Népújság, 1987. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-27 / 253. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1987. október 27.. kedd GROSS ARNOLD KIÁLLÍTÁSA EGERBEN Színes tinták álmodója Egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a Képcsarnok Vállalat Egri Rudnay Gyula Termében, olyan sokan voltak kíváncsiak Gross Arnold kiállításának megnyitójára. A falra akasztott színes grafikák nyomban gazdára találtak az utolsó darabig, a népszerűség újabb jeleként. Hosz- szú sorban álltak azok. akik dcdikáltatni akarták meghívójukat vagy a híres Gross-albumokat. I Ö többnyire nem elégedett meg az aláírással, pici rajzzal is díszítette emléksorait. ■Pr l Rendíthetetlen türelemmel dolgozott és ugyanígy várakoztak rajongói is. A megnyitó után először e szeretet okairól kérdeztük neves képzőművészünket. — Én a műveim iránt megnyilvánuló érdeklődés magyarázatát a művészei jelenlegi helyzetében látom — válaszolta. — Nagyon eluralkodott a tragédiák részletező bemutatása, és a nagyközönség számára érthetetlen vagy nagyon nehezen befogadható művek tömege szüleit. Az emberek többsége viszont nem ilyen képet akar a szobája falán látni. Ha a világban nem mindig találja, legalább az otthonában szeretné megteremteni a harmóniát. Ügy vélem: nekünk, művészeknek egy kicsit orvosoknak is lennünk kell ebben a tépett idegzetű világban. Én egyfajta gyógyszernek tartom a képeimet, és talán az emberek is így érzik. — Ezért fordulnak tehát az ön elvarázsolt fáihoz, virágaihoz, madaraihoz és emberkéihez. Itt Egerben is kiállította a Kék álmok városa című rézkarcát, mely a budapesti belvárost ábrázolja, de tündérvilággá alakítva, ahogy csak Gross Arnold láthatja. — A költők átlelkesítik a hétköznapi nyelvet. Mi ugyanígy cselekszünk a képi valósággal: a magunk szűrőjén átpárolva rögzítjük műveinken. — Az öné különlegesen működik: minden gonoszságot, csúfságot, esetlegességet eltüntet és harmóniát mutat nekünk. Ahogy Horváth Gyula színművész mondta köszöntőjében, legrejtettebb álmaink és vágyaink „harmatos épp jeit" láthatjuk viszont az ön képein. Valóban ennyire képes figyelmen kívül hagyni a hétköznapokat, a tragédiákat, a századvég zaklatottságát, feszültségeit? — Ez a kívülállás egyre nehezebb számomra. A stílusomat a hatvanas években egy más társadalmi és kulturális légkörben alakítottam ki, és manapság egyre inkább úgy érzem, bizonyos mértékig váltanom kell. Az útkeresés időszakában vagyok most, a régi grafikáimat rajzolom át, pici figurákat, csillogó ásványokat telepítek a képeim előterébe. Egyfajta diapo- ráma ez, nincs rá még nekem sem. pontos szavam. Nagyon foglalkoztat egy terv: szeretném elkészíteni vasúti terepasztal formájában a Kárpát-medencét. Meglenne rajta a Balatontól az Országházig, az északi és keleti erdőségekig minden, pici vonatok pöfögnének a síneken. Csak az a probléma, hogy nagy területre lenne szükségem ehhez, így egyelőre nem tudom, hogyan valósítsam meg. — Még mindig mer játszani. Sokan annak tulajdonítják művei különleges légkörét, hogy boldog gyermekkora világából merit máig erőt. — Nem hiszem, hogy lényegesen különbözött volna a gyermekkorom a kor- társamiétól, sőt olyan rossz tanuló voltam, hogy a középiskolában több tantárgyból is bukás fenyegetett. Nézze, én mindig magamat rajzolom. Sok picike Gross Arnoldot