Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-10 / 239. szám

NÉPÚJSÁG, 1987. október 10., szombat

Kincses örökség

Az október múzeumi és műemléki hónap. Ennek megyénkben az ad külön jelentőséget, hogy tájegységünk vonzerejét nagyrészt a múlt hagyatéka jelenti. Rendezvények, kiállítások, tárlatvezetések gazdagítják ilyenkor az érdeklődőket, érdemes figyelni a programokra. Mai összeállításunkban a sokrétű múzeumi munkáról szeretnénk számot adni, ezért szólaltatjuk meg a múzeumi szervezet vezetőjét, s ízelítőt adunk a nemrég Bodonyban rendezett helytörténeti tanácskozás anyagából is.

Skót dudás a Dobó téren

Avagy: miért vonzó egy múzeum?

Ezen a nyáron alkalmi hangverseny örvendez tette meg a Dobó tér járókelőit. Messziről oda- sereglettek az emberek, hiszen a skót duda átható hangja a város távoli pontján is hallható volt. De hogyan is került az edinborough-i fiatalember Eger főterére? A muzeológusok barátjaként, ezért lépett lel a Gajdos együttes társaságában, umel\ - nek vezetője, Eajcsák Attila, maga is az egri Do- hó István Vármúzeum munkatársa.

— Rengeteg külföldi vendégünk volt az idén — beszél erről dr. Bodó Sándor, a vármúzeum igazgatója —, s ez óriási feladatot adott. Mellesleg persze sok barátság szövődött, sok olyan szakemberrel tartjuk a kapcsolatot világszerte, akik messzi földre elviszik a település jó hírét, nevét. S ez az idézett alkalmi vállalkozás is egyfajta „ajándék” volt az itt élők számára, reméljük: hasonlóra még nyílik lehetőség.

A múzeumok látogatottsága jelentős, megyénk ilyen jellegű intézményei az országos élvonalba tartoznak. Nem könnyű megfelelni a nagy érdeklődésnek, hiszen a közművelődési szerepet csak úgy lehet eredményesen vállalni, ha jó a háttérmunka: állandóan gyarapítják, őrzik, feldolgozzák a gyűjteményt, s közben önálló kutatásokat is végeznek. Mindemellett szervezik a tudományos életet: a tájegység jegyében ösztönzik, támogatják a különböző vizsgálatokat.

— Nem nehéz manapság a fővároson kívül magas szintű elméleti munkát végezni?

— A választott téma önmagában soha nem provinciális — válaszolja dr. Bodó Sándor. — Bárhol lehet komoly tudományos eredményeket felmutatni. csak talán több akadállyal kell szembenézni, mint Budapesten. Létszükséglet a jól felszerelt könyvtár s az intézetek többsége is a fővárosban működik. De mindig voltak olyanok, akik egy- e-gy sajátos, tájegységhez kapcsolódó történeti kérdéssé1 foglalkoztak. Elsősorban a megközelítési mód a döntő, ha szem előtt tartjuk a nagy egészet, jelentősen lehet gazdagítani egy-egy részlet árnyalt kidolgozásával.

— A Heves Megyei Múzeumi Szervezet miként törekszik ennek az elvnek a következetes betartására?

— Olyan fontos kutatási programokat indítunk, amelyek hosszú távra irányt szabnak a vizsgálódásoknak. Hogy rögtön példát is említsek : nemrég fejeződött be a folklórindíttatású palóckutatás, amely sokoldalú, széles körű eredményeket hozott. Ebből 1988 tavaszára lát napvilágot egy jelentős kiadvány, melynek fele már nyomdában van. Közel kétévtizedes munkálkodás gyümölcse. De azonnal hozzákezdünk egy másik földrajzi egység sokoldalú „fel- térképezéséhez”: a Tisza II. vízlépcső körzete került a figyelem középpontjába. Ahhoz, hogy elérjük célunkat, s összetett kép bontakozzon ki az elemzések alapján, fölhasználjuk a gazdaságföldrajz, a régészet, a történelem, a műemlékvédelem, a néprajz és más tudományágak eszközeit. Kezdeményezésünket idegenforgalmi szempontok is indokolják: hosszú távú területfejlesztési tervek születtek egy jelentős pihenő- és üdülőkörzet megvalósításáról. Hogy egy „második Balaton” jöhessen itt létre, alapos előkészület szükséges. Tudnunk kell, hogy mivel várjuk vendégeinket. s mit kívánunk bemutatni számukra. E program eredményeként számos kötet láthat napvilágot, kiállítások születhetnek meg, s a különböző döntések előkészítésében szerepet játszhatnak a tudomány szempontjai.

— Ezekhez a vállalkozásokhoz nagy összefogás szükséges. Hogyan mozgósítják a különböző szakterületek képviselőit?

