Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-31 / 257. szám
NÉPÚJSÁG, 1987, október 31., szombat H znapok mulat kivilágos-kivirradtig vagy valamelyik vendéglátóhelyen, vagy egy-egy meghitt hangulatú pince mélyén. Nem így régen! Kimondták ugyanis, hogy takaródzáskor — nyáron tíz, télen kilenc órakor — mindenki otthon tartózkodjék, mert ha nem teszi, akkor következik a bírság. A folyvást szeszes italra szomjúhozóknak is mérsékelni kellett önmagukat, mert istentiszteletkor valamennyi korcsma zárva tartott. így rendelkezett a bölcs, az előrelátó magisztrátus, számítva a konok po- harazgatókra, akik inkább hódoltak volna Bacchusnak. Keményen ostorozták azokat is, akik vasárnap délután úgy felöntöttek a garatra, hogy korhely hétfőjükön csak kókadoztak. Az ilyen legények — ezt a kőművesek kötötték ki — vagy egy heti bérüket vesztették el, vagy három napi „árestom- mal” vezekeltek. No azért szórakozhatott is az, aki akart. Még a múlt század közepén is dívott a „lakozások” szokása. Másként fogalmazva: a céhtagok famíliájukkal együtt jöttek össze, tereferére, pihentető beszélgetésre. Ekkor előkerülhetett az egri lankák nedűje, de a mértéktartásról nem illett megfeledkezni. A csizmadiák részletes kitételeket is „törvénybe” foglaltak. Az egymást sértegetek Szent Mihály oltárára két font viaszt ajánlhattak fel. Egyesek mégsem mérsékelték magukat? Ráfizettek: Íme a bizonyság: „Ha penigh valaki az asztalt veri, vagy borát elönti, négy font viasszal tartozik az Czéhnek.” Hát ez nem éppen szívderítő, de a félelem és a szégyenérzet nagy úr volt. A legtöbben rájöttek arra, hogy egy meggondolatlan félrelépés miatt esztendőkig törleszthetnek. A javíthatatlanokat végül- is kizárták a céhből, azaz kenyérkereseti lehetőségétől fosztották meg. A nyilvánosság előtti felelősségre vonás se lelkesített senkit. Ha tetten érték — s ez bizony könnyen ment akkor is, mégpedig a külsődleges jegyek alapján — a részegeskedőket, akkor rögvest megszületett az ítélet, ötven páloaütés. Vagy a városháza udvarán, vagy a „piarczon lévő Deresben". Borbély Mártont 1706. február 7-én például azért ütlegelték el, mert „Isten ellen rútul káromkodott, tudniillik adttával teremtettével ... az édes anynyát is Láncosteremtettének szíttá.” Még belegondolni is rossz, mekkora sor kígyózna napjaikban, ha ilyen magasra emelnénk a mércét. Szegény ítéletvégrehajtó, aligha akadna szabadnapja, de még üres órája se. Visszaesők mégis akadtak, mert hát a tilos mindig csábító. Nos, rájuk a Szent Mihály templom előtti kaloda várt. Általában egykét napig „díszelegtek” itt, főképp ünnepek alkalmával, ímert ilyenkor sokan jártak erre, és semmiképp nem maradt el a felsőfokú megszégyenítés. Néhányan azért kihívták maguk ellen a sorsot, s továbbra is csak szitkozódtak, vedelték a bort, nekik már nem bocsátottak meg, őket mint megátalkodottakat a hóhérral korbácsoltatták ki a városból, végtére neki is kellett valamiféle elfoglaltság. A kikapás Évákat sem kímélték, mert bizony a fe- hémép között is akadtak nehezen rendszabályozhatok. A legtöbben épp olyan vehemensen pletykáltak, mint ma, olykor a rágalmazástól sem húzódozva. Ráadásul az iszogatástól sem tartózkodtak, bízva abban, hogy az a korsó sokáig járhat a kútra. Ez bizony Fortuna kegyétől függött, mert aki az igazságszolgáltatás hálójába keveredett megkapta a ma~ gáét. Az este tíz után kószáló- kat, a duhajkodókat, a bántalmazó nyelvűeket a piacon mutogatták heti vásáros napokon. Legalább egy-két óráig. Mi tagadás szigorú, de hatásos gyógymód. Lehet, hogy nem nevelt, de elrettentő ereje volt. 6 Az okosabbak, az élelmesebbek, a számítóak, az óvatosak — de sokan voltak akkor is ilyenek — suba alatt űzték kisded játékaikat, így aztán szabálysértéseiket. vaskos „vétségeiket” az ismeretlenség fátyla takarta. Másszóval, akkor sem éltek az egriek valamiféle városi méretű kolostorban ... 