Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-10 / 239. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. október 10., szombat szép egyházi énekeket énekeltek. Ezeken kívül más mitikus lényekben is hittek. Természetesen hittek a li- dércben, amelyet a garabonciás a hóna alatt költ ki egy különleges tyúk tojásából. Azelőtt hittek a Lucában, a tüzesemberben, a garabonciásban, az éjjel táncoló szépasszonyokban. Ez a hit általában történetekben jelentkezik. Amint valaki mondta: „hát tüzesemberről beszélgettek, de gyerek voltam még akkor és rémüldöztünk, hogy látták a Mátrában a tüzesembert”. A szépasszonyok az éjjel táncolnak, és ha egy férfiember meglesi őket, vélük táncolhat, csak nem szabad elárulnia, hogy mit tett, mert különben nagyon megbüntetik, vedret csinálnak belőle, és vizet merítenek vele. A Luca-fhithez cselekmény is fűződik. Lu- ca-széket errefelé is csinálnak éppúgy, mint az egész országban. Természetesen, a hiedelem Bodonyban éppúgy, mint más falvakban nem csupán történetekben, hanem „szokáscselekményekben” is jelentkezett. Ezek közül említettük már a rontást, a szenesvíz-öntést és a jóslást. De más szokáselemekben is találunk hiedelmeket. Sok hiedelem fűződött például a karácsony' almához. Ha az almát kettévágták, és kettéhasadt a magja, azt mondták, hogy haláleset lesz a családban. Akik együtt ették az almát, azok nem tévedtek el, ha eszükbe jutott, hogy kivel ették együtt az almát. Hiedelmek fűződtek a virág- vasárnapi barkához is, és más megszentelt tárgyakhoz. Lényegében részben babonás, részben tréfás szokás volt az úgynevezett menyasszonyporkolás, ami nagyon sokáig élt Bodony- ban. Ezt a hajnali tűztán- cot csak a palóc falvakban gyakorolták. Magyarázatául sokfélét mondottak. ,Természetesen! mindezek a szokások és hiedelmek más palóc falvakban is megtalálhatók, ha nem is egészen ugyanebben az ösz- szetételben. Annyi bizonyos, hogy Bodonyban, a Mátra egy kicsiny zugában, ahová csak egyfelől vezetett az út. ezek valamivel erősebben éltek, mint más falvakban. Persze, az utóbbi évtizedben a legtöbb már eltűnt és a legfiatalabbak már nem is tudnak róluk. A mitikus lények már csak költői figurák. A mágikus cselekmények is elmaradnak. Ennek természetesen örülnünk kell, ugyanakkor kötelességünk a múltat is feljegyezni. Tudnunk kell azt, hogy az előző generációk mitől féltek és miben hittek. Az érdekes az, hogy a babona és a vallás milyen jól megfért egymás mellett. Bodonynak azonban nemcsak múltja van, hanem jelene és jövője is, és ebben a hiedelemnek már nem sok szerep jut. Dömötör Tekla Társas élet a csűr alatt A falu társas életének egyik legszínesebb eseménye, a kukoricafosztás is a csűrhöz kötődött. Egykor ugyanis szeptember, október estéin vidám hangulat töltötte be a palóc falvak számos portáját, udvarát. Egy-egy háznál előre megmondták az ismerősöknek, hogy mikor {kezdődik a fosztás. Ilyenkor hú- szan-harmincan is összegyűltek. Rokonok, szomszédok, a házbeli legények barátai, a lányok barátnői. Legnagyobb részben fiatalokból verbuválódott a társaság. Á legtöbb portán a csűr alatt telepedtek le a többszekérnyi csöves kukorica köré. A csűr alatt az egyik oszlopra akasztott viharlámpa vagy petróleumlámpa világított. A kukoricacsöveket kibontották és levelénél fogva koszorúba fonták, netán párosával összekötötték hogy a fosztás befejezése után fel lehessen akasztani a csöveket a ház és a csűr eresze alá száradni. Fosztás közben a