Népújság, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-20 / 274. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. november 20., péntek 1. Korszerű gépipar nélkül nincs modern kohászat Parádsasvári üveggyáriak az egri míívéseállomásért... Beszélgetés a Vas- és Acélipari Egyesülés irodavezetőjével A világ acéliparáról ismét megsokasodtak 'a hírek. Ezek szerint az iparilag fejlett országok tovább szűkítik vaskohászati kapacitásaikat. A hazai vaskohászat nem szüntet meg vállalatokat, hanem a szerkezetváltás útján „előremenekül”. Ez számunkra a jó megoldás? Hol tart a fejlesztőmunka? Kérdéseinkre Horváth Gyula, a Magyar Vas- és Acélipari 'Egyesülés műszaki-fejlesztési irodavezetője válaszol. — A Német Szövetségi Köztársaság kormánya a vállalati és a lakossági adók csökkentését határozta el, ugyanakkor 600 millió márkát juttat acélipari visszafejlesztések finanszírozására. Lát összefüggést e tények között? — Tágabb értelemben és az utóbbi 10—15 év egészét nézve igen. Az NSZK gazdasága jó tíz évvel ezelőtt következetes szerkezetátalakításba kezdett. Ez az acéliparnak egyrészt visszafejlesztést, az energia- és anj'agigényes termelőüzemek tucatjainak bezárását, másrészt a továbbfeldolgozott és ötvözött termékek mennyiségének növelését eredményezte és fogja eredményezni. Nem meghatározó — kiszolgáló — A vaskohászat nálunk is nagy gondokkal küszködik. Nem az NSZK-modell lenne a követendő példa? — Az a modell számunkra követhetetlen. Az NSZK — és az összes többi fejlett ország — a kereskedelmi minőségű, köznapi szóval kommersz acéltermékeket megveszi az úgynevezett világpiacon, többek között tőlünk. De mi kitől vehetnénk meg? A szocialista országok nem szállítanának elegendő mennyiségben, a tőkés piacon való vásárláshoz pedig nincs elég konvertibilis valuta. Évi egymilliárd dollárba kerülne mindaz az alap- és segédanyag, félkésztermék. amit a magyar ipar a hazai vaskohászattól szerez be. Enélkül nincs Lehel hűtőszekrény, Ikarusz autóbusz és így tovább. Számunkra egy út létezik: a gazdaságtalan export folyamatos mérséklése, a gazdaságos kivitel növelése, az energia- és anyaghányad tetemes csökkentése, a gyártósorok korszerűsítése, új acélfajták kifejlesztése, a magasabb feldolgozottságú másod- és harmadtermékek arányának gyors növelése, egy szóval: a termékszerkezetváltás. — Milyen lehetőséget lát a fejlesztéshez szükséges eszközök előteremtésére? — Egy részét saját erőből kigazdálkodjuk, többek között a gyártmányfejlesztési tevékenység fokozásával. A másik részt a gépiparral közösen kívánjuk biztosítani, célraorientált fejlesztések közös megvalósításával. — Hol tart a magyar vaskohászat ezen az úton? — Az elején. Látjuk az út körvonalait, de 'mostanában az „útépítés” sem könnyű feladat. Koncepciónk az ipari szerkezet átalakításának egészéhez kapcsolódik. E szerint a hazai gazdaság jövedelemtermelő képességének javítása az ipar erőteljes korszerűsítését követeli meg; ennek a folyamatnak kiszolgálója, ismétlem, kiszolgálója a vaskohászat. — Tehát kiszolgálója; ez annyit jelent, hogy a vaskohászat nem meghatározó szerepre, hanem a gépipar és más ágazatok igényei szerinti fejlődésre törekszik? — Lényegében igen, de tegyük hozzá, a fejlődésnek gazdaságosnak kell lennie, vagyis az elképzelések végrehajtásának fontos feltétele a gazdaságosság. Ez bizony a korszerűsítéssel párhuzamosan egyes üzemek, termelősorok leállításával jár. Ezek hatása ismert, csak az nem tisztázott, hogyan tompítsuk azokat. * Többet ad, mint kap — Magyarán szólva, arra céloz, hogy a korszerűsítés elbocsátásokkal is jár, és nem tudni, mi legyen a munkájukat önhibájukon kívül vesztett dolgozókkal? — Nem erről van szó. Hanem arról, hogy a vaskohászati kapacitások túlnyomó része az elmúlt évek, évtizedek