Népújság, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-21 / 275. szám
Ar Inkák egykori szépségé* birodalmának már csak Cuzco és a tőle nem túl messze lévő Machu Picchu, az egyetemes emberi kultúra kiemelkedő látványossága nyújt emléket. A Csendes-óceán-parti Perui Köztársaság hazánknál csaknem kétszer több lakosának fele indián, további nagy része mesztic; általában az indián őslakosság, az inka kultúrát agyontipró spanyol höditö, s a Fekete-Afrikából behurcolt néger rabszolgák leszármazottai alkotják a mai népességet. A hazánknál majd tizennégyszer nagyobb, földrengés veszélyeztette ország területének felét az Andok magas hegyvidéke, olykor hatezres csúcsai, s a közéjük ékelődő apró fennsíkok foglalják el Nyilvánvaló, az inkák mai leszármazottainak is gigantikus küzdelmet kell folytatniuk mindennapi betevő falatjuk előteremtéséért. A fejlődő ország felénél is nagyobb részét értékes erdőségek borítják ugyan, ám az infrastrukturális elmaradottság miatt éppoly körülményes lenne a fakitermelés, mint a föld méhe kincseinek, az ezüstnek, az ólomnak, réznek, sőt az aranynak is a felszínre hozatala. A sza- badságszeretö, rokonszenves perui nép olyan nagy embereket adott a világtörténelemnek, mint például Pérez de Cuéllar, az ENSZ jelenlegi főtitkára, aki jelentős erőfeszítéseket tesz a világbéke fennmaradásáért. Székely Tamás képriportja A hegyvidéki ember téli tüzelője a fagyökér volt, mert az urasági erdőkben ilyenkor ingyen engedélyezték a tuskózást. Az ujjunk sem egyforma, miért lenne éppen a tuskó az, amikor a fák is különböznek egymástól az erdőn. Az egyik nagy lángot vet, hamar ellobban, a másik izzik, parázslik, tartja a meleget, a harmadik nehezen ég, pislákol. Minden erdei ember tudja, hogy valamennyi között a gyertyán tuskója a legkeményebb, de ugyanakkor rugalmas is. mint a tapló, visszarúgja, kidobja magából a baltát. A mészkő is kemény, törése izzasztó. többször is visszapattan róla a vasbunkó, de ha aztán valaki megtalálja a szálát, megadja magát és hasad, reped engedelmesen. Nem úgy a gyertyántuskó! Végnélküli, kemény gáncs az egész, se eleje, se vége, nem bír vele a kézifűrész, csorbul benne a fejsze. Gyertyántuskókat vertünk szét Rév Tó- nival. és közben izzadtságtörlés ürügyén vitatkoztunk, hol ebből, hol abból kérdezgettük, vizsgáztattuk egymást. — Melyik a legpuhább fa? • — A bodza. — Miből csinálják a kerékagyat? — Szilfából! A küllőket akácból, a talpakat kőrisből. — A teknőt? — Nyárfából. A hordót tölgyből, akácból, eperfából a pálinkás tonnát. Csontos, vöröses hajú legény Volt Tóni, keménykötésű, szívós, mint a gyertyán, mindenre kíváncsi, nem kocsmázó fajta. Naphosszat járta már gyerekkorában is a Bükköt. Az erdőben barangolt, amikor télen, rövid kintlét után is fájt má^ a lélegzet. Amikor kijárta az iskolát, az apja mellé került favágónak, mint a legtöbb falusi gyerek, és ezzel egy életre már el is döntötték a sorsát. — Taníttassák! — a pap. Talpraesett, vág az esze, mint a borotva. Az apjá megmosolyogta a kegyes jóságot, és Hátig szántolt az ujján: — Hat gyerek van tisztéletes uram! Ha áz isten nem teremtette volna ide jókedvében az erdőt, bizony felkopna az állunk m í n dahhy i ünk nak. Így került az én pajtásom végleg a hegyekbe, ahöl megtanulta a favágók ősi mesterségét, a réhelést, a döntést, az ölfarakást, megismerte a fák tulajdonságait, miként hasadnak, hogyan dőlnek, milyen mélyen van a gyökerük. — Ahány fa, annyiféle! — magyarázta. Éppen úgy, mint az emberek. Itt az erdőn még a fát közelítő lótól is elvárjuk, hogy legyen magához való esze. hiszen a rönkökét szakadékok, omlások között kell húznia, érzéssel kell lépegetnie, mert, ha nagyot ránt a terhén, könnyen megindul a fa a meredeken, és söpör magával állatot, embert. Abban az esztendőben hamar beköszöntött a tél, az utak belesüppedtek a hóiba, nagy nehéz, zúzmarás ködök ereszkedtek a világra. A fák némán álltak a hegyoldalakon, nem kopogtak a balták, nem zizegtek a fűrészek, és egy időre megbékélt a világgal az erdő. Hajnalban — megbeszélés szerint — kettőt koppantottak az ablakunkon, és né_ hány perc múlva már Tómival törtük a havat, magunk mögött hagyva az alvó faluit. a kémények