Népújság, 1987. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-16 / 270. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1987. november 16., hétfő Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT I ___ A toliforgatás — szolgálat Okító televíziónk csak azért is didaktikus alapállásának „köszönhetően” milliók művelődhettek az elmúlt napok fő műsoridejében. Gyarapíthatták históriai ismereteiket, s barátkozhattak az irodalommal, a költészettel. E sorok írója évtizedek óta robotosa az igazán értékes hazai és külhoni müvek népszerűsítésének, ezzel a szoktatásmóddal azonban aligha érthet egyet, mert a káros gyakorlat nem használ, hanem árt a nemes ügynek. Szombaton este nyolc óra öt perctől — amikor majd mindenki a készülék előtt ült — a kétségkívül tehetséges Áprily Lajos születésének századik évfordulóját méltathattuk. Meg kell vallanom a szemfülesebbek. az ötletesebbek jártak jobban. Ök ugyanis a kettes csatornán ismét láthatták az egri származású Bródy Sándor Színészvér című regényének tévés adaptációját, a Napfordulót. Ez az alkotás ugyanis mindnyájunkhoz szólt. Akkor is, ha a zsurnaliszta — a sors hajdani stációit elevenítette fel. Hol vannak már az egykori redakciók, a régvolt kollégák, a semmibe hullt örömök és bánatok? Ha tü- nemélyes képességű elődünk nem emlékezik meg róluk, elfeledtük volna a XIX. század végének, s a XX. század elejének sajátos hangulatát. Hálásak vagyunk érte, hogy a hóstyák fia ránk hagyományozta jelenünkben és lövőnkben egyformán tanulságos, azaz kamatoztatható információit, továbbvitelre szánt tapasztalatait. Utánozhatatlanul eredeti látlelete azt tudatosítja bennünk, hogy a toliforgatás nemcsak szakma, nemcsak szellemi adottságokat igény- lő megbízatás, kenyérkereset, hanem félreérthetetlen erkölcsi tartást kívánó, követelő hivatás, azaz izzadt- ságszagú karriervágyat, jellemtorzulást nem tűrő szolgálat. Olyan poszt, őrhely, amelyről egyszerre üzenünk a mának és a holnapoknak. Értetnünk kell az intést, a tisztes szándékú figyelmeztetést. amely sem most, sem később nem hiábavaló, s arra is rádöbbent, hogy nem velünk kezdődik és zárul minden, mert csupán láncszemként illeszkedünk egy sok ezredéves folyamatba. Elismerés a színvonalas feldolgozásért. a forgatókönyvírói, a dramaturgi, az operatőri, a színészi remeklésért. s Málnay Levente rendezői bravúrjáért. A stáb érdeme, hogy olyan múltbeli portyára indulhattunk, amely nemcsak esztétikai élményekkel, gazdagított mindnyájunkat, hanem küldetésünk lényegét is meghatározta. A csorbítatlan szórakozás magvas ráadás. Olyan többlet, amely sajnos ritka, mint a fehér holló. Vajon meddig ... ? Pécsi István Példázat az aranyóráról Nehezen lehet eldönteni Szép Ernő művéről, hogy kitűnően megírt alkotás-e, vagy valamilyen leegyszerűsített, keveset mondó történet. Az igazság az, hogy az Aranyóra kötéltánc: tisztasága. érdekes nyelvezete magával ragadta a nézőt. Annak ellenére, hogy nem túl összetett jellemek, s helyzetek tarkították a darabot. Különös ember volt Szép Ernő. Jellegzetes figuraként járt-kelt a pesti utcán, érzékenyen figyelte a hétköznapi tragédiákat, a szürke sorsokat. Megérzett valamit abból a tragikumból, amely annak jutott osztályrészéül, aki semmit sem remélhetett az élettől, mégis igyekezett tisztességes maradni, összevetette a világ nagy kérdéseit a porszemnyi lét perspektívájával, s ebből olykor csodálatos összeszikrázás jött létre. Ezért egészen különleges alakja irodalmunknak, senkivel sem vethető össze szemlélete. Nem véletlen, hogy mind divatosabb lesz. Pedig annak idején, mikor már elfelejtették, anekdotába illő módon mutatkozott be. Ha valakivel idős korában társaságban összeismertették, így szólt: „Szép Ernő — voltam .. Valóságos reneszánszát éli korunkban, s ennek az a titka, hogy mindnyájunkat egyre jobban érdekel a hétköz- napiság. Nemcsak a koronás fők élhetik át a nagy döbbenetét, a lét és nemlét nagy összeütközését, hanem valamennyien szembe kerülünk ezzel a problémával. Olykor a vak véletlen sodor bennünket szembe a nagy kérdőjelekkel, olykor törvényszerűen ível errefelé utunk. Az Aranyóra története szerint egy tárgy különös kálváriája is nagy mélységeket tárhat fel az emberi természetben. Felveti a sztori