Népújság, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-21 / 275. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. november 21., szombat 7. KÉT KIÁLLÍTÁS ÉS KÉT ELŐADÁS Ez történt Gyöngyösön Mozgalmas hét után vannak a gyöngyösiek. Általában is elég élénk a város kulturális élete, de ez a néhány nap a szokásos mértéken is túltett. Előbb a két kiállításról. Már önmagában az a tény. hogy a Kálvária-dombon az oktatási központ általános iskolai része elvállalt valamiféle missziót, jelenségnek is figyelemre méltó. Kihasználva belső tág tereit. közművelődési tevékenységet folytat szinte fennállásának első percétől. Művészeti ágak. ismeretterjesztő rendezvények és színészi produkciók férnek meg egymás mellett. Galériája pedig mindig friss anyagot kínál, nemcsak a tanulóknak, hanem a felnőtteknek is. Most dr. Molnár Tivadar vásznait, tábláit láthatják az érdeklődők. A művész neve már jól ismert, hiszen az orvosból festővé átlényegült alkotót máskor ás máshol is megcsodálhatták művein keresztül a képek értői. Sokféle jelzővel lehetne minősíteni a munkáját, tevékenységének a kiteljesedését, de a lényeg egy: jellegzetesen sajátos látásmód, érzelmi kötöttség és technika ad semmihez és senkihez sem hasonlítható egyéniséget a kiállítónak. Szívesen nyúlt és nyúl mitológiai témákhoz, amelyek a lét és az emberi élet értelmét óvó féltéssel állítják elénk úgy, hogy az évezredes történések és alakok nagyon a mai valóságunkhoz kapcsolódnak. A mostani képek között már olyan realisztikus természetábrázolásokat is láthattunk, amelyek újabb témaválasztásra rímelnek. Oldottabbak, derűsebbek, bi" zakodóbbak. Fanyar atmoszférájú önarcképe sokat elárul a festő egyéniségéről és látásmódjáról. A másik kiállítás a helyőrségi klubban talált otthonra. A Parádi Üveggyár hozta el a termékeit a mát- raalji településre. Szándéka egyértelmű: megmutatni, milyen új irányzatok munkálkodnak a csiszolt és festett kelyhek, vázák, dísztárgyak kialakításában. Hogyan építenek a hagyományos formákra úgy, hogy az ólomkristály semmivel sem azonosítható jellegzetes értékeit hangsúlyozzák mindenekelőtt. Használati és használható tárgyak sorakoznak a vitrinekben, amelyek ugyan köznapjainkban ma még nem juthatnak általános szerephez, de ünnepeink fényét már emelhetik általánosságban is. Nagy érdeklődés előzte meg a Gárdonyi Géza Színház vendégszereplését, és az előadás beváltotta a hozzá fűzött reményeket, állapíthattuk meg nem kis örömünkre. Miért tartjuk fontosnak ezt a tényt? Azért, mert Gyöngyös akár második otthona is lehet az egri színésztársulatnak. Lehetővé teszi ezt a csekélyke távolság — földrajzilag és a jó szándékú lelki közelség — művészileg. Az első vendégszereplés azt bizonyította, hogy az egri színészek bizonyítani akarták: komolyan veszik feladatukat, tisztelik a gyöngyösi közönséget, és ezért úgy igyekeztek, mintha premieren szerepeltek volna a mátraalji városban. Valójában ez az első előadás minden szempontból premierértékű volt. Várjuk és reméljük a jó folytatást. Annál is inkább, mivel a színészek olyan művészi erényeket sorakoztattak fel az előadáskor, amelyek bizonyították tehetségüket, a rendezői szándék igényességét, és ígérték a dinamikus továbbfolytatást. A hét jeles rendezvénye volt a Vidróczki Néptánc- együttes jubileumi előadása. Kiállítás, társulati ülés, gálaest tette változatossá és színessé" a programjukat. Köszöntések