Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-31 / 257. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. október 31., szombat EGYSZER LETT Két színész a pódiumon Furcsa kérdés mocorog bennem: mennyivel lehet nehezebb a színész dolga olyankor, amikor magára ha- gyatottan, egyedül néz szembe a közönséggel több negyedórán át? Mert ez történik az úgynevezett pódiumelőadásokon. Olyankor magányosan vagy legfeljebb még egy társával ítéltetik arra, hogy megnyerje magának a nézőt, hogy elszórakoztassa, olyan élményekben részesítse, amelyek a függöny lehullása után is még sokáig vele maradnak. Nem irigylem ilyenkor a művészt. Nem irigyeltem Schütz llát és Sztankay Istvánt sem, akik párosán jelentek meg Gyöngyösön a helyőrségi klub színháztermében. Műsoruknak ezt a címet adták: Egyszer lesz, hol nem volt... Nem szokványos cím, az kétségtelen, de még így utólag sem fogtam fel, miért pont ezzel a cégérrel látták el programjukat. Egyszer lesz, egyszer lett... ? ök — lettek. Az előbbi morfondírozást folytatva: az a sanda gyanúm, hogy az ilyen szereplések valamiféle pótcselekvéseknek tekinthetők. Pót úgy is, hogy az „igazi” szerepeket, illetve az „igazi” színházat helyettesítik. Lehet azokat bármi más egyébbel helyettesíteni? Aztán az is mocorog bennem, hogy az ilyen pódiumelőadásnak a műsorát, az egyes darabjait sem lehet könnyű összeszerkeszteni. Rendezni pedig . .. ! Csakugyan: miért nincs rendezője az ilyen előadásoknak? Hiábavaló kérdések. Az okok közül elég sokat lehetne kapásból felsorolni. Pedig egyáltalán nem lennének az „egyszemélyes” vagy a „kétszemélyes” színházak kát ára, ha volna szerkesztő, volna rendező, volna dramaturg, volna . .. Volna? Miből? Ahá, a pénz...! De idáig már ne menjünk el a eszmefuttatásban. Aggodalmasnak tetsző megjegyzéseim talán arra is rávilágítanak, milyen helyük van a „pódiumoknak” a mai színházi élet keretében. Ami a gyöngyösi előadást érinti: könnyed időtöltést ígért, két kedves, jó nevű, kiváló képességű színész játékát kínálta néhány negyed órára. Aki ezzel a várakozással ült be a helyőrségi klub színháztermébe, nem is csalódott. Aki pedig mást képzelt el, az magára vessen. A két művész játszott, olykor játszadozott a pódiumon. Voltak nagyon kedves perceik, voltak megható pillanataik, voltak szívszorongató jeleneteik: mindez egy eléggé tarkára vett ösz- szeállíiásban, olykor az esetlegesség veszélyét is magában hordozva. A „nagyérdemű” kedvére válogathatott, ami azt is jelenti, hogy mindenki megtalálhatta a magának legkedvesebbnek tartott műfajmorzsákat. Mert — ne kerteljünk kimondani — a két művész annyira á szívéhez nőtt a magyar közönségnek, hogy sokan betelnek azzal, ha karnyújtásnyira kerülhetnek hozzájuk, ha a szemük előtt jönnek-mennek a színpadon, ha valóságos testi jelenlétükben „bolondoznak”, „rendetlenkednek” rakoncátlan gyerekek módjára. Mert az ilyen „pódium” mégis másabb, mégis meghittebb, mégis családiasabb, mégis csak lezserebb, közvetlenebb, tehát olyat is megengedhet magának, amit máshol és máskor aligha lehetne megengedni. Ez a „magunk között vagyunk” hangulat jellemezte a gyöngyösi fellépést, ami sokszor derítette jókedvre a közönséget. A műsor derűs nerceket ígért, és nem is maradt adósa ezekkel a kellemes percekkel senkinek. (gmf) Andrej Tarkovszkij utolsó levele Az érdekes emberek, igazi tehetségek sorsa mindig izgatja az olvasót. Andrej Tarkovszkij, a néhai szovjet filmrendező nemcsak érdekes egyéniség, de méltánytalanul mellőzött, tragikus sorsú művész is volt. Tehetségét nem bontakoztathatta ki igazán, mert a filmművészet irányítóinak szemében élete végéig „fekete bárány” maradt. Olyan remekművek kerültek ki alkotói műhelyéből, mint az Andrej Rubljov, a Stalker, Nosztalgia, Solaris stb., mégsem