a kérdést: mi a tisztesség, mi a becsület, s hogyan felelhet meg legjobban valaki saját mércéjének ? A válasz egyáltalán nem közhelyes: Szép Ernő világában olykor a rút csinossá, a gyönyörű undorítóvá válik. Itt a stricik és a zsebtolvajok emberek, nem pedig rendőri dosszié szereplői. Valamennyiüknek érzéseik. vágyaik vannak, nem lélektelen útonállók. Ilyenkor persze meglepődik a néző, mert sablonjaiban érzi magát sértve, előítéletei szenvednek csorbát. Egyben kicsit el is hagyja biztonságérzete: hirtelen rádöbben, hogy mindennek legalább két oldala van. Ha másért nem. ezért követték sokan figyelemmel az Aranyóra című tévéjátékot, amely Berényi Gábor rendezése. Bogdán Judith alakját Fazekas Zsuzsa remekül jelenítette meg. A többiek is kitettek magukért, mert Szép Ernő jó kabinetalakításokat kínál. Épp azért, mert a lényege a tömény emberábrázolás, a „mikrorealizmus”, amely egyszerűségével világunk bonyolultságára figyelmeztet. Gábor László „LENIN ALAKJA A SZOVJET KÉPZŐMŰVÉSZETBEN“ Hz egyéniség — a történelem méltósága A Szovjetunió Központ« Lenin Múzeuma z nagy október hetvenedik évfordulója alkalmából csaknem száz képzőművészeti alkotást küldött hazánkba; ezeket az ünnepi betekben a Budai Várban, a Munkásmozgalmi Múzeumban láthatta a magyar közönség, » most ezek a műtárgyak Egerben, a hónap végéig az MSZMP Oktatási Igazgatóságán, az intézmény, a Dobó István Vármúzeum, az MMK és a Hevesi Szemle szervezésében tekinthetők meg. A portré, ha az igazán ihletett kéztől származik, hűségesen örökíti meg az em bért. akiről a művész vallani akar. Ez a vallomásszerűség adja a hitelét is a művének. mert a néző a hamis ábrázolást ösztönösen elutasítja. Innen nézve kell felbecsülnünk azoknak a művészeknek a feladatát, akik Lenint ábrázolni tanulták. Ezen a tárlaton felvonulnak azok az alkotások, amelyek még Lenin életében keletkeztél« és mércévé válhattak. Azzal az atmoszférával, ahogy átélték az akkori éveket, az eseményeket, a viharrá dagadó forradalmat: a harcot a kor szereplői. A kort, amely Lenin nélkül nem változtatta volna meg a világot. Vagy nem így! M. Safran 1917. október 25-én készült ceruzarajzában a derűsen mosolygó férfit ábrázolja, aki felhőtlen arccal tekint ránk. mert a művész lelkesedése — a fakszimile másolat szerint is — azt a lobogást, hitet és erőt örökítette meg. amely szükséges volt a történelem kerekeinek a megfordításához. Brodszkij fogalmazta meg 1924-ben, majd később 1934- ben is azt a jelképpé magasodó egyéniséget. amely az államalapító forradalmár és vezér történelmi méltóságát is érzékelteti. Külön tanulmány tárgya lehetne, hogyan érlelődött meg az egymást gyorsan váltó korszakok folyamán az az állandósult forma, amelyben a tartalom a művészi lélek és a hazafiúi hódolat következtében szükségszerűen létrejöhetett. Itt nemcsak azt szeretnénk érzékeltetni, hogy a feladattal próbálkozó művészek milyen oldalról közelítették meg a forradalmi vezért, külső alakját, és belső hevületét, mit kívántak kiemelni a sokszínű és sokrétű emberi-szellemi alkatból Már abból is kisejlik fogalmazási szándékuk, akartak-e az arcnál, az arc vonásainál többet felhasználni; beleillesztették-e egész testes portréjukat a környezetber amely a kort, szellemét háttérként kapcsolta Leninhez. És itt kitűnik: csak árnyalati különbségek fedezhetők fel az 1924-ben, az 1945-ben. az 1967-ben létrejött alkotásoknál. Mintha meg-meg- újuló érzelemhullámok árasztanák el a festőket, szobrászokat. amikor egy-egy vonásnak nagyobb hangsúlyt, egyáltalán helyt adnak az arcon. A bronz talán nem nyújt elég érzékenységet ezeknek a finomabb árnyalatoknak a kifejezéséra. De a grafika, ez a hajlékony, a gondolati elemeket, az érzelmi hullámzásokat mindig is jól kifejező műfaj válaszol nekünk ebben a kérdésben Sz. Sor Lenin-portréján — 1957-ből származik — észre kell vennünk azt a kissé ironizáló mosolyt a száj bal szegletében. E mosoly mögé odaolvashatjuk azt az érzelmi gazdagodást is, amely akkor, a híres kongresszusok frissítő széljárásában elttil(Fotó: Perl Márton) hitte az alkotót. Vagy nem kell-e elevennek, jelkép erejűnek tartanunk Szamohva- lovnak 1937-ben született grafikáját, a híres téma. „Lenin a Szmolnijban feldolgozását, ahol is a