7 Napjaink emberét az is izgatja, hogy eleink hogy boldogultak anyagilag, a már említett kisemberek mennyit kerestek, mit ért bérük, hogyan sáfárkodtak pénzükkel. Nos, ezzel kapcsolatban is szolgálhatunk konkrét, nagyon is kifejező információkkal. Telekessy István püspök 1704. október 13-án — vagyis háborús esztendőben — ekként szabta meg egynémely áru értékét, több „szolgáltatás” árát. Következzék előbb a részletes felsorolás: „Egy eöreg irhás ködmön 4 Rénesfrt. 80 Den Egy rókával bélelt mentétül 1 Rft. 80 Den. Egy ködmön csinálástul, ha bőrt, cérnát, pamutot ád a gazda, 60 Den. i(l rhénes forint kétharmad tallér volt, kb. 60 krajcár értékkel). Eöreg saru (nagy bőr lábbeli sarok nélkül) 1 Rfrt. 20 Den. Eöreg csizma borjú bőrből 1 Rfrt. 36 Den. Középszerű saru 90 Den. Fél talpallás 12 Den. Fejellés, ha mindent a varga ad 72 Den. Kisded saru 50 Den. Egy pár öreg talpallás, ha az ő talpát levetik, 42 Den. Egy öreg választott ökörbőr 2 Rfrt. 50 Den. Egy öreg ökörbőr kikészítése 1 Rfrt. (Az „öreg” szó itt azt jelenti: nagy).” Olcsóak a szabóipari termékek is. Így például egy — szintén a XVIII. század elejéről kelt — hivatalos díjszabás szerint: Egy aba nadrág varrása 10 Den. Egy aba dolmány fél béléssel, kapoccsal 18 Den. ötven Sing sinórral Cifrázott Köpönyeg varrása (egy sing = 62 cm. Tehát kb. 30 méter) 45 D. Aba Mente Aba szélivel zsinórozva 28 Den. (Az aba-posztó testetlen, szürkés színű, nagyon erős szövet volt). Egy bérletien közönséges Posztóbul való Plundrátul (nadrág) 18 Den. Német asszonnak négy Röfbül való Mentéül 1 Rfrt. 30 Den. Az asztalosok némely készítményeinek ára a következő: Egy Tizenkét személyre való Lábas Asztal 2 Rfrt. Nyoszolya 1 Rfrt. 10 Den. Egy Duplás ajtó 2 Rfrt. Egy közönséges ajtó (nem duplás) 50 Den.” Mindezt a joggal alapos búvárkodónak, s jó tollú írónak minősített Breznay Imre érseki tanítóképző intézeti igazgató Eger múltjából című könyvéből idéztük, amolyan kiinduló pontnak. lAz adalékok csak akkor válnak beszédessé, ha — összehasonlításként — érzékeltetjük a béreket is. Az ácsok és a kőművesek 12 órai munkáért 27 dénárt (13,5 krajcárt) kaptak. A mezei munkások — ez 1700. június 18-i információ — közül a kaszásnak étel nélkül 36, a kapásnak a maga kenyerén 34 dénár járt, az aratók önellátóként 27, kosztolván 18 dénárt vehettek fel. Az előbb említett püspöki kötelmek szerint — akkor nem létezett Országos Anyag- és Árhivatal — a tehén, a bárány, a disznó, a borjúhús fontja 4—3,4, a halé 2, a szalonná jé pedig 9 dénár volt. Tessék most számolni, 1 font körülbelül fél kilónak felelt meg. Másképpen fogalmazva ez azt jelenti, hogy egy ács, illetve kőműves alig több mint három napi fizetségéből vehetett egy borjúbőr csizmát. Ha megéhezett, napi díjazásáért három és fél kiló marha, borjú- vagy disznóhúst vásárolhatott. Ugye felesleges folytatni? Az egészhez csak annyit tegyünk hozzá, hogy ez az árszint a század húsza^ éveiben még csökkent is. Ráadásul elődeink nem hódoltak a divat szeszélyeinek, s az sem változott olyan gyorsan, mint manapság, így aztán a polgárok ruháikat, ködmöneiket, mentéiket a gyerekeikre is átörökítették. A főbíró esztendőnként 150 forintot kapott szolgálataiért. Most már értjük: mekkora javadalom volt ez a summa. 8 Mielőtt felujjonganánk, s irigyelnénk azokat, akik a Kertész utcai polgárházban éltek, vagy a többi névtelen, de szorgos céhmestert, illetve legényt, hadd utaljunk még egyszer arra, hogy nem volt közvilágítás, nem léteztek portalanított utak, legfeljebb egy-két padlózott utca, azaz mindenki vánszoroghatott a veszedelmes sártengerben. ök se vigadtak mindig, de tették a dolgukat. Örömnek hódolva, bánattal, keserűséggel viaskodva. Kezük munkája nyomán formálódott fél évszázad alatt az a barokk Eger. amely mindmáig párját ritkítja. ^Tisztelet érte . .. Pécsi István