dolgozhatott nyugodtan, nem valósíthatta meg rendezői álmait, mert a filmes szakma vezetői lehetetlenné tették érvényesülését. Sőt, külföldi tartózkodása idején, amikor súlyos betegsége megakadályozta hazatérését, a hazaáruló, disszidens bélyegét sütötték rá. Még apjával, a nagy tekintélyű költő, frontharcos Arszenyij Tarkovszkijjal való kapcsolatát is igyekeztek megrontani, aki felelősségre vonta fiát külföldön maradása miatt. Amikor Andrej Tarkovszkij válaszolt apjának, még maga sem gondolhatta, hogy ez élete utolsó levele. A rendező váratlan halála után rokonok kérték az Ogonyok című folyóirat szerkesztőségét, hogy közölje a művész utolsó, apjához írt sorait, amelyek választ adnak több, az olvasók előtt eddig tisztázatlan kérdésre. A levél megírásakor Tarkovszkij Rómában tartózkodott. 1982. márciusában utazott hivatalos engedéllyel Olaszországba, egy olasz—szovjet kooprodukciós film elkészítésére. Később kinn tartózkodási engedélyét meghosszabbították. 1984. júliusában Párizsban egy sajtótájékoztatón bejelentette, hogy addig szándékozik külföldön maradni, amíg elkezdett munkáját be nem fejezi. Ám gyógyíthatatlan betegsége megakadályozta tervei megvalósítását. Nem érhette meg azokat a pozitív változásokat sem, amelyekre egész életében vágyott. Egy letisztult, a művész alkotói szabadságát biztosító légkörről álmodott, olyanról, ami a mai szovjet művészeti életet jellemzi. A levél a hazája és szerettei után vágyódó ember vívódásait is az olvasó elé tárja, de más tanulságos gondolatokat is megfogalmaz. „Drága apám! Nagyon elszomorít, hogy úgy érzed, a „száműzött” szerepét vállaltam magamra és elhagyni készülök hazámat. Nem tudom kinek áll érdekében így értelmezni azt a nehéz helyzetet, amelyben vagyok, a Goszkino vezetőségének ellenem folytatott üldözése jóvoltából. (...) Talán nem gondoltál rá, de a szovjet filmművészetben eltöltött több, mint húsz év alatt mintegy tizenhét évig munka nélkül voltam. .. A Goszkino nem akarta, hogy dolgozzam! Végig üldöztek ez idő alatt. Cannes-ban aztán betelt a pohár, ahol mindent elkövettek, hogy ne kaphassak díjat (végül hármat is kiérdemeltem) a Nosztalgia című filmemért. Ezt az alkotásomat a legmesszebbmenőkig hazafiasnak tartom. Kérj engedélyt, hogy megnézhesd és mindent megértesz, hiszem, hogy egyet is értesz majd velem ...” A Majakovszkij húszéves munkásságát bemutató kiállításra kollégái közül senki sem ment el. A költő ezt olyan kegyetlennek és igazságtalannak érezte, hogy egyes irodalomtörténészek szerint ez az eset lett egyik meghatározó oka öngyilkosságának. „Az én 50 éves jubileumomra nem készült kiállítás, de még egy hír vagy méltatás sem jelent meg a filmszakma lapjában, pedig ez rendszerint „kijár” a filmszövetség tagjainak. Ez az apróság — sok egyéb mellett — mind megalázó számomra. Te ezekben a dolgokban nem vagy járatos. Egyébként egyáltalán nem akarok hosszú ideig távol maradni. Ütlevelet kérek a hivatalos szervektől Larisza, Andr_ jusa .. . (Tarkovszkij felesége és fia) és a magam számára, amely lehetővé teszi hároméves külföldi tartózkodásunkat, hogy megvalósíthassam titkos vágyamat: színpadra vigyem a londoni Govent Dardenben a Borisz Godunovot és megfilmesítsem a Hamletet. A Goszkino- hoz már elküldtem a kérelmemet, de választ nem kaptam. Meggyőződésem viszont, hogy a kormány engedélyt ad majd e munka elvégzésére és Andrjusáék kiutazására, akiket már másfél éve nem láttam . .. Ami hazafias érzelmeimet illeti, nézd meg a Nosztalgiát (ha megmutatják neked), s nem vonod majd kétségbe hazaszeretetemet. Meggyőződésem, hogy minden jól végződik majd, itt befejezem a munkát, s mielőbb hazautazom Moszkvába, hogy megölelhesselek téged és a barátokat, még akkor is, ha ott (bizonyára) munka nélkül maradok. Számomra ez