központi elképzeléseinek megfelelően formálódott. A központi utasítások kijelölték a teendőket: a hazai vaskohászat például az utóbbi években, túlzás nélkül szólva erején felül vállalt exportkötelezettségeket a konvertibilis piacokon is. Eközben elmaradtak, helyesebben csak részben valósultak meg a gazdaságossági okokból ésszerű fejlesztési elképzelések. Ma már ott tartunk, hogy a környező szocialista országok kapacitásai is ösz- szességében jóval korszerűbbek a mieinknél. Emiatt egy sor területen nem vagyunk versenyképesek. Ennek ellenére a hazai vaskohászat — az ilyen értelmű publikációkkal szemben — nem fogyasztója, hanem még mindig termelője a nemzeti jövedelemnek. Többet adunk, mint amennyit kapunk. De nem eléggé, vagyis nem jóval többet. — Pedig jóval többet kellene? — Szeretnénk. Elérése gondokkal jár. Nincs még minden vonatkozásban eldöntve például: e munkában melyek az állami és melyek a vállalati feladatok. A vaskohászat esetében mindig hatalmas pénzekről van szó. Ha valamilyen terméket nem gyártunk többé, akkor honnan és miből szerezzük be azt? A szocialista országokkal való termékcsere elve: áruért árut. Ha mi valamit nem adunk, valamit nem is kapunk. Azt honnan és miből vesszük meg? Sok a kérdés. Beszélgetésünk elején említette: az NSZK kormánya a visszafejlesztés finanszírozására 600 millió márkát adott. A magyar vaskohászat hasonló feladatokat saját erőből szintén nem bír megoldani, de kap-e hasonló összeget valahonnan? Elavultat kérnek a feldolgozók — Mennyi pénzre lenne szükség ? — Sok mindenre lenne szükség, de nem csak pénzre. Hanem a korszerűsítést elősegítő, azt kikövetelő környezetre is. Nemrég vizsgáltuk meg a vaskohászat VII. ötéves tervi feladatainak végrehajtását. Megállapítottuk, hogy a munka a visz- szafejlesztési ntézkedések kivételével jelentősen késik. Egyrészt kevés a pénz a korszerűsítésre. másrészt pedig a felhasználóipar. elsősorban a gépipar csak igen mérsékelten igényel tőlünk korszerű termékeket. — Ezzel azt akarja mondani. hogy a gépipar, amelynek a fejlődés élvonalában kellene járnia, még mindig korszerűtlen gyártmányokat rendel a vaskohászattól? — Igen, pontosan ezt állítom. Jó néhány termék- csoport tekintetében korszerű. ismétlem, korszerű termelőkapacitásaink csak részben kihasználtak, mert a gépipar a korábban megszokott korszerűtlent igényli. A magyar gazdaság egészének fejlődését kikényszerítő érdekeltségi rendszer még nem teljes körű. A vaskohászat pedig kiszolgálója a magyar gazdaságnak. Fejlesztése nem lehet öncélú, az egész fejlődésének ütemétől függ. M. M. A PIACCAL NEM LESZ GOND ^ •• •• | •• // •• •• f •• ^ Gyümölcsöző gyümölcsös1 Egészen bizonyos, hogy ha valaki meghallotta emlegetni a Hevesi Rákóczi Termelőszövetkezet nevét, először nem a gyümölcstermesztés jutott eszébe. Érthető ez, hiszen az ágazat csak amolyan „statiszta szerepet” töltött be az ottani gazdálkodásban. Ügy tűnik azonban, hogy a helyzet idővel megváltozik. A tervekről, a jövőt érintő elképzelésekről beszélgettünk Perget László fő-ága- zatvezetővel. — Tény — mondja —, bogy jelenleg még nincs súlya ennek a résznek, s így háttérbe szorul például a zöldségtermesztéssel szemben. Annak ellenére is igaz ez, hogy az idén 2 millió forintot „hozott”, s ez az összeg nagyobb volt, mint amennyit reméltünk. Különösen jók a mutatók, ha az egy hektárra jutó árbevételt vesszük figyelembe. S még egy dolog, ami eleddig gondot okozott... A gyümölcsös munkaerőigénye nem kicsi. Nem voltunk benne biztosak, hogy ha belevágunk, nem marad-e a termés a fákon. — S mit találtak ki? — Szeretnénk a szükséges tevékenységek zömét szakcsoporti formában megoldani. Tehát arról van szó, hogy a tagok vállalnának egy meghatározott nagyságú területet, s azon — akár a család bevonásával — dolgoznának. Gondolok például a metszésre, vagy a betakarításra. A talajművelést, a növényvédelmi feladatokat, s a különféle gépi munkákat a szövetkezet végezné el. A felméréseket már megkezdtük, úgy néz ki, lesz elegendő jelentkező a szakcsoportba. Persze, mindent nem lehet a dolgos kezekre ala- pozni. így arra is törekszünk — mondjuk a fák koronájának kialakításánál —, hogy a gépi betakarításra is mód legyen. Az exportképes gyümölcsnél természetesen nem, csupán annál, amelyik a konzervgyárba megy. Akkor majd meg kell vásárolnunk a szükséges berendezéseket is, hiszen ezeket egyelőre csak az adott alkalmakra béreljük. — Ma mekkora a gyümölcsösük? — Huszonöt hektárnyi a termő ültetvény, s ugyanennyi az idei telepítés. Az előzőt 1965-ben alakítottuk ki, csakhogy akkor még több mint negyven hektáron. A csökkenés főleg az utóbbi három esztendőben volt erőteljes, mégpedig a rendkívül kemény telek miatt, amik igen csúnya fagykárokat okoztak. Főleg a cseresznye sínylette meg, de a meggynek sem tett jót. A távlati elgondolás az, hogy a gyümölcsös nagyságát mintegy 200 hektárra növeljük. Ez lépcsőzetesen menne végbe. Jövőre szeretnénk már hozzávetőlegesen 70—75 hektárral „kirukkolni”. — Ügy vélem, mindez cseppet sem olcsó mulatság ... — Valóban nem. Különösen azért, mert az ágazatot intenzív alapokra akarjuk helyezni, pontosabban az érintett terület egy részén csepegtető öntözést alkalmazunk. Az árról csak any- nyit, hogy egy hektárnál ez 250 ezer forintot emészt fel. De feltétlenül szükséges, különösen a kajszibaracknál. A kiadásokhoz jön még a föld előkészítése, a mélyforgatás, a trágyázás, mesze- zés, a szaporítóanyag megvásárlása, illetőleg eltelepí- tése stb. — S mit, vagyis mennyit profitálhatna a szövetkezet? — Nos, véleményem szerint egy hektárnak mindenképpen hoznia kellene minimálisan 150 ezer forintot, tehát kétszáznak már 30 milliót. Ez már olyan szép pénz lenne, ami feltétlenül kiemelné az ágazatot a ,,másodhegedűsi” pozícióból. Az akció egyes mozzanatai pillanatnyilag is zajlanak, sőt felvettük a kapcsolatot a gyümölcstermesz- tési rendszerrel is. Ha minden igaz, az elkövetkező öt esztendő folyamán a többi lépést is megtesszük majd. — Miért fogtak neki ennek a vállalkozásnak? — Azért szántuk rá magunkat, mert a gyümölcs- termesztést illetően egyelőre továbbra is megmarad az állami támogatás, s a feldolgozóipar részéről is remélhető ilyen. Ezen kívül az is sokat nyomott a latban, hogy egyes gyümölcsökből — főként a kajsziból, de cseresznyéből is — hazánkban hiányt tapasztalhatunk,1 plusz az export lehetőségei is kedvezőek. Egyszóval minden további nélkül lehet piacot találni. Arról nem is beszélve, 'hogy a különböző konzervgyárak mindenkor biztos hátteret jelentenek. — Állíthatjuk-e azt, hogy valamennyien jól járnak? — Nézze, előre semmiképpen sem ihatunk a medve bőrére, hiszen a árviszonyokon rengeteg múlik. De jó termés, valamint megfelelő értékesítési lehetőségek esetén — úgy hiszem —, sem a közös gazdaságnak, sem pedig a szakcsoport tagjainak nem lesz okuk a panaszra. Sárhegyi István A Parádsasvári Üveggyár Május 1. szocialista brigádja felhívást tett közzé az egri műveseállomás létrehozása érdekében. Ehhez az egri „Balázs Ignác” munkásőregység helyi szakasza. a gyár szocialista brigádjai is csatlakoztak. A parádsasváriak 5000 társadalmi munkaóra bérét ajánlották fel a nemes célra. A dolgozók hozzájárulásuk mellett a tőkés export szállítási határidőinek betartását is segítik. Szókup Károly nyugdíjas, Gyurkó István üzemvezető, mindketten munkásőrök — az üvegfúvó kemencénél Govalecz Mihály iámpabúrát készít.., (fent) ★ ügyes kezek festik az üveget ★ Seiben Béla üvegcsiszoló, a Május 1. szocialista brigád vezetője, a felhívás elindítója (Fotó: Szabó Sándor)