hangzottak el, ajándékokkal kedveskedtek az alapítóknak és a fenntartóknak és kitüntetésekkel ismerték el a kiemelkedő teljesítményeket az egyes személyek és az együttes egészét illetően. A gálaest pedig bizonyított. Méghozzá a legfontosabbat: ez az együttes már régen túlnőtt az amatőrszínvonalon. Amit produkál, az a mesterség míves megnyilvánulása, a szakma tökéletesnek tetsző biztonsága, a hangulati azonosulás tehetsége. A parádés előadás méltó volt a jubileumhoz és méltó az együtteshez, magához. Gyöngyös büszke lehet a Vidróczkira és a Vidróczki kényesen vigyáz arra. hogy méltó legyen, méltó maradjon szülővárosa jó hírére. A vázlatos felsorolás pedig azt is mutatja, hogy a Mátra „fővárosa" az átlagnál magasabb kulturális életet kínál a lakóinak. (g. moll-) Múltunk vallatója Beszélgetés Mocsár Gáborral A csönd és a magány beszédes szigete Mocsár Gábor József Attila-díjas író szegedi lakása. Könyvek, történelmi dokumentumok, kéziratok mindenütt. Ablakai a forgalmas körútra nyílnak az aranyló őszben. Vadgerle kopog a párkányon. Az író föláll és búzát szór a madárnak. Gondolom, a Debrecen környéki tanyavilágot idézi számára az idilli hangulat. A gyerekkort amelynek számos motívuma markánsan rajzolódott ki nemrég megjelent kötetének, az ... Eleitől fogva művének lapjain. Portréjának fölvillantása elképzelhetetlen a szülőföld megidézése nélkül. — A Debrecen környéki erdős tanyavilágban születtem. Ez a szétszórt erdős vidék az ország leggyönyörűbb tája. Engem most már felnőttként itt-ott a finn tájakra emlékeztet. Ezerarcú földnek is nevezhetném, ahol nevelkedtem, ahol iskolába jártam a szokottnál korábban, ötéves koromban ugyanis már elengedtek szüleim a tanyasi tanító elé. Kilométereket gyalogoltam, ám a táskámban csak egyikét könyv volt, meg az elmaradhatatlan palatábla, palavessző. Apám korai halála miatt szegény édesanyám nevelt három testvéremmel együtt. Igen szegények voltunk. A tanító biztatására azután jelentkeztem a tanítóképzőbe, de még válaszra sem méltattak. Elsősorban a tanítók, az egyházhoz közel állók gyermekeit vették föl. Anyám azonban nem hagyta any- nyiban. Előteremtette a tanuláshoz szükséges pénzt, így végeztem el Debrecenben a fémipari tanonciskolát. azután géplakatosként Diósgyőrben helyezkedtem el. A háborús években pedig egyik gyárból a másikba vándoroltam. „Mindent az édesanyámnak köszönhetek.” — mondja emlékező szeretettel az író, miközben a gyermekkor tájait, embereit és történeteit idézi. A II. világháború számára nemcsak a megpróbáltatás éveit jelentette, hanem hatalmas tapasztalatot. élményanyagot is. Ez kapott most írói megfogalmazást a sikerkönyvben, az .... Eleitől fogva című kötetében. Az egykori vasesztergályos a felszabadulás után újságíró lett Debrecenben, Győrött, majd a Szabad Népnél, később jelentős író, akinek egyre-másra jelentek meg a fajsúlyos kötetei. Ma két város vallja magáénak Mocsár Gábort. A szeretett Debrecen, és az őt 1964-ben befogadó Tisza- parti város, Szeged. Könyveinek sokaságában ami föltűnő: írói sokarcúsága. Dráma, regény, novella, tárca egyaránt kikerült keze alól, nem szólva újságírói munkásságáról, termékeiről, a riportokról és a publicisztikai cikkekről. Mondani szokás, hogy az írót választott témája minősíti. Vajon miből táplálkozik téma- és műfajgazdagsága? — Egyetlen műfaj mellett sem köteleztem el magam, mindig is a kifejezés