Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-31 / 257. szám
NÉPÚJSÁG', 1987. október 31., szombot A Tündérpart volt a „grundunk"... Vannak Egernek olyan jellegzetes részei, amelyeket az idő vasfoga, illetve a harmonikus szépségét megbontó, dilettáns emberi kezek az elmúlt évtizedek alatt ugyan hátrányosan megváltoztathattak, de aki 70 évvel ezelőtt ott élvezhette a gyermekkor örömeit, annak emlékezetében ott minden változatlanul szép és vonzó maradt. Ilyen tün- dérien szép városrész volt a Tündérpart és környéke, e. Bartakovics utca eleje. 71 évvel ezelőtt, 1016-ban, hatéves koromban még javában dúlt az első világhá- boi ú, amikor édesapámat Budapestről Egerbe nevezték ki a Haditermény R. T. Heves megyei Kirendeltségének vezetőjévé. Akkor költöztünk Egerbe a szüleimmel és két hónapos kis húgommal. Egerben letelepedve. Nagy Péter építésztől béreltünk a Tündérpart és a Vöröskút (most Bartakovics utca) sarkán egy szép, négyszobás lakást, nyitott és zárt verandával, két gyümölcsfás, nagy kertes udvarral. Nekem nagyon tetszett a levegőtlen, budapesti lakás után a nagy udvar és a szomszédos Tündérpart nagy játéklehetősége. Édesanyám azonban nehezen szokta meg, hogy angol WC helyett az udvari folyosón kellett az .árnyékszékre mennünk, valamint azt, hogy a lakás vízvezetékébe folyóvizet csak úgy kaphattunk, ha előbb az udvaron lévő kútból a vizet felszivattyúztuk a padláson lévő tartályba. Ezt a csodálatos házat Nagy Péter akkor építtette a saját részére (csak közben változtak úgy a körülményei, hogy bérbe adta) a környék egyik legkomfortosabb, legszebb épülete lett. Aki ma elhalad a Bartakovics utca 2. számú ház előtt, nem sok nyomát látja ennek. Az udvart alul kő, feljebb elég magas. ' hegyesen végződő kovácsoltvas kerítés vette körül. A kerítést egy nagy és egy kis kapu, valamint néhány beton oszlop szakította meg, azok tetején kerek ibeton virágtartókkal. Nem törődve a fent hegyes kerítéssel, gyermekkoromban a virágtartókhoz másztam fel, fia rossz fát tettem a tűzre, és addig nem jöttem le, amíg a földön bottal váró édesapám — aki közben félt az esetleges leesésemtől — előbb nem adta szavát, hogy nem ver meg, ha lejövök. A lakásban két utcai és két udvari szoba mellett volt a fürdőszoba, amelyből egy tálalóablakon át lehetett érintkezni az udvari folyosóról nyíló konyhával. Ezen a kis ablakon lehetett beadni az ételt a fürdőszobába, illetve onnan a lakószobákba. Az udvarról nyílt a pince lejárata, ahonnan néhány lépcső vezetett le abba a pincehelyiségbe, ahol nyáron ételt-italt hűt- hettük, és ahol meghúzódtunk, amikor 1919-ben a csehek lőtték Egert, majd az 1925. évi nagy földrengés idején. Innen egy lécekkel keresztezett hosszú deszkalejárat vezetett a mély és igen hosszú borospincébe, ez a város alatt húzódó nagy pincerendszer része volt. Az udvarról nyílt a padlásfeljárat is. A padlás végén volt az utcára néző — azóta sajnos lebontott — szép és tágas pad- lásszoba. Itt tároltuk a télire eltett élelmiszereket. Soha nem felejtem el, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltásakor a padlásszoba ablakába tettük vörös zászlónak az egyik ruhásszekrényben a ruhák elé helyezett, karnison mozgó piros függönyt. Az egész Bartakovics utca akkor vörös zászlódíszben pompázott. Abban az időben ért a padlásszobában egy baleset, ami kisebb műtétet ligényelt. Ennek