Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-31 / 257. szám

Földünk második legnépesebb országa, a.- aktív el nem kötelezett politikát folytató India az Eurázsia testéből az Indiai-óceánba nyúló szubkon- tinensen helyezkedik el. A maga 7(1« millió lakosával naponta kénytelen szembenézni a ;i század hajnalának még mindig meglévő kihívásával: enni kell adni az embereknek. S ez a

nagyon egyszerű állítás az ország mindennapjainak legfőbb meghatározója! Bombay 8, Calcutta 10 és Delhi (» milliós nagyvárosai sajnos nagyon csekély munkaalkalmat tudnak nyújtani. Az elektromos energiát szolgáltató atomreaktor es a több évszázados elmaradottsággal földet művelő parasztmilliók éppúgy hozzátartoznak ennek az agrár-ipari országnak a valóságához, mint a meg-megújuló vallási és etnikai zavargások, egyes tagországok elszakadási törekvései. Mahatma Gandhi századunk elején megfogalmazódott álmainak java része ugyan valósággá vált, azonban e soknemzetiségű ország bőven hagyott magának tennivalót a következő évezredre is.

Székely Tamás képriportja

L

átsz valamit?

— Nem ... Elmászkált valahová.

— És ha még alszik?

— Ilyenkor már nem alszik. Március van. emlékezhetsz...

Az asszony nem válaszolt. Az emlékeit élesztgette magában. A férfi is utánagon- dolt, jóllehet ő teljesen biztos volt a dolgában. Aztán elmosolyodott. — Én már látom Tóbiást.

— Hol?! — Az asszony közelebb lépett a kerítéshez, régimódi cérnakesztyűbe bújtatott apró kezével belekapaszkodott a piszkos dróthálóba. Hunyorgott, majd a fekete bőrretikülben kezdett kotorászni.

— Mit keresel?

— A tévészemüvegemet. Véletlenül nem te ... ? — De már meg is volt, feltette az orrára a félszárú ócskaságot. A férfi kis fintorral nézte az asszony igyekezetét, majd az ujját beállította egy bizonyos irányba.

— Ott, ahogy mutatom. Ahol az a nagy kavics vagy mi hever, a víz mellett... !

— Az nem Tóbiás! Az egy másik kavics. — Ejnye, hogy nem látod! Olyan kavics nem létezik. Látom a lábát is ... !

Az asszony erőlködött, feljebb nyomta a csúszni kezdő szemüveget, majd ismét csak rossz irányba nézve, picit slkoltott.

— Látom... Megy! Most indult el...! — Hiszen egészen .másfelé nézel! — dü- hösködött a férfi. — Mindig mondom, hogy írass újat.,

Közben az asszony arcára átszellemült mosoly telepedett. Picit megnedvesítette az ajkát, még közelebb vitte arcát a drótokhoz, s alig hallhatóan nyögdécselt. Hirtelen a férfi is meglátta, amit az asszony.

— Egy Tóbiás! De az a másik is ott van. Arrébb vagy másfél méterre.

— Nekem egy is elég — suttogta az asz- szony. Aztán, hogy arrébb vitte a tekintetét, megrezzent. — Csakugyan! Ott a másik. Az a nagyobb ... ö is megy. Látod?

— Látom — dünnyögte a férfi. — Most meg mind a kettő áll.

— Méláznak.

— Így szokták.

Némán bámultak a drótok hálókockáin befelé. A férfi nekitámasztotta tenyerét nagy óvatosan a piszkos kerítésnek, aztán cigaretta után kezdett kotorászni a zsebében.

— Rá ne gyújts itt nekem! — szólalt meg az asszony, anélkül, hogy ránézett volna.

— Honnan veszed, hogy rá akartam gyújtani?