füstízű. kesernyés illatát, a toronyóra hajnali ütését. Megálltunk az utolsó szalmakazalnál, amely összekötő kapocs volt a falu és az erdő között. — Hová megyünk? — Szívunk egy kis friss levegőt. Menet közben kucsmáink alatt gyöngyöt vetett a homlokunk, az öreg-erdőnél aztán megálltunk, és széttúrtuk talpunk alatt a hó alá bújt tavalyi avart. Lassan virradni kezdett, majd kevéssel később szétterült az erdőn a derengés. — Láttál-e mór hurkot? — Egyszer! — Még szerencse, hogy a hurkolást nem tanítják a gimnáziumban. Hasított a szó. mint a reggeli hideg szél, fázósan gomboltam össze magamon a kabátot, majd mocorgóst, nyúlsírást hallottam a bokor alól. Tóni kezében villant a kisbalta, és megbékélve a sorsával egy jókora nyúl nyújtózott el a havon. — Te aztán érted a módját! Amikor a nyúl a hátizsákba került, sűrűn havazni kezdett, és mi a saját nyomunkon elindultunk visszafelé. A felhők alant jártak, a jeges ormú szél újult erőre kapott, csizmánk nyomát lassan-lassan elsimította a hirtelen havazás. A faluból kihallatszott a kakaskukorékolás, a patak mentén csobbant a víz. és egy nagy testű állat bukott a habok alá. — Vidra! A házak mögül kerültünk az ólak felé, öreg, nyikorgó létrán kapaszkodtunk fel a csűrpadlásra, ahol szénaillat és félhomály fogadott. A szarufák álmosan nyújtóztak, és a szél erőlködésére inkább csak meg. szokásból reccsentek néhányat. álomba dermedt denevérek lógtak a zsindelyek alatt, és csupán az egerek voltak vidáman szemtelenek. A félig nyitott ajtón a padlás magasságából láttam az útmenti nyárfákat, az ágaikon tollászkodó fekete varjakat, amelyek károgásukkal felébresztették a falut Amikor kivirradt egyszerre kitárult előttem a padlás minden titka, tetőről lelógó bőrök sokasága. — Esküdj meg, hogy hallgatsz! Bólintottam, mire Tóni sorra megmutatott minden darabot, rókabőrből nyolcat számoltam, szalmával kitömött nyúlbőr- ből tízet, de borz; görény, menyét, sőt vidra is himbálózott a levegőben. — Ez a mi gazdagságunk! Apám holnap viszi őket a bőröshöz, mert karácsony előtt be akar vásárolni. — Mennyit ad értük a bőrös? — Az attól függ. Négy rókabőr egy pór csizma! — Mit fizet a vidráért? — Két bőrért egy kabátot, de majd Jancsival felváltva hordjuk. A gerendán ültem, hallgattam, de gondolataim újra a havas erdőben jártak, ahol minden előfordulhat. — Apád orvvadász? Tóni kinézett a félig nyitott padlásajtón, ahol a szél befújta a havat, leste a közeli patakot, ahol a sodrásban eltűnt a vidra, a hidegben is párolgó vizet, amely innen fentről úgy tűnt, mintha füstölne. — Jó, hogy havazik! — Miért jó? — Azért, mert eltakarja a nyomokat. Nincs nyom, nincs bizonyíték! A legfontosabb, hogy jól sikerüljön a holnapi nap, anyámnak berliner kendőt veszünk. Marinak cipőt, harisnyát. Becsuktuk a padlásajtót, mert alattunk az udvaron hangokat hallottunk, gyorsan magamra kapartam egy csomó tavalyi kukoricacsuhét, és olyan fészket alakítottam ki kettőnknek, hogy beszélgetni támadt kedvünk. — Kettévált az életünk útja! Bólintottam, de szerettem volna Tómnak megmagyarázni, hogy azért a tanulás, a városi élet sem vízparti nyaralás. — Latinul tanulsz-e? — Aesophus meséit a farkasról, a bárányról, a rókáról. És bölcsek okos mondásait. — Aztán, az mire jó? — Arra, hogy az eszemet csiszolja. . Tóni száját elhúzva hallgatott, és a csendes padláson a vadbőrök alatt csupán az egerek matattak, és a szú perce gett a már amúgy is összerágott szarufában. Lejöttünk volna már a padlásról, de az udvaron javában sürögtek, forogtak, nem akart csendesedni a beszéd. — Apádat keresik? — Öt úgysem találják! — Akkor téged? — Tuskózni ment, de délre biztosan hazajön ebben a kegyetlen hóesésben! — hallatszott a padlásra a lány hangja. ddig meddig, hogy elszenderedtünk a meleg fészekben. Álmomban felcsuk- lottalk bennem messzi kisgyerekkori kacagások, sírások, amelyek először elfutottak tőlem távoli utakra, és megint visszatértek. Hirtelen balták kopogását hallottam, a fűrészek sípitó muzsikáját, majd kérges tenyerű favágókkal paroláztam és rókabőrre alkudtam. = Mennyiért adod? Tóni hirtelen felült a fosztásban. és félálomban válaszolt: Négy rókabőr egy pár csizma ... Szalay István Rókabőr