helyezek egy harmonikus, békés, emberi léptékű világba. A madarak, a virágok, a fák, az aprócska emberek itt a képeken: ez mind-mind én vagyok. „Színes tintákról álmodom” idézte a megnyitón Horváth Gyula Kosztolányi <Dezsőt. Gross Arnold ezt fordítva teszi: álmaiból alkot valóságot színes festékeivel. Koncz János örökzöld tanulságok Vallásos hangoltságű nagy- szüleimnek köszönhetem, hogy gyermekkoromban megismerhettem a Bibjiát, felfedezhettem egyedülálló értékeit. Hálás vagyok ezért, hiszen másképp aligha érthettem volna meg számos irodalmi. képzőművészeti alkotás tematikáját, illetve mondandóját. Sajnos az utánunk következő nemzedék, s a mai fiatalság majdhogy teljesen tájékozatlan e téren, s ez bizony megnehezíti eligazodását a szellemi kincsek varázslatos birodalmában. A veszteséglistára már sokan rádöbbentek, s lehetőségeikhez mérten megpróbálták legalább valamennyire csökkenteni. Ilyen szándék szülötte a rádió nagyszabású vállalkozása, amelynek célja az, hogy pótolja a mulasztást. Csak elismeréssel szólhatunk erről a kezdeményezésről. A legutóbb — vasárnap este János evangéliuma elevenedett meg előttünk. A szakszerű dramatizálás és a rendezés Bozó László vitathatatlan érdeme. Helyes volt az, hogy a maradandó élmények sorát kínáló blokk előtt Rapcsányi László beszélgetett Pákozdy László Márton református teológussal és Gecse Gusztáv filozófussal. Kellett ez a népszerűsítő, ismeretterjesztő jellegű megközelítés, hiszen iránytűt adott azoknak, akik el óhajtanak igazodni a számukra labirintusnak tűnő információözönben. Aztán utazásra indulhattunk, kikötve Jézus munkálkodásának eseményekben bővelkedő koránál. Találkozhattunk tanítványaival és ellenfeleivel, a hajdani konzervatív zsidó főpapokkal egyaránt. Átélhettük e rendkívüli személyiség konfliktusait, azóta is emlegetett tetteit, cselekedeteit. Kibontakozott előttünk sajátos eszmevilága. Joggal kérdezheti bárki: a műveltségi kötelmeken kívül mi közünk mindehhez. Mindenben kétkedőként másokkal együtt határozottan állítom. hogy szeretet} elf ogása napjainkban épp olyan aktuális. mint bármikor volt. Azt hirdette — s ez az az örökzöld tanulság, amelyet tovább kell örökítenünk az utánunk kővetkezőkre —, hogy törődjünk egymással, segítsük a bajbajutottakat, orvosoljuk a többiek baját is, leszoktatva magunkat a csak azért is önzésről, háttérbe szorítva a mindnyájunkban ott rejtőző közömbösséget, érdektelenséget, lélektelen- séget. Az effajta hagyaték beépülhet gondolkodásmódunkba. jó lenne, ha befolyásolná. meghatározná reakcióinkat, hiszen nem velünk kezdődött minden, csak részei vagyunk egy évezredek óta tartó jobbító, tisztító folyamatnak. Az egyéb motívumokat mellőzhetjük, hiszen azokat túlnőtte a rohanó idő, legfeljebb kultúrtörténeti kuriózumként hivatkozhatunk rájuk. Értelmi okulásunkra is . . Kegyeleti őrjárat Közeleg a halottak napja, amely emlékeztet bennünket azokra, akik már nem lehetnek közöttünk, akikhez ragaszkodtunk, akiket elszólított tőlünk a kikerülhetetlen végzet. Erre utalt szombaton délelőtt a méltán közkedvelt Családi tükör egyik kifejező erejű riportja, amely kegyeleti őrjáratra invitált bennünket. Riasztó jelenségekkel szembesültünk. Akkor is, ha felkészült kalauzunk „csak” a Fővárosi Temetkezési Intézet által fenntartott, illetve gondozott nyughelyeket térképezte