sokszínűségét, gazdagságát szerettem. Már kezdő íróiként is novellák, tárcák, riportok. publicisztikák kerültek ki a toliam alól, majd novellát, drámát, regényt és szatírát váltogattam egymással. A témát mindenkor különleges élethelyzeteimből merítettem. — A Fecskék és Miatyánk, a Pávatoll, a Kerek egymillió sajátos hangvételű szatírakötetek. Honnan ez az írói magatartás? — Sokan csak a társadalom fonák ábrázolását vélték fölfedezni ezekben az írásokban. Kritikusaim ma már hajlanak afelé, hogy ez egyféle látásmód egzakt kifejezése, vagyis, hogy a szatíra nem más. mint a pontosságra, fegyelemre törekvő írói magatartás eszköze. A szatíra szerintem nemcsak a dolgok fonákja, hanem a társadalmi mozgásnak ironikus szemmel való megfigyelése, tükrözése. írói vallomásához föltétlenül hozzátartozik egy másik kérdés is. Vajon mit jelentett az elmúlt két évtizedben Mocsár Gábornak Szeged ? — Biztos nyugalmat az írói munkához, és elszántságot, hogy minden célkitűzésemet végrehajtsam. Amikor Szegedre kerültem, megfogadtam, hogy évenként leteszek egy könyvet az asztalra. Túl is teljesí(Fotó: Horváth Dezső — KS-repro- dukció) tettem a tervet. Nyugodt szívvel mondhatom. Szeged a műhelyem szerves része. A Magyarország felfedezése sorozat első kötetéként jelent meg az Égő arany, amely az olaj, a földgáz regénye, de erről a tájról való számos más kötetem is. Persze Debrecenről sem feledkeztem meg. Délibábjaim városa nemcsak városmonográfia, hanem önéletrajzi vallomás is. — Az írót vagy a történészt kérdezzem az Eleitől fogva című regény kapcsán? — A történet valódiságához nem férhet kétség: történelmi munkák, visszaemlékezések egész garmadáját tanulmányoztam át, mielőtt megírtam a könyvet. A forrásmunkákban sokszor egymásnak ellentmondó dolgokat találtam. Éppen ezért hazai és külföldi visszaemlékezők írásai alapján igyekeztem kinyomozni a tényleges eseményeket. Tudom nagyon jól, hogy történelmet írtam, de ez nem nélkülözhette az írói képzeletet, az események plasztikus bemutatását. A kritika elismerően fogadta a kötetet. Soha ennyi levelet nem kaptam, mint éppen ennek a könyvemnek a megjelenése után. Egykori katonák, történészek, értelmiségiek igazolták törekvésem lényegét. Nemzeti történetünk ábrázolása, elkötelezett bemutatása fontos és időszerű követelmény. Különben is az I. magyar hadseregről nem íródott még ilyen föltáró jellegű munka. Hadd vessem közbe, a siker kulcsa bizonyára a történelmi események iránti érzékenységemben keresendő. Az előzmények: Gyémántper, A város és a fejedelem. — Szívesen foglalkozom történeti eseményekkel. Sőt mindjárt hozzáteszem, folytatásként rnár írom a . .. Minden időkben című kötetet. A felszabadulástól 1957-ig követem nyomon az magam sorsát és a társadalmi események alakulását. Ha volna erőm, szívesen írnék a Bocskai-féle szabadságharcról is egy nagyobb lélegzetű munkát. Most azonban dokumentumokat gyűjtök új munkámhoz, hogy mind árnyaltabb és tárgyi tagosabb képet rajzolhassak az ötvenes évek időszakáról. Mindarról, amit ma már történelemként tartunk számon. Legjobb íróink közéleti szenvedélye munkál benne. Mocsár Gábor ablakából egész Magyarországra látni. I Polner Zoltán A magyar repülés emlékére — új szobor a fővárosban Az Örs vezér téren avatták fel a magyar repülés emlékére felállított szobrot, Illés Gyula szobrászművész alkotását. Valamikor itt volt az első repülőterek egyike, erre emlékeztet