fegyveres, álló fiatal férfi lenéz az ülő Leninre. és csak úgy. félfordulatból mintha eligazításra várna? Vagy mennyire tér el a már mércévé vált klasz- szikus ábrázolásoktól Picsu- gin Leninje, amely 1937 és 1957 között keletkezett. Nyoma sincs itt a pátosznak, a kényelmes, széles öblű fotelben egy nép, egy nemzet eszményképe ül. jobbra elnéz. az arc nyugalma és a testen látható polgári öltözet valósággal ingerel a forradalmár lelkűiét keresésére a szemek sarkában, az arcot övező szelíd fény csendességé ben. S ha innen egy lépéssel arrébb megyünk, Rudakov grafikájában Lenint gyermekek között látjuk, mert a művész a meghitt pillanatokat is oda akarta vetíteni az eszménykép köré. És mintha a hatvanas-hetvenes évek újra fellobognának Lenin körül! Zsukov és Belov válaszolnak azokra a megfogalmazásokra, amelyek a húszas években vab lottak a forradalom vezéréről. És itt ne hagyjuk ki a plakátok patétikus hangvételét sem! Az utca és a politika költészete harsog 1967- ből, Akszjonovnak „Éljen a szocialista forradalom” című művéből, vagy N. Zsu- kovnak, 1969-ből származó^ „A forradalom vihara” című lendületes munkájából. És hogy mennyire egyéni látásmód szülötte lehet egy mű, amely eszmét, vezért, népet és történelmet egybeforraszt, említsük meg Karahannak 1933-ból keltezett „A lenini nemzetiségi politika” című nagyobb méretű festményét. A kép előterében, az élénk színekkel és az izmusos hatások alatt kissé naiv bájjal összefogód- zó alakok fölött, koszorúként fonódik a nyitott tenyerek sora, hogy szinte légiesen emelkedjék az ábrázolt jelenet fölé Lenin arca. A tárlat hatása és sikere önmagáért beszél. Itt a téma minden művésznél ugyanaz, de a megközelítés, a feldolgozás érzékelteti azt a többletet, amit az alkotó a saját élményéből, szellemi erejéből, hitéből, hozzátett Lenin alakjához. Farkas András Indiai zene- és táncegyüttes bemutatója Budapesten, a Pataky István Művelődési Központban a napokban az indiai Sri M. S. Gopalakrishan zenekara és Birsu Maharas táncegyüttese mutatta be műsorát (MTI-fotó: Földi Imre — KS) K-BÉRLET — Van bérleted? — kérdeztem a barátomtól a buszon. — Hogyne, K-bérlet — fe- eli ő. — Mi az, hogy K-bérlet? Nem a hanversenybérletedre vagyok kíváncsi. — Ez nem hangverseny- oérlet. Ez Kossuth, röviden K-bérlet. Tudod melyik lankjegyünkre van nyomatva Kossuth Lajos képe? — A százforintosra. — Na látod, éppen ennyi i büntetés, ha jegy nélkül átázol a közlekedési eszkö- :ökön. Nem váltok jegyet, le mindig van nálam száz- 'orintos. Ha jön az ellenőr, szó nélkül átadom neki. Ha átnád. mennyire csodálko- :ik. hogy a sok izgága, hangoskodó bliccelő után egy Iriemberrel találkozott. — flát ennél aztán biztosan olcsóbb, ha valódi béretet váltasz! — Erre van egy elméletem. Abból indulok ki, hogy a közlekedési vállalat any- nyl ellenőrt alkalmaz, mint amennyi szükséges ahhoz, hogy 100 forintos büntetésekkel fedezze a bliccelők miatt kieső bevételt. S persze az ellenőrök fizetésének is ki kell jönnie a bevételből. Igen ám, de nálunk munkaerőhiány van, ráadásul az ellenőri munka nem is valami vonzó, tehát az. ellenőrök száma ennél mindig alacsonyabb. így kevesebbet kapnak rajta a bliccelésen, s ez egy emberre vetítve azt jelenti, hogy kevesebbet fizetek rajtakapás miatt, mintha mindig jegyet vennék, vagy bérletet váltanék. — Hogy te milyen okos vagy! — Persze. De hadd jegyezzem meg, akkor is jobban járok, ha ugyanannyi büntetést fizetek, mint a bérlet vagy a meg nenrt vett jegyek ára. mert nem kell havonta sorba állnom a bérletszelvényért, nem kell bérlettokot. fényképet csináltatnom ... Barátom még folytatta volna á K-bérlet előnyeinek ecsetelését, amikor udvarias, karszalagcs fiatalember lépett hozzánk, s a jegyünket kérte. Barátom a zsebéhez kapott, majd a szívéhez, mert nem volt nála a pénztárcája. — Nem baj. mondta a fiatalember, felvesszük az adatokat. Igaz, így drágább lesz a dolog. Miután ez megtörtént, barátom elbúcsúzott tőlem, s a busz elejére vonult az utastársak kaján tekintete elől. Ahol beleütközött egy másik karszalagosba, s mivel nem tudott jegyet, vagy bérletet felmutatni, a jelenet megismétlődött. Leforrázva szállt le a következő megállóban. Jó néhány K-bér- letébe került a kis utazás. Gőz József