körülményei fényt vetnek arra. hogy 1919-ben a kórházi ellátás terén is milyen nehézségek voltak. A padlásszoba felmosása után, egyszer segíteni akartam az 5 literes üvegekben télire eltett uborka felhordásában, de a padlásszdba még nedves padlóján elcsúsztam, a nehéz urborkás üveget leejtettem. és úgy estem el, hogy a bal csuklómat megvágták a padlóra hullott, összetört üvegdarabok. A vágás szerencsére nem sértette meg az ütőeret, de pontosan odáig árt. A vér ömlött a sebből, amit édesanyám azonnal kimosott egy lavór lysoformos vízzel, majd a kihívott háziorvosunk, a felejthetetlen Schwarcz Sándor bácsi elkötött. A nagy vérveszteség pótlására egy liter tejet itattak meg velem. A sebet össze kellett varrni. Az Ir- galmasok kórházába vittek, de ott se altatásról, se érzéstelenítésről abban az időben nem lehetett szó. Amíg Morvay Gerő irgalmasrendi orvos a sebet összevarrta — ami szinte kibírhatatlan fájdalmat okozott — édesapámmal együtt négyen fogtak le. Rugdalóztam, jajgattam, a csillagokat láttam kínomban. A varrás, illetve a négy öltés helye a bal csuklómon — mint különös ismertetőjelem — megmaradt, és az első útlevelembe is bekerült: „bal kezén vágási sebhely (cicatrice sur la main gauche)”. E kis kitérő után még megemlítem, hogy az udvaron színes virágokkal teli virágágyak, az esővizet felfogó betontartály, valamint sok gyümölcsöt hozó alma- és barackfa volt található. A kapubejárattal szemben, az udvar végén volt a nagy fásfészer és a mosókonyha. Mindezt azért sorolom fel, mert az utóbbi időben mindezeknek nyomuk veszett. Aki most arra jár, az egykori szép kerítésnek már csak a tönkretételét láthatja, az udvaron autókerekek és alkatrészek hevernek szétszórtan, eltűnt a kút, nincsenek már se virágágyak, se gyümölcsfák, a régi fásfészer és mosókonyha helyét pedig egy autójavító műhely foglalja el. Az akkori háborús hisztéria hatása alatt az első világháború vége felé és a következő években a gyerekek között divattá vált a háborúsdit játszani. Mi, tündérparti fiúk is ezt tettük a Csiky Sándor utca túlsó oldala felől támadó, kacsaparti srácok ellen. A tündérparti kocsiúton át elhaladó katonák (magyarok és románok) után sok eldobált töltény maradt, és ezek átalakított felhasználásával, valamint kövekkel és parity- tyával „harcoltunk”. Igen veszélyes játék volt ez, bár akkor nem gondoltunk erre, és szinte hihetetlen, hogy senkinek se történt komolyabb baja egy-két fejbetörésen kívül. Később édesapám Pestről hozott egy valódi futball labdát. Ettől kezdve a Tündérpart focipálya lett. Az egyik futballkaput két, egymástól megfelelő távolságban álló magasabb fa helyettesítette, a másik oldalon viszont az egyik kapufa helyére kabátokat tettünk a földre. Amikor nem kellett iskolába menni, egész nap ott rúgtuk a labdát. Az egyik közeli házból Marisch- né így sürgette mindig ebédre a fiait: Kornél, Lele, hazafelé! Molnár professzor ablaka a Tündérpartra nézett, és odahallatszott, amikor zajosan fociztunk. Többször keményen kellett ránk szólnia, hogy legalább ebéd után ne rúgjuk az ablakuk alatt a labdát, mert az akkor lepihent idős szülei* felriasztjuk délutáni álmukból. Sorozatos felszólításai azonban eredménytelennek bizonyultak. Ezek után egyszer sikerült a labdát megkaparintania, és a lakásukba bevinnie. Utána behívott hozzájuk, és közölte, hogy csak úgy adja