a hatalmas madarat ábrázoló szobor (MTI-fotó: Földi Imre — KS) Egy sokarcú szólásunk szerepköre A figyelmes olvasók nap mint nap tapasztalhatják, hogy a sajtó hasábjain egy olyan szólásunk jut nagy gyakorisággal nyelvi szerephez, amely valóban sokarcú : egyrészt alakváltozataiban, másrészt jelentésárnyalataiban, nemkülönben használati értékeiben. Gyakori használatában fontos szerepet játszik az a szándék is, hogy egyéni és társadalmi életünk egy olyan jelenségére hívja fel a figyelmet, amely nemkívánatos magatartás- és viselkedésformákról nyújt hasznos ismereteket. A szólás alakváltozatai önmagukban véve is figyelemre méltó mondanivalót, fogalmaznak meg: Falra borsót hány: annyi, mintha a falra hányná a borsót: falra borsó, falra, nem ragad az arra: akár a falra a borsót, akár erre a szót: hányd falra a borsói, lepereg az róla; mit hánysz italra borsót?; olyan, mint a falra hányt borsó; annyi az neki, mint a falra hányt borsó stb. A felsorakoztatott szólás- változatok fogalmi értéküket tekintve ebbe a rokonértelmű szó- és kifejezéssorba illeszthetők bele szervesen: hiábavaló, haszontalan, céltalan, értelmetlen, kilátástalan; eredménytelen, felesleges, mihaszna, meddő, reménytelen, kár minden szóért, akár a falnak beszélni, hiába beszél: hiába beszél, nincs foganatja stb. Ami pedig e sokarcú, sokoldalú szólásváltozatok használati értékét illeti, elsősorban azt kell kiemelnünk. hogy a szólásformák nemcsak a szövegformálás, a megfogalmazás árnyaltabb, érzékletesebb és színesebb módozatait segítik elő, hanem annak a valóságháttérnek lényeges jelenségeit, tényeit, történéseit is megjelenítik, amelyben egyéni és közösségi életünk egy- egy nagatív jelensége ját- sza a főszerepet: a sok hasztalan kritikai megjegyzés, bírálat, dörgedelem, felvetés. méltatlankodás, vagy éppen az ésszerű, okos és hasznos tanácsok céltalan és eredménytelen előterjesztése stb. Éppen ebből a szempontból nagyon tanulságosak és beszédesek ezek a szöveg- részletek : „Falra hányt borsó a felvilágosodó egészségügyi propaganda” (Népújság. 1987. aug. 25.), — „Megáll az ész, s képtelen felfogni, hogy miért falra hányt borsó az ésszerű, okos tanács” (Vasárnapi Hírek. 1987. okt. 11). — „A közíró edzett a borsó f iira hányásában: legalább egy évtizede elismételtem javaslatomat, minden eredmény nélkül, s hányom tovább a borsót a falra” (Népszabadság, 1987. okt. 3.) — „Falra hányt borsó volt a méltatlankodás" (Népújság. 1987. okt. 20.). Azt sem tartjuk véletlennek, hogy szinte nyelvi lelemény számba vehető alak- változatai is jelentkeznek szólásunknak, s ezzel merészebb képzetkapcsolásra is kényszerül az olvasó: „Ahhoz a bizonyos falra hányt borsóhoz hasonlít az eset: hasztalan a sajtó bírálata, dörgedelme” (Népsport, 1987. okt. 5.). — „Csak mondja a magáét a fecsegő hozzászóló: szavai kopognak, mint a borsó, amelyet falra hánynak" (Magyar Nemzet, 1987. okt. 17.). A szellemes és kifejező szólásváltozat merészebb példáját olvashatjuk az Élet és Irodalom egyik kritikai megjegyzésében: „össze-vissza ugrálnak ezek a borsók a falon, képtelenség megolvasni őket” (1987. okt. 2.). Szólásunk, sajnos, az erőltetett és igénytelen szóláskeveredés és szólástorzítás „áldozatai” között is fel•olható: Kicsi a bors, de ra hányják. Inkább szel- neskedő nyelvi hurnoLzá- , mint eredeti nyelvi le- nényesség „keverte össze két szólásform»*' a borsó. Dr, Bukos Jr..*-...