— Ez a másik, ez teljesen olyan, mint a mi Tóbiásunk... — S nem törődött a férfi bizonytalanná vált mozdulatával, ahogy a zsebéből előszedett gyújtót a levegőben tartotta, teljesen célját tévesztetten. A tollakat libegtető vizet nézte, s a rajta átvezető apró hidat. Amolyan kacsa-méretű és teknőc- rr.éretű híd volt. A kacsák ricsajoztak, egy mandarinréce éppen lebukott a víz alá,

csak kúpos hátsó része állt ki a mocskos léből.

— Piszkos a víz — állapította meg. — Nálunk Tóbiás a kádban lubickolt.

— Jó kis helye volt — sóhajtott mélyet az asszony, de a szemét le nem vette a két mozdulatlanná vált teknőcről. — Ez a sok- liba vagy mi, ezek biztosan zavarják őket. Tóbiás nem volt ilyen ricsajhoz szokva.

— Csak a Zsuzsi háborgatását kellett elviselnie.

— Persze. De őt szerette ... Istenem! — Elhomályosodott a tekintete, maszatossá vált kesztyűjével a szeméhez nyúlt.

— Vigyázz, a kesztyűd... ! Piszkos lett — mondta a férfi.

— Mindegy ... ! Emlékszel, amikor Zsuzsi rá akart állni Tóbiás hátára? Az meg tűrte.

— Hát el nem szaladhatott

___

E

zen elgondolkoztak egy csöppet. Nézték a két moccanatlan teknőst, a homokos, ba- romfitrágyás kis tisztásokat, a köveket, a rönköket, és a rajcsúrozó kacsákat. Nagyon szerették volna, ha a kettő megy még egy kicsit. Jó sokára az asszony sóhajtott.

— Nem moccan.

— Mélázik. Soká tart, amíg abban a kicsi fejben megterem valamiféle gondolat.

— Napozik.

A férfi felnézett az égre, a csupasz ágak fölött tejfehér párák vibráltak, épp csak sejteni engedték, hogy valahol odafönt süt a nap.

— Hiszen nem is süt — állapította meg végre.

— Csak ellenkedj! Tudom, azt szereted a legjobban, hogy énvelem ellenkedj.

— Igaz — lett engedékeny a férfi —, az infrasugarak átjönnek az ilyen vékonyka felhőn. Így tavasszal az infra .a fontos.

— Hova pakoltad el? — fordult hirtelen feléje az asszony, ö nem értette, mit akar tőle. csak pislogott. — Hiába beszélek én neked, te mindig csak pakolsz! Aztán, ha kell, hiába keressük.

— De hát mit pakoltam el már megint, az istenért?!

— Az infralámpát! És ha jön Zsuzsi? Hogy egy kicsit felkapcsoljam neki? Kereshetem! Mert te el méltóztattál felejteni, hova raktad.

A férfi nagyot nyelt, pislogott, majd kínosan megkereste pillantásával Tóbiást. Nézte mereven, bűvölte, hogy meginduljon. Aztán nem bírta mellében a keserűséget.

— Te is tudod, hogy Zsuzsi nem jön . .. !

— Hallgass! — sziszegett rá hevesen az asszony.

— Egyelőre legalábbis — próbálta menteni a helyzetet.

Sajnálta nagyon, hogy eljárt a szája, de az sem lehet, hogy mindig mindent magába nyeljen. Az ábrándvilágnak is vannak határai, aminél beljebb nem szabad merészkedni. — öt év, hisz tudod... — Már csak három, persze. De addig nem jöhetnek.

— Akkor is! Kibírhatatlan, hogy mindent elpakolsz.

— Menjünk? — kérdezte a férfi később csüggedten. Az asszony nem felelt, dacosan nézett befeilé a dróthálón. A férfi vigasztalni kezdte: — Nyugodj meg, ott infralámpá- juk is van. Van nekik mindenük, ne féltsd te őket. Zsuzsi akkor napozik, amikor akar. Ott már van ez a szolárium is, vagy minek mondják. Majd levélben (megkérdezzük, van-e már nekik. Mérget veszek rá, hogy van ...