nem lenne újdonság. Biztos vagyok abban, hogy a kormány nem fog visszautasítani. (Ellenkező esetben rettentő botrány lesz. Ne ad1 isten, nem akarom. ezt jól tudod te is.) Nem vagyok disszidens, művész vagyok, aki a szovjet filmművészet gazdagításához. hírnevéhez nagyban hozzájárult. Ügy érzem, nem tartozom az utolsók közé ... Több valutát kerestem az országnak, mint sokan mások. Ezért nem hiszem., hogy igazságtalanok lesznek velem szemben. Én szovjet művész maradtam, az is leszek, bármit is mondanak azok, akik engem külföldre „kényszerítettek”. Forró szeretettel csókollak, erőt, egészéget kívánok. A mielőbbi viszontlátásra: a te boldogtalan, szenvedő fiad Andrej Tarkovszkij P. S.: Lara is üdvözöl. Róma, 1983. IX. 16.” Telix Medvegyev nyomán Ogonyok, 1987. május 21. szám. Dr. Lénárt Attila az SZKP KB Társadalomtudományi Akadémiájának aspiránsa CSEH TAMÁS: MÉLYREPÜLÉS Víz a sivatagban Elismerésre méltó, hogy az egri főiskolán már a máu sodik olyan társulat alakul, amely fontos kulturális tevékenységet vállalt magára. A tavaly indult Agria Kör után az idén az Oázis Klub is megkezdte munkáját. Ez utóbbi harmadéves népművelés szakos lányokból áll, s az ő jóvoltukból láthattuk Cseh Tamást is hétfőn este a nagy előadóban. Elgondolkodtató, hogy az oázis név megfelelő-e ehhez a produkcióhoz, hiszen a Csen- gey Dénes által írott Mélyrepülés című műsor a szó klasszikus értelmében nem nyújt felüdülést. Ellenben mindenképpen vizet ad az arra szomjazónak egy olyan sivatagban, amelyben csak a tarisznyájában lapuló tojáslikőrt kortyolgathatja a vándor. Cseh Tamás felett nemigen járt el az idő. A főiskola pinceklubjába vezető folyosón látható néhány korábbi képe amelyek szintén itteni előadásán készültek. Ugyanez a fanyarkás, kis zavart- ságot tükröző mosoly látszik az arcán, mint amikor most fellépett a dobogóra. S a dalok hangulata sem igen változott, beigazolódott a kétely: Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen” — ahogy ő énekelte. Azóta már talán húsz év is eltelt, s Cseh Tamás mindenkori hangulatjelentései most is aktuálisak, le sem kell porolni őket. A Mélyrepülés azzal együtt, hogy emlékeztet a Beremé. nyi Géza'korszakra, tovább is lép, hiszen megjelennek a korábbi hősök: Désire, Ács Mari, Lee van Cleef és Benke, de az új főszereplőt már Nováknak hívják, s társaival együtt azon igyekszik, hogy Magyarországot felemeljék a szó konkrét értelmében néhány méterrel magasabbra. Ők azonban a reformőrszoba foglyai és nem boldogítja őket, hogy az az egy ház, amelyet végül is engedélyeznek, valóban felszáll. Így aztán a visszahulló Novák próbál is szakítani életével, de bármerre ment, mindig csak a Jégvirág presszót találja, ahonnan a barátok hívogatják. Nincs menekvés, a súlyos keresztet cipelni kell a vállunkon. Legfeljebb annyit tehet Novákunk, hogy nem énekel többé, s igyekszik a maga ura lenni. A száraz történet is mutatja, hogy kiábrándult, de a valósággal mélyen átitatott műről van szó. Éppen ezért, s azzal együtt, hogy egy kimagasló művész tolmácsolja, nem érezzük azt, hogy ez előadás, csak any- nyit érzékelünk, hogy egy negyvenes férfi elmond nekünk valamit a világról. Valamit, amit mi nem tudunk, vagy nem merünk megfogalmazni. A haza, a magyarság iránti mély felelősségérzet pendül meg a húrokon, s szólal meg Cseh Tamás hang' ján. Egy olyan helyzetben, amikor — ahogy ő mondja —: Ha mozdulunk, tévedünk, ha pihenünk elkésünk. De van, amit már ő és alkotótársa sem képes szöveggé formálni. Ez a szabadság dala. Dallama egyszerű: tarararam-tarararam. Aki hallotta, fel tudja idézni. aki nem az gyorsan kérjen meg valakit, hogy dúdolja el neki. Az lenne szép, ha mindenki megtanulná fütyülni ... Kovács Attila Tiszadobi halászház a sóstói skanzenben Cjabb épülettel