gazd- asszony nagy fazék gyenge kukoricát tett fel főni a konyhában. A fiatalok eleinte hallgatták az öregek elbeszéléseit, meséit, de hamarosan rátértek a dalolásra, viháncolásra. A jobb módú helyeken borral, pálinkával kínálták meg a munkát végzőket, ami nemcsak dalt, hanem sok tréfát is előcsalt a fiatalokból. Például az üszögös kukoricával észrevétlenül bekenték egymás arcát, lábát. Azt is gyakran megtették, hogy a legény mondta a mellette ülő lánynak: — Nézz má’ erre! — és amikor az odafordult, beleütötte fejét az üszögös kukoricacsőbe, ami teljesen összekente. Ezt a tréfát kor- mozkodásnak mondták. Né- hányan a kukorica hajából bajuszt, szakállat csináltak Nem tudok egymagámban felelni e kérdésre, nem tudnék és nem is szabad egyes szám első személyben szó- lani erről. Mert közös kincsről kell beszélnem, olyan féltett-óvott, szemérmesen magunkba fogadott, lénye- günkké-testünkké vált kincsről. amelyet ajándékul kaptunk eleinktől, hogy az utánunk jövőknek még tisztább fénnyel, még gazdagabb tartalommal adhassuk át. Csorna Sándor, Mikes Kelemen, Bölöndi Farkas Sándor, Apáczai, Misztótfalusi Kiss Miklós és Benedek Elek gondolatait átértve-átérezve szólhatok csak, mert a haza számomra az ő szavuk is, nyelvemen szólott egykori gyönyörű szavak, a haza történelem is, melynek kapuján be- és kilépni egyszer mi- nékünk is megadatott. Szavaikra és sorsukra gondolok sokszor. Világot járt emberek valahányan. a szülőföldről elinduló, s oda legalább lélekben- megtérő férfiak. Mert a sors kiszámíthatatlan, nem egyformán mért számukra sem. Csorna Sándornak és Zágoni Mikes Kelemennek soha nem jutott osztályrészéül, hogy szülőföldjére visszatérjen. Az egyik csak nézte sírva a Kárpátok ködbe kéklő .köpönyegét”, de az otthon fészekmelegébe nem juthatott, a másik idegen, zord hegykolosszusok tövében gondolt a hazai hegyekre, sazok közül is jelesen a háromszéki havasokra, melynek egyik fájából bölcsőjét faragták, világjáró botját is maguknak a többiek meg- nevettetésére. Mások meg észrevétlenül kukoricalevelet dugdostak a lányok szoknyája alá. Amikor aztán valamelyik felállt közülük, és hullott a szoknyájából a sok fosztáslevél, nagy nevetés tört ki. Az is előfordult, hogy a legények erővel tették meg ugyanezt. Amint Recsken mondták: „összeösszesúgott egy pár legény. — Hallod-e, ezt gyuggassuk meg! — mondták, és arra mentek mind. A legények megfogták a jányt, és a sok fosztáslevéllel telitömték a szoknyáját. Nagy ricsaj vót Valamirevaló fosztóból a imaskurázás sem hiányozhatott. A legények p'.indenl'é le rongyot, cundrát magukra aggattak, kukoricabajuszt ragasztottak, hogy ne ismerjék fel őket, majd a ott vágta, egy vörösen lángoló somfa legszívósabb ágából. Messzire ért el véle. Az emberiség osztatlan megbecsüléséig. Apáczai és Kiss Miklós visszatérhetett. Mostoha földjére. feltöretlen ugarára a zsenge tudománynak, de éppen azért tért vissza, hogy másutt gyűjtött mézével a tudománynak, ezt a szikes, savanyú földet némiképpen megérdesítse. Farkas Sándor meg azért, hogy elmondhassa, hogy másként is lehetne és lehet élni, de másként jobban élni — csak itt érdemes. Világégés után tért visz- sza Elek apó. ö jött. véle szemben, ha pontos a leltár, valami kétszázezren futottak. A szembejövő ember tudta, hogy nem sírni és átkozódni, de építeni, gyarapítani, a jövőért munkálni kell. És ő győzött, mert szárnyai alól a szülőföld, és a haza új krónikásai repültek fel, az igazság, a szépség