vissza a focit, ha szavamat adom, hogy ebéd után többé nem játszunk az ablakuk alatt. Mivel az adott szavamat becsületesen megtartottam, nagyon megkedvelt. Ennek a korrekt magatartásomnak köszönhettem, hogy évek múlva — amikor az átkcs numerus clasus törvény miatt jelesen éretten sem tudtam bekerülni se a Műegyetemre, se más hazai egyetemre — felvétetett a pécsi egyetem bölcsészeti karára, mután közben ő is Pécsre került az egyetem közjogi tanszékére. A tündérparti fiúkkal jártam az akkor híressé vált egri uszodába is. Mivel minden egri gyereknek illett mielőbb megtanulni az úszást, én is úszómester keze alá kerültem, hogy a kötelező úszóleckék után, mint „felszábadított” úszó, élvezhessem a mély vizet is. Először rúdra akasztva tanultam a tempókat, majd rövid kötélre tettek. Eddig nem volt semmi baj. Amikor azonban a hosszú kötélre került sor, a derekamra erősített kötéllel kellett volna a medence széléről a vízbe ugranom. Ehhez nem volt bátorságom, mert féltem, hogy az orrom tele lesz vízzel. Amíg így tétováztam, az úszómester egy-két alkalommal hátulról belökött a vízbe. Ez nekem nem tetszett és nem folytattam az úszóleckéket. Mégis megtanultam úszni egy utcabeli barátom, Szabó Pityu „tündérparti fiú” jóvoltából. Ő ugyanis rávett, hogy vízen úszó parafakereszt segítségével, illetve abba kapaszkodva kövessem őt a mély vízbe. Átúsztam a mély vizet elválasztó korláton, és a keresztet fogva, lábtempókat csináltam. Ekkor a barátom váratlanul elvette a keresztet, és azt egyre előbbre tolva, utána kellett úsznom, hogy elérjem. Ez a kényszerűség bátorságot adott az úszáshoz, és egyszerre csak azt vettem észre, hogy megtanultam úszni. 1928-ban Nagy Péter egyik rokonának lett szüksége a Bartakovics utcai lakásunkra, és mi elköltöztünk a Heller-házba a Györgyényi (most Beloiannisz) utca 7- be. Ez a saroklakás ugyan modernebb és összkomfortosabb volt a Bartakovics utcainál, nekem mégis hiányzott a tágas, kertes udvar és a mesébe illő, szép emlékű Tündérpart közelsége. Aki ma Egerben a Tündérparton, vagy a Bartakovics utcában jár, el sem tudja képzelni, hogy ez a környék 60—70 évvel ezelőtt milyen boldog gyermekkort biztosított az ott lakó gyerekeknek. Dr. Kozma Antal aranydiplomás bölcsészdoktor Múltbeli portyázásunk során számos kiválósággal találkozhatunk, olyan egyházi férfiakkal, olyan nagyszerű művészekkel, akik hittek abban, hogy életük csak akkor válhat tartalmassá, ha mások javára is munkálkodnak, lankadatlan szorgalommal vetik a holnap magjait. Bemutathatjuk fénylő tetteiket, bepillanthatunk gondolkodásmódjukba, érzékeltethetjük vágyaikat, jó szándékú tévedéseiket, elidőzhetünk küzdelmes pályájuk jellegzetes állomásainál. Az összképből azonban hiányzik a kisember, azok táborai, akik nem születtek rendkívüli dolgokra, akik mégis a történelmet formálták, méghozzá a krónikások által fel nem jegyzett, senki által nem magasztalt helytállásukkal. Lépjenek most ők az Idő függönye elé, kezdődjék az a „játék”, amelyben ők az igazi főszereplők! 1 Válasszunk egy olyan házat, amelynek lakóiról semmit sem tudunk. A színhely is jelképes: a Ketrész utca. Ez kívül esett a valaha megerősített nevezetes Makiári kapun. A nevét se véletlen kapta, ugyanis itt húzódtak a püspöki gyümölcsös, zöldséges kertek, s a titulus az errefelé serénykedőknek állított emléket. 