gazdagodott a Nyíregyháza—sóstói falumúzeum. A Tiszadobon épült halászházak egyikét, a kamrából, pitvarból és lakószobából álló régi épületek egyikét mentették át, építették fel a skanzenben. Képünkön: a lakószoba egy részlete (MTI-fotó: Oláh Tibor felv.) Mindennapi nyelvünk A címben idézett jelzős szerkezetet ebből a szöveg- részletből emeltük ki: „Érzékelek némi óvatos késleltetést, spétreakciós kivárást a tanulmánykötet megjelentetésében” (Élet és Irodalom, 1987. júl. 24.). A szű- kebb szakmai körbe nem sorolható olvasók nagyobbik fele azonban aligha „érzékeli” egyértelmű közlésformának a kiemelt és postára tett nyelvi képletet. A spétreakciós jelzőt a szakmai zsargon kifejezésének érzi, a kivárás divatszó jelentéstartalmát és használati értékét pedig a túláltalánosítás eszközének tartja, még akkor is. ha feltételezi, hogy a két nyelvi formának a szövegben közük van egymáshoz. A kulcs szerepét a spét és a kivárás szóalakok játsszák. A sajtó rendszeres olvasói éppen napjainkban találkozhatnak olyan szövegrészietekkel, amelyekben a német eredetű spét (késő, kései, későn, késés) kapott közlő, kifejező szerepet: „Csak spét' tel vettem észre, hová kerültem” (Cserhalmi vallomása: Film, Színház, Muzsika, 1986. 45. sz. 6. 1.). — .„Sinkónak apró, ravaszul elhelyezett spétjei már-már modorossá kezdenek válni” (Magyar Hírlap, 1987. máj. 23.). — „A szakma, a honi színművészet mindig késéssel vesz tudomásul mindent” (Magyar Nemzet, 1987. aug. 29.). A spét szóforma jelentésárnyalatainak magyar megfelelői segíthetik az olvasót abban, hogy a spétreakciós kivárás jelzős szerkezet sajátos mondanivalóját megérthessék. Annál is inkább, mert gazdasági, politikai és társadalmi életünk jelenségeivel, történéseivel kapcsolatos közlésekben gyakran hallhatjuk és olvashatjuk ezeket a nyelvi formákat, kifejezéseket: késik, késlekedik, késedelmeskedik, kése' delmes, késve, megkésik, megkésve, késésben vagyunk stb. Ebbe a rokonértelmű jelentéskörbe vonhatók a bizalmas nyelvhasználatból átkerült csúszás, elcsúszás szóalakok is. Különben a késik ige a jelentésárnyalatokat elősegítő igekötők révén egyre változatosabb szerepkörben jelentkezik mai nyelvhasználatunkban: megkésik, elkésik, lekésik stb. A kivárás, kivár szóalakok jelentés- tartalmában és használati értékében is benne rejlik a tudatos késleltetés, késedel- meskedés szándéka. A vár igéhez kapcsolódó igekötők: elvár, megvár, kivár, elvárás, megvárás, kivárás gyakori kifejező eszközök mindennapi szóhasználatunkban. Az elvárás és a kivárás nem éppen a legmegfelelőbbek gyakori és felesleges divatszói szerepükben. Jól teljesíti szerepkörét a kivár ige pl. ilyen szöveg- összefüggésekben: várd ki a végét, kivárta a legalkalmasabb pillanatot a gyors és határozott cselekvésre. De a színtelen és közhelyszerű megfogalmazás példáját érzékeltetjük e feleslegesen ismétlődő szövegrészletben: A csatár kivárt a góllövéssel, kivárt a beavatkozással stb. S végül: a spétreakciós kivárás nyelvi forma szervesen illeszkedik bele ebbe a sorba: láncreakciós, dacreakciós folyamat, viselkedés, válasz. Jelentéstartalmát és használati értékét egyértelműbbé teszi az a háttér, amelynek érzékelésére felhasználták ezt a jelzős szerkezetet. Az sem véletlen, hogy a közleménynek ezt a címet adták: Jelentések szövevénye, s arról a kiadványról számol be a szerzője, amely az Állami Áruház című, az ötvenes évek egyik jellegzetes operettjének 1977- es budapesti előadásával és fogadtatásával foglalkozó tanulmányokat tartalmazza. A megfelelő idő- és szemléletbeli eltolódások, ha úgy tetszik, kivárások adták az alapot a spétreakciós kivárás nyelvi forma felhasználására, még akkor is ha a szakmai zsargoníz nagyon is érződik rajta. Dr. Bakos József „Spétreakciós kivárás...?”
