Népújság, 1987. december (38. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
hó leplet borított a fekete világra. A a pelyhek rátelepedtek a fákra, a bokrokra, a park cseriéire és a kerítésen kívüli csipkék, galagonyák gallyai megadóan hajoltak meg a súlyos teher alatt. A piros termések, mint a hóba szállt katicabogarak villogtak' a bágyadt -napsütésben. Gallyaikon cinkék, frakikos rigók csipkedték az ajándék csemegét. Az üdülő ebédlőjének tizenháirmas asztalához vezetett a felszolgálólány és mosolyogva érdeklődött, hogy nem vagyok-e babonás, majd mintegy vigasztalásként a két terítékre miitatott: — Ez kétszemélyes asztal. Az asztaltárs — mintha a bejelentésre várt volna — már meg is jelent, tekintetét körülhordozta, rápillantott az asztal közepén levő kockára, amelynek minden oldalán rajta volt a tizenhármas szám. — Brukkner! Brukkner Jenő! — nyújtotta a kezét, majd udvariasan a felszolgálólány felé biccentett jelezve, hogy neki is szól a bemutatkozás. Az első reggelinél sem hiányzott a vaj, dzsem, frissek voltak a zsemlék és a kenyér is a kosárban, kávé és tea között lehetett választani. Társam előzékenyen érdeklődött, hogy melyikből önthet, aztán sokáig bíbelődött a morzsólódó zsemlével, amíg sikerült rákennie a megkeményedett vajat. Eszegettünk, csipegettünk, közben nézegettük a vendégeket, hallgattuk a rövid tájékoztatást és óvatlan pillanatokban fürkésztük egymást. A személyzet téglavörös egyenruhát viselt, amelyben csinosaik voltak a lányok, a férfiak blézert, fehér inget, nyakkendőt hordtak és gyakorlott mozdulatokkal suhantak az asztalok között. — Iszunk egy feketét? Kedvesnek, bár váratlannak találtam a meghívást, hiszen alig negyedórája, hogy egymás mellé hozott a sorsunk, de mitsem törődve a formaságokkal válaszoltam: — Minden reggel iszom egy kávét. A legtöbb üdülőben és szanatóriumban a presszó az étterem közelében van, itt sem volt másképpen és csupán néhány lépést kellett tennünk, -hogy ismét az asztalnál üljünk. A függönyön át láttam, hogy kint ismét sűrűn havazik, párásodnak az ablakok és az üvegig bekandikáló fenyőgaly- lyakon megütnek a lepkényi pelyhek. Sok embernél szertartásszámba megy a kávéivás. ízlelgetik, szürcsölgetik, kavar- gatják, mások egyszerre lenyelik a korty- nyii koffeint és szaladnak tovább. Bárnész- kodásaim közepette megfigyeltem a társamat. Hosszúkás, csontos, ráncokkal barázdált arca egy szenvedő Jézus-portréhoz hasonlított. amilyeneket ezerszámra láthat az ember a szobák falán, bőre inkább sárga volt, mint barna, szeme szürke és fénytelen, fején tonzúraszerűen, kör alakban kikopott a haj. Egy fejjel magasabb volt nálam, ezért folyton úgy éreztem hogy rám néz valahonnan és a termetéhez nem illő vékony hang is, mintha fentről egy rejtett mikrofonból jönne. Kávézás után átültünk a sarakba a főnixpálmák alá, nyakig süppedtem a lényemet átölelő fotelba, de a méretkülönbség továbbra is megmaradt, mert a rám- látás érzése nem szűnt meg. Jó ideig bámészkodtunk. lestük a mind sűrűbb hóesést. majd ő törte meg a hallgatást: — Mi már találkoztunk. Megleptek a szavai, de miután bizonyos voltam benne, hogy vagy összetéveszt valakivel, vagy mindössze egy futó találkozásról lehetett szó. egykedvűen válaszoltam: — Megeshet.