fel. Rendhagyó számvetés volt ez, mégis szükség volt rá, mert döbbenetes mementó'- ként azt tudatosította bennünk, hogy a kaotikus állapotokat illene felszámolni. Felháborító az, hogy lopják a virágokat, torzítják a síremlékeket, s a búcsúszertartások sem minősíthetők mindig ünnepélyesnek. Az illetékes főmérnök el- szörnyítő leltárt készített, az anyagi nehézségekre utalt. Igazságait nem vitatjuk, ám a mentegetőzést mégsem fogadhatjuk el, mert számos dologról elfeledkezhetünk, csak azokról nem, akiktől annyit kaptunk, s akiknek oly keveset adtunk. Legalább a megkésett tisztelet koszorúit ne háborgassa senki. A hétköznapokon se . .. Pécsi István Sebészeten Szakmejszter bácsinak nincs lába. Combtövei kibomlott húsrózsák, műanyag csövek lógnak ki a csonkokból. Eszter a kötözőnővér jódos vattával mossa körbe a fekélyes sebhelyeket. Amikor bejöttem, szobatársaim közül egyedül én tudtam menni. Szabó urat, a nyugdíjas kertészt két nappal előbb műtötték, oldalán negyvencentis vágás: vesekő. Napjában többször is fennhangon felolvas az Interpress Magazinból. A cikk arról szól, hogy szerte a nagyvilágon miféle ördöngösségeket találtak már ki a fránya kövek műtét nélküli eltávolítására. De Szabó úr nincs felháborodva, mi több: derűs, hiszen őt a professzor műtötte. A mellettem lévő ágyon Nagyevő, az egykori ávós pingvinnel (tasakos hűtőakkumulátor) borogatja bevér- zett, duzzadt bokáját. A tizenhat lépcsős borozóból feljövet történt a baleset: Józsi bá\ alias Nagyevő bokája, kilépve az utcára, hirtelen megbicsaklott, kifordult, eltörött. Hetek óta megadó türelemmel vár, hiazt. amit kéne. szólok, mintha egy ceruzával rajzolnának rám hieroglifákat. Ez így szuper, súgja, mivelhogy hegyes bökőjével sebeket karcolt belém. ... Felettébb öntudatos és jó kedélyű vagyok; életemben először fekszem a műtőasztalon: ez mégiscsak túlzás, gondolom, illenék rosszabbul lennem ... De az istennek se. Szemem magasságában vasemelvényen zöld lepedő: dolgoznak rajtam. Hallottam, hogy a műtőlámpa krómozott csúcsán át mindent láthat, akit műtenek. Néhány szike, csipesz, olykor a két doki valamelyikének gumikesztyűs keze, semmi érdekes ... Unatkozom. Oldalt pislogok, és a műtő elhúzott függönyű üvegablakában feltűnik térdemen a vöröslő vágás. Rupt. meniscus med. gen. I. s. Synovitis ehr. gen. 1. s. Profánabbnál: porcleválás. Van ebben valami szörnyű. Az emiber derékig a bénaság betonjába ágyazva nem érzi, hogy van. A jövőre nézve ez szolgáljon tanulságul. mondja a vágást horgoló alorvosnak az operátor. Vajon mire gondolhatott, morfondírozok magamban, miközben mozgásra végképp képtelen testemet a műtőszolga az ágyra helyezi. szén a doktorok csak tudják, mi a franc is történt a virgáccsal. Józsi bácsi nyugodt, sőt ahogy mondja, még örül is annak, hogy nem kell otthon lennie. Az asszonyt ugyanis a sógornője boldogítja, akitő ki nem állhat. Mivel egyedül én vagyok járóképes, természetes, hogy én végzem a házimunkát: vizet hozok társaimnak. Nagyevőt napjában négyszer kitolom a vécére, vagy éppen cigarettázni az előtérbe. Doktor urat, és Lacit, a repülőgépszerelőt ma műtötték. ök mozdulatlanul hevernek ágyukon, az aranyerétől sokadszor megszabadított madárcsontú, hetvenéves Doktor bácsi két-há- rom óránként magához tér, s teát kér. Laci, akit vissz- érrel operáltak, csukott szemmel fekszik, fülében