— Nézd. megiramodott! Azt nézd meg! Csak beszélsz itt, ahelyett, hogy Tóbiást figyelnéd.

A teknőc valóban nekilendült. Furcsán kalimipált böte lábaival, a páncélja billegett.

— Hogy kopogott a hasa a parkettán! Emlékszel? Ha járt-kelt, hallottuk hova igyekszik.

— Megkülönböztető jelzéseket Használt — mosolyodott el a férfi. — A fiad szerint legalábbis.

— A te fiad is — hümmögötl enyhe szemrehányással a hangjában az asszony. Már kiégett a keménység a sokszor elpattintott szónyíl hegyéből. Ahányszor ők ézt az egymásvádolást már végigcsinálták! A te fiad elment! A té fiad elvitte az unokát! Éppen, hogy a te fiad! Én nem mondtam neki, hogy elvigye! — Ebh, semmi értelme ....

Már csak magukban beszéltek. Egymásnak minek mondták völna? Érezték, hiábavaló itt minden szó. Már elhagyták a Szigetbejárót. a híd dübörgött alattuk, amikor az asszony megszorította a férfi karját.

— Sose kérdeztem . . . Nem akartam tudni .. . Megmondanád, mit csináltál vele?

— Kivel mit csináltam?

— Tóbiással.

— Mikor? — tette az értetlent, de tudta, mire kíváncsi a felesége.

— Amikor meghalt...

Várt egy kicsit, nem tudta, hogyan mondja. Amikor felfedezték, hogy téli álmából nem akar feléledni Tóbiás, megpiszkálták a lábát, aztán a fűkockába fúrt üreg száját, majd ő egy pálcikával elkaparta Tóbiásra a rögöket. Szinte teljesen ki volt száradva a teste.

A felesége felzokogott, és szédülve kiment a fürdőszobából, ő akkor óvatosan egy nyaláb újságba bugyolálta a könnyű kis szarumaradványt, leóvakodott :a lépcsőn, és valami kába szédületben belesüllyesztette a csomagot a kukába.

— Hova temetted el? — sürgette az asz- szony.

Hirtelen ingerültség fogta el.

— Hova?! Hát a kukába!

— A kukába? Tóbiást?! Csak úgy fogtad, és egyszerűen ... ? — Az asszony szemébe mélységes bánat és csalódottság telepedett. Ó hirtelen elrestellte magát.

— Ugyan! Csak nem képzeled, hogy csak úgy?! — s közben belül rettentően égette a szégyen, hogy bizony: csak úgy. — Először is — kutatott kínos igyekezettel valami kegyes hazugság után —, mivelhogy nem állt módomban gödröt ásni a körúti flaszterba. de még a lépcsöházban sem ...

— Mit hülyéskedsz?!

— Várd ki a végét! Tudod, az ailsó fiókban' ott van az a sok papiros... Elővettem egy Omniás zacskót, előbb abba, aztán egy nagy Arany mokkásat. .. Szóval, ahogy Attilát: előbb ezüst, aztán arany koporsóba.

— Aha — derült boldogság az asszony arcára —, előbb ezüst-, aztán aranykoporsóba Igazán rendes volt tőled. Nem is értem, miért nem mondtad el soha ...

' — Nem akartam feleslegesen fájdítani a szíved.

— Kedves vagy . . . Igazán kedves .. .

Később aztán, ráncos kis arcát a másikra

emelve, átszellemült mosoly kíséretében mondta:

— Ugye, abból .a zacskóból kimászha- tott. . . ? Szépen kiballagott a Szigetre, mert hallotta, hogy ott van a családja, a többi Tqbiás... Jobb neki így. Mi meg akkor mehetünk ki meglátogatni, amikor éppen kedvünk tartja. Igaz?

I

gaz — motyogta a férfi, és magához szorította a másik súlytalan karját. De akkor már a házukhoz értek, otthon voltak.

CSONTOS GÁBOR:

T öbiös