és az anyanyelv madarai szálltak ott, ahonnan a lemondás fekete varjai elröppentek. Elröppenni köny- nyű. Megpróbált föld ez. Nem kényeztette a történelem, nem kímélte a természet száz veszélye sem. Bajból, jajból már hegyeket lehetett volna itt építeni. De a bajt, a jajt okosabb volt elúsztatni a patakokon és a folyókon, hogy a belőlük rakandó hegyek helyett maradjon inkább a termőföld, melyen így-úgy megtermett szakíthatatlan fonalú élefosztók közé ugrálva ijesztgették a lányokat. Sok helyütt nemcsak a legények öltöztek maskarába, hanem a vállalkozóbb kedvű lányok is. Gyakran a legények szoknyát, a lányok nadrágot vettek fel. A többiek nevették őket, és találgatták, hogy kik lehetnek. Néha azonban „rajta mentek és lerángatták róluk a maskurát” ha nem tudtak idejében megszökni. Miskolc vidékén a maskarás legények hán- tolóról hántolóra jártak, az amúgy is megrémült leánynép ijesztgetésére. Az aba- úji falvakban úgy emlékeztek vissza, hogy a legényele krumplifogakat vettek a szájukba. bekormozták az arcukat, rossz, rongyos ruhába bújtak, és így ijesztgették a lányokat. A sok tréfa mellett gyakran táncolás töltötte ki az tünk. Születtek, születtünk, születnek majd rajta ... Szülőföldünk, az egyetlen, ahol kimondott szavunk ha- sonhangzással visszhangzik társainkban, a szülőföld az egyetlen, ahol építeni érdemes. Lehet-é, van-é a szülőföldön kívüli szülőföld, a hazán kívüli haza? A szülőföld bennünk él, akár a jog érzete, akár anyánk és gyermekeink szeretete — így mondják. De a jog érzete mit érne. ha nem lenne maga a jog, mit érne anyánk szeretete, ha megtagadnánk őt. gyermekeink szeretete, ha elhagytuk őket... ? A szülőföld valósága, testmelege visszahat szeretetünkre, újratermeli, és nemessé gazdagítja azt. Becsülhetjük — becsüljük —, csodáljuk is, amit máestét. Citera- és hegedűszó mellett mind gyakrabban váltogatták a hántást a tán- solással. Tizenegy óra felé a háziasszony megjelent a főtt kukoricával a vendégek megkínálására. Ez egyben az aznapi fosztás befejezését jelentette. A legények nem egyszer még előbb eldugták a fazekat, hogy a keresés idejével is meghosz- szabbítsák a szórakozást. • Egy helyen négy-öt napig tartott a fosztás, azután mentek a szomszédba vagy oda, ahonnan segíteni jöttek. Azokat hívták, akikhez szívesen mentek vissza segíteni, mert a kukoricafosztás — a jelentősebb munkákhoz hasonlóan — kölcsönben történt. Ez volt talán a legvidámabb, leglátogatottabb kaláka, amely a munka és a szórakozás ösz- szefonódásának jó példáját szolgáltatja. A csűr alatti társas élet változatos alkalmai nemcsak arról bizonykodtak, hogy ez a sajátos gazdasági épület mennyire nélkülözhetetlen tartozéka volt egykor a hegyvidék életének, népi kultúrájának, hanem élő bizonyságul szolgál a falu hagyományos társadalmi ösz- szetartozásának, a társas élet igénylésének is. Selmeczi-Kovács Attila sutt, nélkülünk megteremtettek, de az nem részünkül miénk. Amit itt emeltek őseink nemzedékei, a mi nemzedékünk: várat, házat, templomot, iskolát, gyárat és csoda építményét a szellemiségnek — azt tudom átélni és folytatni, ahogyan fizikai voltomban folytatom őseimet, a rám hagyott vagyon, a vagyonom, csodálja meg, becsülje meg más is, engem becsül meg érte, mert enyém. A mienk. A mienk, amelyéri élni és dolgozni mindig érdemes. Hol hát a haza? Ugyanott, ahol a válasz ar kérdésre. Bennünk és körülöttünk. (Szepsiszentgyörgy, 1980—1987) MAGYARI LAJOS Hol Is hát a haza f l
