nem érti odakint a csillárzuhogást. Dédapa, a szombati, kit a vasárnapi fog majd felváltani, immáron századszor csöppend László fejére a szót: hó! Az első hó. Nekem talán az utolsó, mondja, és nevet. Reád hagyom, László, a havazást. Egyelőre mégis megtartja magának a tekintetével. Mint aki bevallja, hogy utolsó hóhullás nincsen. Ha van is: nem vehető tudomásul. De László már a televízió varrottas köpenyét rántja magára. Az újabb alkotmányos tiltásra: ne nyúlj hozzá! nem szabad! nem lehet! — Nagyapa Rousseauval füstölög Arisztotelész nénire: — Mindezek csak elvek! Haszontalanságok! A gyermeket nem az elvek, hanem a tárgyak nevelik. — Miközben főbe is kólintják — lóbálja karját Vasárnapi Dédapa, az okosabbik gyertyatartó, aki nyugdíjas agrárpolitikusként László nevelését gyermekpolitikának nevezi. Azt mondja tehát mindnyájunkra nézve nagy- hasznúlag: a lehetségest a lehetetlennel kell összebékíte- ni, vagyis: elvileg a gyereknek semmit sem tiltunk, gya- korlatiag mindent megakadályozunk és punktum. Másként a szabadsággal járó veszedelmek elkerülhetetlenek. Nagyapa elképed; a nyilvánvaló hazugság, e farsangi ruházatában, csakugyan hasonlít az igazsághoz. Akkor tehát annál veszedelmesebb. Kiváltképp, hogy látszólagosan Jegyzetek hómezőn és porban (Részlet)