— Szövetkeztünk Borsod- Abaúj-Zemplén, Szolnok és Hajdú megyei kollégáinkkal. s központi támogatást is kértünk. A megyei múzeumi szervezetünkben közel negyedszáz tudományos munkatárs dolgozik. Különböző szakterületekkel foglalkoznak, a régészettől kezdve a művészettörténeten át a természettudományokig. Nem nagy ez a létszám, természetesen nem értünk mindenhez. Ezért fölkeressük azokat a tudósokat, akik a számunkra fontos kérdésekkel foglalkoznak. A legnagyobb vonzerőt az jelenti, hogy kiállításokat, kiadványokat, konferenciákat szervezünk, amelyek fórumul szolgálhatnak számukra. Mindaz testet ölthet, amit azelőtt könyvtárak hűvösében. esetleg íróasztalokon álmodtak meg. Ezért tulajdonképpen nem nehéz szót értenünk a legrangosabb szakemberrel sem.

— Sokrétű, de nem tagolható tevékenységet végeznek a múzeumokban. Hogyan lehet biztosítani a különböző területeken az azonos minőséget, hogy az összhang ne bomoljék meg?

— Mint közgyűjtemény, a múzeum közművelődési szerepet játszik. Ám kellő megalapozás nélkül kiüresedik ez a funkció, elveszti valódi tartalmát. Csak úgy boldogulhatunk, ha állandóan gyarapítjuk gyűjteményünket, nagy gondot fordítunk megőrzésére és feldolgozására, olyan tudományos műhelyt létrehozva, amely egész tevékenységünk vázát szolgálhatja. Az elméleti tisztázottság, a háttér kidolgozottsága teszi lehetővé, hogy a nyilvánosság elé lépjünk. De megfordítva is igaz: ha elvesztjük közönségünket, ha befeléfordulunk, csorbul tudományos tekintélyünk, csökkenhet kutatásaink színvonala is. Ha előre akarunk lépni, csak minden vonatkozásban egyszerre tehetjük.

— Egy ,,vidéki” múzeumnak milyen esélye van arra, hogy olyan szakembergárdát alakítson ki, amely biztosítéka az előbb vázolt követelmények megvalósulásának?

— Az képes ezeket a feladatokat ellátni, akit a szakma legjobbjai is elfogadnak partnerül. Sarkítva: csak

olyan tudományágban számíthatunk -képviselői bizalmára, amelyben mi is képesek vagyunk valamit letenni az asztalra. Ez nagy kihívás lehet a pályakezdő kutatók számára. Jól példázza ezt a végvári konferenciák sorozata, amely most, ebben a múzeumi és műemléki hónapban is folytatódik. Ennek a hazánk történetében oly jelentős hadászati fogalom jegyében gyűlnek össze a legjobb tudósok. Egy fiatal, az egyetemről éppen csak kikerült kollégámat bíztam meg a rendezéssel. Nem csak tárgyaló partnerré vált. hanem egy kiadvány szerkesztőjévé is, amelyben helyt adunk az elhangzott előadásoknak. Jól helytállt. Szerencsére sikerül ilyen munkatársakat találni, akikben munkál az állandó elégedetlenség, a többet akarás.

— Egyre többször kerülnek szóba pénzügyi nehézségek. A Heves megyei múzeumokat mennyire sújtják az elvonások?

— Már mi is megéreztük a szelét. A következő évre még többet jósolnak. Hiba lenne, ha a múzeumokat automatikusan bizonyos százaléknyi elvonással terhelnék. Számot kell vetni azzal, hegy mennyire forgalmas egy-egy intémény. Ránk óriási teher nehezedik. Naponta — csúcsidőben — közel ötezer ember fordul meg az egri Dobó István Vármúzeumban. Ahhoz, hogy egy kulturált vendégforgalmat valósítsunk meg, szükséges minimális személyzet. Kevesebb alkalmazottal képtelenek volnánk a tisztaságot biztosítani.

— És a tervek, a jövő elképzelései?

— Nagyon nagy költséggel megépült a Dobó-bástya. Birtokba veheti a közönség, mert gyönyörű termei biztosíthatják a magas szintű kínálatot. Viszont eh. hez a szellőztetést, a világítást, a fűtést meg kell oldani. akárcsak a kiállítások rendezését. Nagy lehetőség áll előttünk, kár lenne elszalasztani. A kispréposti palotában helyeznénk el barokk szobabelsőnket és Kis Róz Ilona keramikusművész alkotásait. A Vitkovics-ház adna otthont Kepes György világhírű műveinek. A megyei kórház régi szárnyában a Gránátalma patikát kínálnánk látnivalóul. Reméljük. terveink, elképzeléseink megvalósulnak, s később tovább is léphetünk, mert állandóan gyarapítani kell megyénk és Eger kincseit, hogy eleget tehessünk a nagy érdeklődésnek.