-Pupillái kitágultak, csontos, barázdált arca megnyúlt, szája szögletébe apró ráncok futottak össze, arcának bőre lilává változott és olyan lett, mint a galagonyabok- rok őszről maradt bogyója. — ön írta alá az elbocsátásomat. Ránéztem, néhány másodperccel tovább időzött arcán a tekintetem és miután a felismerésnek halvány ■ sugarát sem fedeztem fel. meglehetősen udvariatlanul kinyitottam a kezemben tartott újságot. — Senkit nem hibáztatok. Hogyan is te. hetném. amikor az ügy napfényre kerülése után két év felfüggesztettet a bíróság is rám szabott. Megtévedtem! Egy szerelmes gyereklány bemászott a paplanom alá és — tanítványom lévén — ez állásvesztéssel járt. — Sajnálom. Csillapodni látszott, egyenletesebbé vált a lélegzete, arcának lilasága i-s halványodott, ujjad sem reszkettek már annyira, mint az előbb. — Ne cukkolja magát, Brukkner úr! Felálltam és sétálni indultam a hóesésben, látni akartam a karácsonyra váró behavazott erdőt, a pirókokat, a tövisszúró gébicseket és a bokrok alatt futkározó rigócsaládot. A kerítésdróton túl már csupán a magam lábnyomát figyelhettem meg a hóban, az összenyomott, a széttaposott nagy, fehér lepkéket, amelyek valósággal táncolva, kavarogva érkeztek a levegőből. A tüdőmet hasította a hideg, a lég-nyomáskülönbségtől pattogott a fülem, az emelkedő után erősebben vert a szívem. Egy-két emberölelésnyi bükkfán a napsütéstől felébresztett, vagy talán még téli álomra sem tért mókusok szaladgáltak, majd sötét felhők jöttek, eltakarták a napot, szél is kerekedett és elállt a havazás. Félcipőm magsságát itt már meghaladta a hó, gondoltam visszafordulok, amikor egy fa mögül előlépett Brukkner. — Szeretnék kérdezni valamit! Az arca szürke -volt, mint a bükkfák kérge, fekete kucsmája még nyújtott a termetén és megint úgy tűnt, mintha fentről a galy- lya-k közül érkezne hozzám a szó. Egy piros fejű harkály -kopácsolni kezdett a távoli száraz, beteg ágon és egy csöppet 'sem zavarta az emberi hang, beszéd. — Egyedül akartam barangolni... Szemben álltunk egymással. Brukkner-zavart volt, erőlködve ejtett ki minden szót, a meleg gyapjiúsálat csombékra húzta a nyakán, amely hanyagul- kívül lógott a kabáton, nadrágja térdéig havas volt. — Ki vagyunk szolgáltatva a világnak és tőlünk idegen erők határozzák meg sorsún- kát. Semmit sem tehetünk a végzet ellen ... Messzire hallatszottak a némi pátosszal elmondott szavak, a tarka harkály is megunta a számára idegen hangokat és odébb repült. — Kétszer váltam el, három gyermekem van, tulajdonképpen egyikükkel sincs kapcsolatom és nem is kíváncsiak az apjukra. Amióta elküldték a pályáról, voltam gázóra-leolvasó, marharépa-átvevő, valamint a háromezernyolcas kormányrendelet jóvoltából — amíg a priuszom ki nem derült — tsz-könyvelő másfél esztendeig. — Ezek következmények Brukkner úr és nem a végzet. Elhallgatott. Megadással levette a fejéről a kucsmát, végigtörölte a verej tékező-homlokát, majd újra a fejébe nyomt-a. — Gondolja? — Tudom! És önnek is tudnia kell, ha tárgyilagosan gondolkodik. Nekidőlt a- bükkfának és hirtelen olyan idegesen, kapkodva szedte a levegőt, mintha valahonnan nagyon messziről kergették volna. — A bűnhődésnek egy életen át tartania kell? — -kérdezte és megtántorodott, majd -tétován átkarolta a fát, körbe taposta a havat és ujjaival szalmaszál-ként belekapaszkodott a lecsüngő gallyakba. — Rosszul van? Orvost hívjak? A fejét rázta, -köhögött, de ideges remegése alábbhagyott. — Válaszoljon! — szólt parancsolóan. — ön már megbűnhődött, Brukkner úr és értelmetlen a további önvádaskodás. M-inden sza-yamra figyelt, még a szám mozgását is leste, és láthatóan egyszerre jobban érezte magát. A fuldokló köhögés is megszűnt, a villámokat szóró tekintet lassan megszelídült, felállt, begombolta a télika-bá-tját, a sálat is megigazította a nyakában. — Hiszek magának. Saját nyomunkon mentünk vissza és mintha mii sem történt -voln-a meg-meg- ráztuk a zúzmarás gallyakat, csipkebogyót szedtünk az -üdülő kerítése mellett és bámultuk a turistákat, ákiik félmaguknyi terhükkel elindultak a kék jelzésű úton. Amikor mégint ketten maradtunk szembeállt velem és már kisimult, nyugodt arccal mondta: K öszönöm, hogy feloldozott. Délben egyedül ebédeltem a tizenhármas asztalnál, mert Brukkner a déli busszal hazautazott... Szalay István Nyomok a hóban Betlehemesek (Perl Márton fotói a terpesl hagyomány, örzfi kórról)