2 A 3-as szám alatti egyemeletes későbarokk épületet a XVIII. század második felében emeltették. Állítólag — erre persze sehol sincs bizonyíték — egy kötélverő mester szánta magának ezt a tetszetős hajlékot. Nem lehetett szegény, mert a méretek módos gazdáról árulkodnak, olyan emberről, akinek sosem volt üres a pénztárcája. Különben miből tellett volna ekkora családi fészekre. S a többiek? Róluk se szól a fáma, így hát legyenek ők is — meggyőződésünk hogy nem tévedünk — szorgos kétkezi munkások, az egyik vagy másik céh tagjai. 1 Képzeljük el, jelenítsük meg csak első látszatra egyhangú hétköznapjaikat. 4 Jövőjüket valamennyien a céhrendszerhez kötötték. Mai szemmel nézve szigorú reguláknak kellett engedelmeskedniük, cserébe persze megkapták a valahová tartozás, a védettség, a biztonság semmi mással nem pótolható tudatát. A kötelmeket elsősorban az idetelepült német iparosok örökítették afféle kemény hagyatékként. Valamennyien gyökeret vertek, otthonra leltek, s később már csak nevük hangzása sejtette, hogy messziről érkeztek. A regulákban több az azonos mint a különböző. Tulajdonképpen egyfajta, hasonló hangzású kitételeket rögzítenek a csizmadiák, a szűcsök, a kovácsok, a kerékgyártók, az ácsok, a kőművesek, a kőfaragók, a bodnárok, a takácsok, a szabók, a tímárok, a gombkötők, az üvegesek, a borbélyok. Ezeket olyannyira komolyan vették, hogy nemcsak a Város mindenkori földes- ura a nagyhatalmú püspök erősítette meg, hanem maga az uralkodó is. 5 Az első figyelmeztetés a vallás tiszteletét hangsúlyozta. Ezzel a témakörrel foglalkoznak a nyitányként szereplő pontok. Tetszett nem tetszett, ezt el kellett fogadni, legalábbis látszatra. Vasár- és ünnepnapokra megvolt az elfoglaltság. Ilyenkor a mesterek és a legények díszbe vágták magukat, és elmentek a Szent Mihály templomba misét és prédikációt hallgatni, nehogy hibádzzék lelki épülésük. Gondoltak azokra is, akik eredendően renitensek, s a kákán is csomót kerestek. A csizmadiák 1695-ben úgy határoznak, hogy az ok nélkül hiányzók büntetésként 1 font viasz- szal „adóznak”. A kőművesek, az ácsok és a kőfaragók már nem természetbeni juttatást szabnak meg, megelégszenek azzal is, fia az érintettek a zsebükbe nyúlnak. A „felelőtlen” mesterek 20—40, a legények pedig 10—20 krajcárt róhatnak le. Ha sajnálják ezt a summát, akkor elővigyázatosabbak lesznek, s ott sorakoznak a reggel hét órai * szertartáson. A németek a jezsuitákhoz, a tótok a minoritákhoz jártak. Ha valaki azt hinné, hogy ritkán adódtak ilyen alkalmak, akkor jókorát téved. A polgárok odarendeltettek a különböző körmenetekre is, amelyek bizony bőven akadtak. Ha valaki unatkozott, igyekezett jóképet vágni, mert mindenki figyelte a másikat, az ájtatosság ugyanis nem tartozott a leggyakorlottabb erények közé. A szenvedő alanyok legfeljebb azzal vigasztalták magukat, hogy egy oltalmat nyújtó erős szervezethez tartoznak, amelyre mindig számíthatnak. Nos, ebben volt igazság, mert például mentesítette őket a kontárokkal való rivalizálástól. Az ilyeneket a céhek makacsul üldözték, s ha mégis porondra léptek, lecsaptak rójuk, lefoglalták szerszámaikat is. Persze a közösség tagjaitól is színvonalas munkát kívántak. Ha csak ennyi lett volna a tiloslista! Ezen az oldalon azonban seregnyi tétel sorakozott. A ma polgára saját maga osztja be az idejét, s hajnalba nyúló éjszakákon Rég volt hétlc
