Népújság, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-28 / 281. szám
E lindulok, mint az egyszeri gyerek világgá, hírességeket keresni. Olyan hírességeket, amelyek vannak, léteznek, de nem vagy alig ismeri még őket a világ. Tarisznyámat vállamra vetve járom a kis falvak utcáit, szóba állok öreggel, fia. tallal, de amikor előállók a kérdezniva- lömmal rámcsodálkoznak. — Híresség? Olyan nincsen minálunk. Valamikor hallottam a mindent tudó novaji asszonyról, a parádóhutai citerás emberről, aki — ha úgy hozta a sor — egy álló nap meg egy éjszaka megállás nélkül citerázott a lakodalmakban. Persze, sem ő, sem a novaji tudósasszony sincs még teljesen feledésben, de azért emlékük mégis elkopik évek múlásával. Három helyen is megállók Demjén kanyargós főutcáján érdeklődni, kíváncsiskodni: ugyan mondanák meg, híres-e valamiről ez a kis falu? Néznek, jól megnéznek maguknak, gondolkodnak, törik a fejüket, de nem jut eszükbe semmi. Egy biciklit toló atyafi tréfára fordítja a szót és derűs kedvében szóba áll velem: — Lenne itt mégis valami! A porban talált rézkrajcámak sem örül meg jobban a gyerek, mint jómagam ennek a hírnek. Félre is állunk az útból, mivel fontos eseményszámba menően éppen a gázpalackokat szállító autót várja a falu, így aztán helyet is adunk a járatnak, meg aztán nem is csodáitatjuk magunkat a néppel itt a főutca kellős közepén. — Mégis, mire gondol? — Kis falu ez a miénk! A történelmünk is ráférne egy irkalapra 1331-től, az első írott emléktől számítva napjainkig. Az évszázadok alatt mi gyakran tartoztunk máshová! A török korban — mint püspöki birtok — Szarvaskő várához, ahol Kerecsenéi községgel együtt, közösen — évi 12 forintos fizetéssel — tartottunk egy vár- őrzőt. erdemket és a török alatt elpusztult Kisdemjén falu földjeit, közösen használták a szolóki és a demjéni jobbágyok, az 1700-as években a pusztaszikszói püspöki majorba szolgálták le őseink a robotot, mivel a falucska határában okkor nem volt „majorüzem”. A felszabadulás után önálló falu címünk is volt. Ekevas és három búzakalász. Rajtam a sor, hogy navyct uézzek a mar-mi- Önmagában is hírSáégnek számító, a »-VJ múltját emlékezetből tudó járókelő bölcsességén. — Most nem vagyunk a magunk gazdái! Közigazgatásilag Egerszalókhoz, mezőgazdaságilag Kerecsendhez tartozunk. — Két úrnak szolgálnak? — Nincs szó ilyesmiről! Nem is panaszképpen említem ezeket, nincs már parázs a hamu alatt, icsupán érdekességből. Kíváncsiskodók még szívesen, mert nem csupán az újságok sorai mögött lehet olvasni, de gyakran a szavak hátán is akad értenivaló... A pártház előtt tartom a következő megállót, amely szép új épület és amelyet okosan nem sajátít ki magának a néhány párttag. Itt a kultúrház, a könyvtár, a mozi, itt hallgatja meg a panaszosokat a községi elöljáró, itt tartják a rendezvényeket, az összejöveteleket is. Öröm a látvány, a kitárt ajtajú pártház, ahová bejáratos az egész falu. , — Hányadik osztályba jársz? Nagyot néz a rám köszönő leánygyerek, húz egyet a csinos, feszülő farmernadrágon, szinte katonásan koccantja össze fekete bőrcsizmáját. — Hetedikbe. — Hová? — Kerecsendre! Nálunk csak óvoda van és iskola az alsósoknak. — Miről híres Demjén? — A hímzőasszonyakról! Csattan a válasz, nincs itt tűnődés, fejtörő gondolkodás, még adalék is keidül a három szó mellé. — Kiállítást is rendeznek minden tavasszal. , A főutcán, a százas házszám alatt lakik Izer Istvánná, a Díszítőművészeti Hímző Kör vezetője, aki szerényen tiltakozik ugyan a hírnév ellen, de a beszélgetés közben előkerülő oklevelek, elismerések, fényképek és az trr.ltkk5riyv bizonyítsriák. Huszonöt 2sS20uy tizenhárom éve varrja bele álmait, terveit a vászonba, selyembe. A kitárt szekrényajtó, a benne rejlő ezerszí- nű gyönyörűség minden szépet csodálni tudd ember szemét elkápráztatja és bámulja azt is, aki ily