Gábor László

Üj színfolt Egerben

Idén nyílt meg Egerben, a Széchenyi utcában a Telekessv Patikamúzeum. Ez a gyűjtemény hírt ad Eg_er sajátos örökségéről, sok emléket őriz a város, a gyógyítás múltjáról. A Telekes- sy püspök által alapított barokk gyógyszertár valóságos kuriózum : berendezése ritka kincs. Fotóriporterünk, Koncz János ezt örökítette meg fényképezőgépével.

A mátraalji falvak között Bodony volt az egyik leg- archaikusabb, legalábbis, ami a néphitet illeti. Ennek oka elsősorban az, hogy egészen napjainkig kiesik a főútvonalból. Vonata nincs, csak egy autóbusz-mellékvonal érinti.

Az utolsó tíz évben azonban itt is megváltozott a világ, és Bodony is felzárkózott p környező palóc falvakhoz. A személyautók számának növekedésével a közlekedés okozta kiesés is részben felszámolódott. Ami az előző generáció számára még néphit volt, az a legifjabbak számára már csak fikció. Mint 1975-ben Párádon mondták: „Úgyhogy ebbe a községbe is. Bodony községbe is be kell vinni a kultúrát. Különben nagyon éhesek ezek a kultúrára, ez a népség, meg tényleg nagyon nagy elszigeteltségben éltek. Ügy mondván, ez egy olyan zsákutca volt Heves megyében. onnan tovább nem ment az út Bodonyból. Innen meg kellett mindig fordulni."

A bodonyiak jó része ma a termelőszövetkezetben, a környező ipari vállalatoknál, illetőleg bányában dolgozik. Tehát, amit a következőkben írni fogok, az tulajdonképpen már nagyjából megszűnt. Gyűjtéseim leginkább az 1974 és 1980 közti időből származnak.

Miben hittek a bodonyiak ebben az időben? Leginkább

a rontásban és a boszorkányokban. Ebben persze nem különböztek más környező falvaktól, hiszen mindenütt hittek ezekben, csak a kívülállónak letagadták. Boszorkány ebben az időben több is élt Bodonyban. Ha valakinek a környezetében sok véletlen tragédia történik, akkor azt tartják, hogy valaki megrontotta őket, és ebből a valakiből bűnbakot csinálnak, azaz boszorkánynak tartják. Néha annyira üldözik, hogy el is kell hagynia Bodonyt. Ezek néha más faluból jöttek, de volt közülük bodonyi is. Természetesen csak a helyiek tudják, hogy ki szerintük a boszorkány. a kívülállók nem ismerik fel őket. legfeljebb néhány elejtett szóból vagy elhárító cselekményből lehet sejteni, hogy kit tartanak boszorkánynak.

Rontani főleg babbal szoktak. A babot kiöntötték az útra, és aki belelépett, azt érte a rontás: akár ember volt. akár állat. A bodonyi boszorkányok éppúgy, min: máá falvak hasonló alakjai, különböző módokon szerzik meg a tudást. Van, aki anyjától tanulta, van aki boszorkánynak született. Azt is mesélték, hogy az egyik boszorkány mielőtt megszerezte a gonosz tudást, hosz- szú időn keresztül beteg volt, azaz „révült”.

A rontás és a szemmelve- rés ellen szenes vizet öntöttek. „A szenesvíz-készítés történhet három szem faszénnel. Közben elnevezik ezeket: asszony, leány, ember. Amelynél a szén leül a víz fenekére, az rontotta meg a gyereket. A szenes vízzel megmosdatják a gyermeket visszkézről, utána a vizet az ajtó sarkába beöntik.”

Azonban nem csupán rontottak és gyógyítottak, hanem jósolni is tudtak. A rostaforgatást még le tudtam fényképezni Bodonyban. A rostát arra is használták, hogy megtudják, ki a halott és ki az élő. Amíg a legtöbb helyen a rostától azt tudakolták, hogy ki a tolvaj, Bodonyban azt kérdezték a háború alatt, hogy ki a halott és ki az élő. Nagyon érdekes, hogy a rostaforgatást igen sok európai nép ismeri, még a távoli Angliában is gyakorolták. Szent Péter és Szent Pál forgassátok meg a rostám — mondják Magyarországon éppúgy, mint Angliában. Akkor a rosta elárulja, hogy aki iránt érdeklődnek, az élő-e vagy halott-e.

Miben hittek még a bodonyiak? Elsősorban természetesen a hazajáró halottakban. A ,rokon halott úgy jelentkezik, hogy megzörgeti az ajtót, ablakot vagy elsuhan az ablak előtt. Az ismeretlen halottak éjfélkor harangoztak vagy világítottak a templomban, éjjel láthatatlanul mostak a patakban. A halottak éjjel körmenetet tartottak és

Adalékok Bodmy néphitéhez