a rádió fülhallgatója, de nem hiszem, hogy ért belőle valamit. Nagyevőnek ma jó napja van, a két friss műtétes ebédje is rá vár, sőt az én vacsorám is, hiszen holnap operálnak, így már nem kapok estébédet. Az esti vizitkor fölkeres az altatóorvos, s megkérdezi, beleegyezem-e abba, hogy epi- durális, vagyis gerincvelőn át történő érzéstelenítést alkalmazzon. Mi mást is tehetnék?! ★ Na, ma maga is a vágóhídra kerül, köszönt kora reggel Szakmejszter bácsi, a hetvenöt éves rakodó- munkás, akit krónikus érszűkülete tizenöt éve fosztott meg sokat próbált lábaitól. Picur nővérke ötödszörre beletalál a vénámba, s attól fogva infuz vagyok. Kapok (pluszba) valami kábszert is, nyugtatót, amitől éberebb vagyok, mint amilyen Józsi bá’, az államvédelem egykori harcosa bármikor is lehetett. Egyedül attól félek, hogy a szemüveges műtős srác nem tud majd a zöld lepellel bevont heverőre emelni. Nincs igazam, a műtősfiú erős. A műtőasztalra terítve az altatóorvosnő kér, hogy emlékezzem az anyaméhben elfoglalt testalkatomra. Felveszem, öt percig matat körülbelül a gerincemen, fájdalmat nem, csak egyfajta tompa nyomást érzek, öt perc sem telhet el, és béna vagyok. Mit érzel, kérdezi az egyik asszisztens lány, miközben valamivel a lábamat birizgálja. Hát, nem egészen Folyik belém az infúzió, és még órákig béna vagyok. Olyan, akár egy gyökérkezelt fog: semmit sem érzek. Borges novelláit olvasom, ugyanannyira valószínűtlenek, mint ez a helyzet. Szakmejszter bácsi és Szabó úr Nagyevőt ugratják, csakhogy őt nem lehet. Nála az evés nem függvénye az éhségnek. Élni nem kell, de enni muszáj. A virgács meg a doktorok dolga. A túlélés egy bizonyos ponton pedig maga a vegetáció. Kórházban vagyunk, és mindannyian remekül alkalmazkodunk ehhez. Sőt: férfiak egymás közt, olykor elengedjük magunkat. Még szerencse, hogy Zsuzska nővér ezt kikéri magának. Kétértelmű, trágár férfiak. Igaza van, és mi, mindannyian szeretjük őt. Szakmejszter bácsi a szobaparancsnok: hetekig várja a feleségét, aztán, amikor bejön, tíz perc alatt összevesznék. Ő a nővérkéknek — akik naponta mosdatják, ágytálazzák — ajándékoz ezt-azt. Kávét, szappant. desodort. Az orvosoknak, ahogy mondja soha. A „füstölőben” gyógyuló bennfentes asszonyság azt kérdezi, hogy szerintem a hatezres ólomkristály po- hárlkészleten nem sértődik-e meg az őt műtő késes-doktornő? Laci a pilótákkal hozat majd Varsóból konyakot. Á Doktor úr szerint, aki már maga jár tusolni, legalább háromezer forint dukál. A folyosón bicegek, s nem győzöm az ajándékkosaras, nejlonszaty- ros rokonokat kerülgetni. Szakmejszter bácsi kérdezi, vajon mi lenne vele, ha mindannyiszor jattolni kéne. amikor kórházba kényszerül? De hát a jatt — és ez mindenki előtt világos — ma már a betegség szerves része. A csóró betegnek (de ki meri a kórházüzemben beismerni, hogy az?) pedig rossz a lelkiismerete. Ezért aztán gyakorlottabb betegtársaimtól kérdezem, hogy mennyi is MA a porcműtét árfolyama ? ★ Laci és én már az utolsókat rúgjuk. Holnap már hazabocsáttatunk. Mindössze tíz nap telt el, mégis olyanformán vagyunk, mint Hans Castorp A varázshegyiben. E viszonylag rövid idő ellenére is magabiztosan közlekedünk a betegbirodalomban. Kávézunk, sétafikálunk, szinte már otthonosan érezzük magunkat. Már-már azonosulunk a szereppel. Jó lesz hazamenni. Tódor János