mesteri módon bánik a tűvel, a hímzőfonállal. — Mi a Heves Megyei Népművészeti Egyesülethez tartozunk, magam, mint a kör Helyi vezetője mindent elkövetek, hogy nyaranta a népművészeti táborokban ta~ „ nuljak, hozzak valami szebbet, újabbat haza. A negyvenéves asszony, amikor a családjáról beszél, nagy fiáról, lányáról, az unokáról, nem felejti ki egyik örömét: — A menyem már a hímzőkör tagja és megszerette a varrást! — Milyen hímzést ismernek az asszonyok? Oda kell figyelnie egy férfiembernek, hogy a Mária Terézia korabeli hímzéstől kezdve — itt bársonyra, selyemre, aranyezüst fonalakkal varrják a mintákat — a fehér vászonba álmodott virágokig, mindent megjegyezzen. Palóc, kalocsai, matyó, karádi, túrái, kalotaszegi, mezőségi hímzések járják... — Melyik a legnehezebb? — Szív kell a kézimunkához, ezért nem is esik nehezünkre, de ha már erről is szó kerül, számomra a sárközi bíbor vég hímzése a legnehezebb ... A Megyei Művelődési Központban élénk figyelemmel kísérik a különböző szakköri munkánkat, a megye népművészeit és elsősorban annak örülnek, hogy az asszonyok — így a demjéniek is —, a hevesi, nógrádi tájak messzeföldön híres palóc mintái iránt érdeklődnek, ezeket sajátítják el az említett parádi, bükkszéki, ez évben Nyíregyházán megrendezésre kerülő tanfolyamon. Eiben Imréné és mások neveit említik, akik mint a népművészet mesterei maguk is tanulva tanítanak. — Mikor kezdett el varrni? — Iskolás kororrAühi Tudja, az ilyesmit ü ~éiyy!Ű~'JCk. űz édesanyjuktól, esetleg a rokonoktól tanulják. Nálunk a szakkörben huszonhárom éves fiatal is van. így jön az utánpótlás, vannak, akik folytatják a varrást. Nézegetem a tizenhárom esztendő emlékeit, közöttük a személyes elismeréseket, kitüntéteseket is, amelyeket Izemé kapott. — Hol, merre jártak már a demjéniek kézimunkái? — jHárom országos kiállításon, az Északmagyarországi Kalárison, palócnapokon és töUbször idehaza, legutóbb a kerecsendi új iskola avatásakor mutattuk be a sok gyö- nyörködnivalót a nagyközönségnek. A vaskos emlékkönyvben idegen néver\ akad meg a szemem: Rolf Sőderberg, a svéd televízió munkatársa járt itt és volt kíváncsi a demjéni hírességekre. Jártak itt országgyűlési képviselők, sok-sok vendég 1974 óta. — A tulajdonképpeni munka tervezéssel kezdődik, amikor papíron megtervezem a futót, a térítőt, a kötényt, a blúzt. Ezt követően elektromos sablonki szúróval történik a lukasztás, majd a minta, a saját magam által készített sablonálló festék segítségével az anyagra kerül. Ezután a kivarrás következik, a színes — sajnos, nem mindig beszerezhető — hímzőfonalak veszik át a szerepet, helyesebben szólva a kézimunka, a varrás, amelyet nem lehet megünni. A régi regula szerint a téli napok kü. Ionosén alkalmasak falun a beszélgetésre, legalábbis így gondolná az ember. Ügy tűnik azonban, hogy manapság változnak a „divatok”, másképpen alakul az életmód, mint régen. Izerék négykor kelnek, a feleség hajnalban autóbusszal Egerbe indul, a Posta Távközlési Üzemébe, ahol dolgozik. A férje mezőőr és hivatásos vadász, így a hajnali kelés számára szinte kötelező, mert amire előbukkannak a téli nap sugarai, neki már réges-régen künn a helye a határban. — Milyen munka vár még magára? A kedves, mosolygós asszony a sertésólak felé mutat, ahol tízesével nevelkednek a malacok, a nagy kertre tekint, ahol mindig akad tennivaló. Amikor arra gondolok, hogy miként bír el ennyi munka mellett egy siákkorvezetést, nogyah jut ideje a kázimunkázásra még egy meglepetéssel szolgál: — Én vagyok a faluban a mozis. Elmenőben vagyok, amikor utánam szól: — El ne felejtse! Hétfőn este együtt a szakkör és elvárjuk, majd a tavaszi kiállításunkra ... r Ú gy érzem, ma nem jártam hiába! Egyszerre huszonöt olyan híres asz- szonyra akadtam Demjénfoen akik- ről ez ideig még nem szólt a j^nika Szalay István Színek és szívek
